Nagybánya és Vidéke, 1908 (34. évfolyam, 2-52. szám)
1908-09-20 / 38. szám
(2) 38. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKÉ 1908. Szeptember 20. Tisztelettel kérem itt lakó székely testvéreimet, méltóztassanak a reám ruházott nagy munkában támogatni és mindenfelé hirdetni, hogy a székelység szervezkedik. Az aranykönyvet, melyben minden székelynek ott kell lenni, szerkesztjük és e végeit szíveskedjenek magukat abba beíratni és a székely nemzeti alap javára legalább 1 koronát maguk és gyermekeikért fejenként a miskolczi állami felső kereskedelmi iskola címére beküldeni. A név mellé születési adat és a származási helye s a szüló'k neve és lakóhelye is leírandó (még ha nem is élnek a szülők.) A pénzkezelést ideiglenesen valamely miskolczi pénzintézetre bízzuk. A könyvvezetési ügyeket Deb- reczeni Áron, a levelezést Cseh Gusztáv és az aranykönyv szerkesztését cikkíró fogja végezni. A legközelebbi székely kongresszus Debreczen- ben lesz, akkorra már a székelyföldön kívül élő székelységet anyakönyvezni szeretnők, hogy a nagy magyar metropolisban Csaba népének hagyományaihoz híven, teljes egészében, teljes fegyverzettel jelenjenek meg az utódok s átadhassuk a központnak a nagy alap egy részét. Hogy mint 1848-ban tanúja volt a szent város, 1909. piros pünkösd napján is tanúja lehessen egy nemzetalkotó, mentő nagy munkának. r Óvintézkedések a kolera ellen. Nap-nap után olvassuk a hírlapokban, hogy az ázsiai kolera már nemcsak azon országokban, hol úgyszólván otthon van és állandóan pusztít, de keletről nyugat felé elérte azon határt, mely tőlünk vasúton 24 óra alatt elérhető s ha ezen határ ennyi idő alatt minden fennakadás nélkül elérhető, igy akkor ezen undok pusztító betegség is 24 óra lefolyása alatt megfertőzheti nemcsak vidékünket, hanem egész hazánkat. Az utóbbi évtizedek alatt u. m.: az 1872 -3-iki, 1885 — 6-iki és az 1893—4 ik évi hazánkat meglepett kolerajárványok mindig az éjszakkeleti határon át vándoroltak be vidékünkre azon elemekkel, kik a tisztaságnak nem valami nagy barátjai. E helyen, a helyi viszonyokat illető intézkedésekről szólani nem hivatásom, azt elvégzi városunk egészségügyének feje, de nem mulaszthatom el az alkalmat arra nézve fölhasználni s e tekintetben megfigyelésemet közzétenni s különösen a tek. vármegye figyelmét fölhívni arra nézve, hogy védekezésünket mely irányban hajtsuk végre a legnagyobb szigorral. Mint fentebb emlitém, az előfordult kolera- járványokat mindig északkelet felől, vagyis Mára- maros vármegyéből hurczolták be a mi vármegyénkbe; a legutolsó kolerajárvány alkalmával is egyrésze a vasút mentén Királyháza felől, a másik része pedig a Fernezely izvorai völgyön át hurcoltatok be vármegyénkbe; most amikor már állami úttá vált a Felsőbánya—krágsfalusi ut s hol jelenleg a közlekedés is folyton emelkedő élénkséget mutat, nem lehetetlen, hogy ezen ut is a kolerajárvány behurcolásának vonalát fogja képezni; ezen útirányok mellett nem szabad elhanyagolnunk még azon útirányokat sem, melyeken ugyan tapasztalat szerint kolerajárvány ritkán hurczoltatott be, de annak lehetősége , sincs kizárva, ilyen az Avasba vezető ut Técsőről Mózesfalun át és Budfaluból Kapnikbányán át. Nagybánya városába a kolerajárvány nem a vasút, hanem a Fernezely izvorai utmentén hurczoltatott be úgy a 85-iki, mint a 94-iki, különösen ez utóbbi pontosan meg is lett állapítva; nem lehetetlen, hogy mint a régebbi kolerajárványok alkalmával, úgy most is, egy reggel csak arra ébredünk fel, hogy Feketepatakon, vagy Kőbányatelepen, egyszóval a fernezelyivölgy felső részén koleragyanus, majd kolerás megbetegülés fog előfordulni. Szatmárvármegye sokkal közelébb fekszik a járvány határa és annak behurczolási vonalához, mint B.-Pest, s mégis B.-Pest a legszigorúbb óvintézkedések megtételére már is sürgősen szükségesnek tartja, annyival inkább szükséges ezt vármegyénknek megtenni; ne várjuk e tekintetben a kormány rendeletek megérkezését, hanem tegyük a következőket : Elsősorban fölkérendő lenne Mármarosvármegye hogy mindazon munkások, kik Szatmárvármegyéből, de különösen ezen vidékről ott foglalatoskodnak, munkából történendő elbocsátásuk alkalmával orvosilag szigorú vizsgálat alá vétessenek, s csak úgy bocsátandók haza, ha egészségesek, mit munka, vagy cselédkönyvükben igazol a vizsgáló orvos, ha pedig kolera gyanús betegnek találná a vizsgálat, úgy a törvény által meghatározott megfigyelési időn belül ne bocsássa útnak, de egyszersmind illetősége helyének közigazgatási hatóságát értesítse az esetről. Fölhívandó lenne a csendőrség, hogy azon útvonalak, melyek — mint fent említve vannak — Máramarosból Szatmárvármegyébe vezetnek, szigorított ellenőrzés alatt tartassanak, különösen az ide vándorló munkásokkal, az előirt szabályok megtartásával. És ha a vész, Máramarosvármegyében föllépne, igen üdvös és czélszerü intézkedés lenne vármegyénk részéről, említett útvonalakon, megyénk határán, egy-egy barakot épitetni, azt járványorvossal, megfelelő élelmi és gyógyszerekkel ellátni, hogy a betegséget már magukban hordó munkásokat kellő megfigyelés, esetleg gyógykezelés végett ott tartsák, mert ily eljárással a betegség behurczolása előnyösen megfékezhető lenne, de mindenesetre megfelelő számú csendőr is álljon rendelkezésére a barakok- nak, kiknek is kötelességük lenne nemcsak a fő ut, hanem attól jobbra, balra a határ mentén levő gyalogutak szemmeltartása is, mert jól tudjuk, hogy ilyenkor a mellék- és buvó utakat is fölhasználják a munkások, egyfelől a hatósági őrszemek elkerülése végett, másfelől pedig, hogy mielőbb haza juthassanak. Ezen, bár csekélynek látszó intézkedések, mindenesetre igen hathatósak lennének vidékünknek a kolerajárvány elterjedését gátló szempontjából. Dr. Kádár. A Rákóczi-téri közkutról. — Levél a szerkesztőhöz. — Tekintetes Szerkesztő űrt Szíveskedjék becses lapjában az alábbi soroknak helyet adni, melyek egyik helyi lap f. hó 13-án kelt 35. számában »Városi ügyek« rovat alatt »A Rákóczi- téri közkút« címen napvilágot látott közlemény téves információjának reflektálását célozzák. Miután az egész közlemény teljes ismerethiányban leledzik és nagyon kirí belőle azon téves ráfogás, melynek többszöri megválaszolását cikkíró könnyen megtalálhatná a városi tanács irattárában, szükségét mérleg készítésekor bemutatva, a székely nemzeti alap javára adományokat biztosítanak. Az illető pénzintézet, mint nemzeti jóltevő alapítónak iratik be és alapítványát mindig növelheti évenkint adományaival, melynek csak kamatja használtassák fel, tőkéje biztosíttassák a jövő alkotásaira is. Hassanak oda a székely társaságok is, hogy a székelyföld városaiban rendezett és jövedelmet hozó mulatságok stb. tiszta jövedelmének bizonyos hányada átadassák a székelység céljaira szolgáló alap részére mint évenként felhasználható segítség. Az alap szervezését a kongresszus csekélységemre bízta s mivel indítványomat egyhangúlag elfogadta, a kezeléssel és végleges végrehajtásssal az udvarhelyi székelytársaságot bízta meg. Ha ezt megalapítottuk, akkor fölkereshetjük a tőlünk elszakadt testvéreket küzdelmes hajlékukban, támogathatjuk s nem leszünk kénytelenek nézni, miként húzza ki a lábuk alól a földet, veszi el fejők fölül a házat az ellenséges pénzintézetek támadása. - Segíthetjük ott a székelyföldön is a gazdasági bajokkal küzködőket s a müveitek összehozása által, meg lévén az anyagi alap, szervezhetjük azokat a közművelődési intézményeket, melyeket az állam nagy támogatása mellett is a társadalomnak kell viselni. így tanuló otthonokat létesíthetünk a felsőbb iskolák székhelyein s gondozhatjuk ott tanuló fiainkat, megvédhetjük az elzülléslől a tanuló fiút és az oktatás költségeinek részben vagy egészben való átvállalása által a szülőt a vagyoni romlástól. így leszünk ott, ahol már régen kellett volna lennünk s ahol nagy részben a mellettünk levő szász- ajkú testvéreink vannak. De ezenkívül már most sürgősen kiemelni vélném, hogy a székelyföld nagy halálozási viszonyainak megjavítása végett a közegészségügyi intézmények meg- szaporitandók, megjavitandók s különösen az egészséges ivóvíz hiányában szűkölködő községek, városok vízvezetékkel való ellátására a kormány figyelme sürgősen felhlvassék. Országgyűlési képviselőinket szeretettel kérjük fel, hogy a kormánynál hassanak oda, mikép évenkint 10—15 millió koronát illeszsze- nek be az állami költségvetésbe azzal a célzattal, hogy azt 4‘7o os kamatláb és csekély törlesztési hányad mellett adja az állam kölcsön az illető községeknek, dolgoztasson ki műszaki közegeivel megfelelő vízvezetéki és csatornázási terveket, mely által az ivóvíz megjavittassék, a talaj fertőzése meggátoltassák. Szentül hiszem, hogy a törlesztési hányadot sokszorosan ki fogja fizetni a hatás és a községek lakosaira semmi teher sem háramlik, mert a költségeket fedezni fogja azoknak a koporsóknak és temetéseknek költsége, melyek a megjavított közegészségi viszonyok miatt megritkulnak s nem okoznak a szülőnek keserű könnyet és anyagi romlást. Nemzeti alapot csináljunk s az állam költség- vetésébe vétessük fel az általam javasolt összeget, ekkor szembeszállhatunk a bajokkal. Ekkor feltűzhetjük a szent helyre, Budavár ormára a nemzeti lobogót s a fölötte lebegő turul madár hírül viheti testvéreinknek, hogy a magyar haza délkeleti bércei közt élő székelység nem veszett el, talpra állt s biztosítván a nemzet egységét, összetartását és jövőre irányított áldásdus munkáját; élni fog az idők végéig s hazánk fellegvárát meg fogja védeni a föld minden népessége és veszedelme ellen. Isten minket úgy segéljen! * Mert az is csodás dolog volt, a mi egyszer velem Fogarason történt. Közbevetőleg röviden elmondom: Katonatiszt voltam. Fogarason gyakorlatoztunk. Feleségem azt irta hazulról féltréfásan egy levelében: »Édes uram, aztán vigyázz magadra, sokat ne lum- ■ polj, mert megárt az egészségednek. Különösen őrizkedjél a »jómadarak« társaságától.« így, ezzel a szóval: »jómadarak« nevezte meg a lumpoló fiatalságot. £pen egy vendéglőben ültem egy kis borocska mellett, mikor a levelet kaptam, s mosolyogva olvastam a jótanácsokat. E pillanatban lépett be 5 jó barátom, s oda ültek asztalomhoz. Bemutatom név- Ieg mind az 5 fiatalembert: Czinege, Varjú, Madár, Vércse és Stiglicz. Öt jó madár! Kaczagva mutattam meg feleségem levelét az 5 jó madárnak. Lett is olyan lumpolás az nap, hogy egy álló hétig feküdtem utána I De térjünk vissza a »Szives fogadtatás« czimű esetre, mely — mint emlitém — a legcsodásabb volt mindegyik közt. 1875-ben, egy júliusi délután Brassóba érkeztem. A csángó Hétfaluba igyekeztem látogatóba. Bizony csak szegényesen utaztam, IV-ed osztályban. Akkor még volt IV-ed osztály is. Szédítő melegség volt; az út nagy részét Kolozsvártól Brassóig átaludtam a földön. Nem érdekelt a vidék; az egyetlen hely a Héjasfalva-segesvári csatatér volt, melyet szorongó szívvel néztem a robogó vonat ablakából. Mintha csak Petőfit kerestem volna valahol a kukoricza földeken. Hamarjában egy verset is faragtam »A segesvári csatatéren« czimmel, mit később a »Népzászlója« közölt. Álmosan, elernyedten szállottam le a vonatról; összes holmim, egy rongyos kis kézi táska volt, melyet pár fejérnemű s egy csomó rossz vers tettek súlyossá. Zsebemben, testem-lelkem körül 3 frt. volt. Tervem az volt, hogy Brassótól-Hétfaluig az apostolok lován utazom. A brassói peronon egy aranyzsinoros kalauz, vagy hotelszolga állott elém, kivette a táskát kezemből, s ékes német szóval jelentette, hogy a hintó reám vár. Azzal megindult kifelé. Csodálkozva néztem körül, de időt nem vesztegethettem, mert az én kalauzom már a kijáratnál állott. Németül akkor még nem beszéltem, de meglehetősen értettem mindent. Az állomás előtt udvariasan fölsegitett a batárba, s ő a kocsis mellé kapaszkodva, jelt adott az indulásra. Megvallom, mig a városba érkeztünk, százszor is megfordult eszemben, hogy leugrom a kocsiból. Mérlegeltem az ugrás lehetőségét; de attól tartottam, hogy kitöröm a nyakamat. Mint emlitém, 3 írton kívül semminemű értékes holmim nem volt. Mi lesz velem, ha fizetésre kerül a sor? Ej, — gondoltam, — jöjjön, aminek jönni kell! A Végzet útjába nem állhatok ! Egy fényes vendéglő kapuján bekanyarodtunk ; a lépcsők előtt pinczérek, inasok fogadtak, élükön a hotel tulajdonosával, mindnyájan mély főhajtással üdvözöltek, Egyik szolga vitte táskámat az emeletre, hol egy pompás, kényelmes utczai szoba volt számomra berendezve. Mikor egyedül maradtam, — megdöbbentem. Mi lesz mindennek a vége? Hiszen ha kisül, — pedig kisül, — hogy nincs pénzem, — megvernek, kilöknek, vagy a brassói szász rendőrség oltalma alá helyeznek. Nem sok időm volt gondolkodni! a pinczérek hozták a fényes ozsonnát: jegeskávét, tésztaneműeket. Hej, be régen nem láttam efélét! Elvezettel fogyasztottam el; aztán végig dőltem ■ a pamlagon, s nyomban elaludtam. Azt álmodtam, hogy a rendőrök foytonosan üldöznek, s én egyik utczából a másikba menekülök, mig végre futni kezdtem a Czenk tetejére. Már éppen elértem a tetőt, mikor egy rendőr tette kezét váltamra ; s én e pillanatban öngyilkos szándékkal leugrottam a mélységbe. Bizony leugrottam ! Mert olyat estem a pam- lagról, hogy megsajgott a fejem. Késő júliusi alkonyat volt. Lent a hotel kertjében katonazene játszott; az utczán nagy közönség hullámzott. Ekkor elhatároztam, hogy megszököm. A nagy néptömegben könnyű lesz utat veszteni. Kezembe vettem kis táskámat, s indulni akartam. Lehetetlen volt! Sorsát senki ki nem kerülheti ! E pillanatban lépett be a pinczér, s hozta a fényesvacsorát s a jégbehűtött italokat. Mit tehettem? Megvacsoráltam pompás étvágygyal, s ittam a jó Küküllőmenti borokat. A jó vacsorára felséges éjszakát aludtam át. Másnap megismétlődött a traktamentuin. Kezdtem magamat beleélni a gondtalan úri módba. Időnként azonban a szökés mentő eszközét latolgattam ; de mindig attól féltem, hogy elfognak s a hűvösre tesznek. Harmadnap már annyija furdalt a lelkiismeret, hogy elhatároztam nyíltan bevallani a vendéglősnek szegény sorsomat. Épen jókor lépett be a vendéglős. Remegő hangon szóltam hozzá magyarul: — Elutazom ! — Hány órára parancsolja a kocsit ? felelte udvariasan németül. — A legközelebbi vonathoz! — Azonnal intézkedem ! — De uram, — folytattam még halkabban, szemlesütve, — nekem fizetnem kellene, de .... , — Kérem már minden ki van fizetve 1
