Nagybánya és Vidéke, 1908 (34. évfolyam, 2-52. szám)

1908-07-26 / 30. szám

(2i 30. szám.

lyezése válnék szükségessé, ez az ingatlanok tulajdonosának vagy birtokosának a városi tanácshoz intézett bélyegmentes bejelentésétől számított 30 nap alatt a város költségére foganatosítandó.

2. §. A városi elektromos mü huzalainak a város költségére az épületekre vagy azok tetőzetére való felerősítését és bekapcsolását, valamint az ingatlan korlátlan használatának akadályozása nélkül a föld alatt való elvezetését, az épület és földtulajdonosok és birtokosok 3 napi előzetes értesítés után eltűrni tartoznak, azonban a huzaloknak felerősítése vagy bekapcsolása avagy a föld alatt való elvezetése által okozott káraiknak megtérítését, illetve az előbbi állapot helyreállítását követelhetik.

Az épület átalakítása, lebontása, fölemelése vagy uj épület létesítése esetében az épületre, vagy annak tetőzetére fölerősitett, vagy bekapcsolt, illetőleg a föld alatt elvezetett huzalok az ingatlan tulajdonosának a városhoz intézett bélyegmentes bejelentésétől számított 45 nap alatt a város által saját költségén eltávolitandók, illetve áthelyezendők.

3. §. Vitás esetben első fokon a városi tanács, másodfokon a közig bizottság és harmadfokon a keresk. m. kir. miniszter illetékes határozni.

7. A fernezelyi ut körül elterülő parlag-földek eladása tárgyában a képviselők csekély száma miatt határozni nem lehetett, miért is azt egy 30 nap múlva tartandó közgyűlés napirendjére tűzték ki.

8. A tanács a Laposerdőnek a Kolozsvár-nagy- bányai országúira nyíló négy tisztására nézve, miután az évről évre való értékesítés nem vezet célra, azt javasolja, hogy a tisztások 6 évre nyilv. árverésen adassanak bérbe' azzal, hogy bérbe vevő köteles a tüsköktől,, bozóttól, sarjaktól azokat megóvni és megtisztítani. A kikiáltási árat évenként 60 koronában javasolják.

A képviselet a tanács javaslatához mindenben hozzájárult.

9 A főszolgabírói lakás felépítésére vonatkozólag megtartott árlejtésen csupán az asztalos és a festő adott be ajánlatot, ennélfogva a tanács azt javasolja, hogy az építés 28000 korona erejéig házilag eszközöltessék.

A fenforgó körülményekre tekintettel, a közgyűlés elfogadta a tanács javaslatát.

A Louvre.

— Irta: dr. Csókás Vidor. —

Már voltam Párisban s most ismét oda megyek. Miért? Hát nincs Franciaországnak más városa, mely érdemes lenne a megtekintésre ? Nem jobb lenne máshová menni s újat nézni, nem kétszer egyet. Nem. Lehetnek szép városok, nagy városok Franciaországban is, másutt is, de nincs bennük Louvre. A Louvre, a művészetnek ez az óriási temploma, hol a finom francia Ízlés mesés kincseket halmozott össze, ellenállhatatlanul vonz vissza a franciák metropolisába. Aki a Löuvret látta, az neveti a németek agyonmagasztalt múzeumainak szegénységét; aki a Louvret látta, az alig talál uj dolgot más múzeumokban. Még a londoni Britisch muzeum is szegényebb görög, római és renais- sáncekori műemlékekben; de gazdagabb az assyriai babiloni és egiptomi régiségekben.

Midőn először voltam a Louvre-ban, végigszaladtam a termeken, hogy általános tájékozódást szerezzek arról, hogy mi látható, hogy úgy ne járjak, mint egy barátom, kit annyira lebilincseltek az első termek, hogy egész nap ott maradt s azután kevés ideje volt a többit megnézni. Ez az általános tájékozódás egy napot igényelt. Nem csoda, hisz Európa legnagyobb palotáját kellett bejárnom. A többi napokon ott időztem hosszabb-rövidebb ideig, ahol jónak láttam. Tudtam, mit láttam s mi van még hátra. A miloi Venus

nya után futkos ? Oh miért is hagytam ott . . . biztos, hogy megcsal, mind egyformák a katonák, ő se külömb . . . gondolja ezeket magában és sírni volna kedve. De nem teheti, mert kinevetnék a többiek.

Aki az ő szomorú arcát látja, sejti mi a baja. Láttak már máskor is ily szomorú arcot másnál is. A Kovács Böske arca is ily borús volt, mikor haza jött aratni, annak is nehezére esett, sehogyan sem Ízlett a munka. Nem is jött el többé. Borcsa se fog. O is ott fog ragadni végkép a városban, mely mint egy posványos tenger elnyeli a falusi leányokat, fogva tartja, nem ereszti vissza őket többé. Ott ragadnak az iszapban, mert mikor megcsalják őket s elmerülnek a bűnben, nincs merészségük már a pos- ványt elhagyni, hanem inkább teljesen bele merülnek. Elszakadnak falujuktól, szülőiktől és hírüket sem hallatják. Ha pedig jön valami hir róluk, az csak rossz. Vagy hogy meghaltak, vagy, hogy a községet megterhelik az értük felmerült valamelyes kórházi költségekkel. Sok rosszat hallanak ónnan a város felől, de azért mégis minden esztendőben az aratás után egy-egv leány útját veszi arra felé. Nagy • részt, mivel nem találta meg a párját. Megsiratja szüleit, testvéreit s könnyes szemmel néz ki a robogó vonat ablakából elhagyott faluja kicsiny tornya után, mig az csak el nem tűnik. Azután pedig felzokog, mert sejti, hogy aligha látja még egyszer viszont. De azért megy,vonzza az az uj élet, a város, melyről sok szépet, de több rosszat hallott, amely majd elnyeli.

A nagy munkából még a kis Verék Sára is kiveszi a részét. O ugyan nem dolgozik, a nótárius

NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE

szobra előtt egy óráig üldögéltem. Kerestem az okát annak, miért különbözik annyira e szobor a többitől. Úgy találtam, hogy mig a szobroknak szemürege azokat halottá teszi, addig a milói Venus szeme olyan, mintha nézne, mintha gondolkodnék s keresne valamit a messze távolban. Szemlélődésemben egy társas utazó csapat zavart meg. Nagy lármával jöttek s pár perc múlva rohantak tovább. Egyesek visszamaradtak, szerettek volna tovább gyönyörködni a szobor szépségében, de nem lehetett, mert elszakadtak volna a csapattól, rohantak tehát a többiek után. Ez a társas utazás hátránya. Én tovább néztem s olvastam Bedaekeremet, mely szerint a szobrot Milo szigetén találta 1820-ban egy földmives s tőle vette meg a francia kormány 6000 frankért. A szobor a IV. szászadból való Kr. e. Praxiteles iskolájából. Mindennap megnéztem újból és újból, habár csak pár percig. Ez a Louvre kincse.

De hát miért oly nagyszerű az a Louvre, miféle remekek vannak benne? Azt nehéz elmondani, mert egy Bedaekert kellene leírni, mi nemcsak illetlen lenne, hanem lehetetlen is. Csak általánosságban említem tehát fel, hogy vannak benne: 1. Antik szobrok, dombormüvek ; 2. középkori szobrok; 3. egyptomi és ázsiai régiségek; 4. metszetek; 5. freskók; 6. drágakövek, ötvösmunkák; 7. nagyszerű képtárak; 8. rajzok 37.000 darab a világ legnagyobb mestereitől; 9. tengerészeti és néprajzi múzeumok stb. stb. Szóval minden, amit más nagyobb múzeumokban láthatunk, de itt sokkal nagyobb arányban.

Maguk a termek, hol a kincsek el vannak helyezve, szintén igen szépek s különös figyelmet érdemelnek. Hisz három századon át királyi palota volt a Louvre. A királyok és királynék folyton építettek rajta, folyton szépitették. Nevét egy vadásziaktól vette, mely valamikor ott állott: Lupara (Luvara). Midőn a kommünisták a Tuileriákat elégették, a lángok a Lo- uvre-re is átcsaptak, de szerencsére eloltották s igy megmentették Páris legnagyobb vonzóerejét, a franciák büszkeségét. A Louvre és Paris úgy össze tartoznak, hogy egymás nélkül el sem képzelhetjük. A Louvre- röl köteteket Írtak s évek kellenének ahoz, hogy azt jól áttanulmányozzuk. A Louvre-ról Írni és beszélni nem is volna szabad, azt meg kell nézni. Megnézni egyszer, megnézni kétszer, megnézni, ahányszor csak lehet.

Az emberek és az állatok.

A kakasviadalról megindult polemizálás folytán az ember és állat közt való erköicsi viszony igazságának mélyebb fejtegetését nem tartom hiábavalónak.

E tétel bebizonyításán fáradozott már a második század elején élő hires Aelianus Claudius; ugyanis erre enged következtetni egyik könyvében tett nyilatkozota : sok ideig kutattam az emberek között az erény és kegyelet után, végre az állatoknál akadtam reá. Az állatok természetét fejtegető tanulságos irataiban fónebbi állításának bebizonyítására példának hozza fel: a galambot, gólyát, elefántot, kutyát és delfint.

Többek közt arra is ráutal, hogy az állatvilág megfigyelése az embert a maga énjének megismerésére vezeti.

Ez igazsággal a próféták szent könyveiben is találkozunk.

Tischbein, a hires festő is az emberi physionomiá- nak alapvonásait valamely állatfajra vezette vissza. Különben éles megfigyelésünk közben sokszor tapasztalhattuk már mi magunk is, hogy úgy az egyes ember, mint némely család arcvonásai valamely állathoz hasonlítanak. E jelenségből az következtethető, hogy az ember megjelenése közelebb áll az állathoz, mint a növényhez vagy akár a szervetlen anyagok természetéhez. Tagadhatatlan, hogy az állatok és emberek között létezik közeli és sokszoros hasonlatosságban érintkező kapocs.

nem vette fel, de mégis azárt van kint, hogy megkeresse kenyerét. Szükség van a nyomorék Sárára is. Hiányzik a fél lába a szegénynek, kocsi vágta le, azért nem szerződhetett el, nem állhat versenyre ki a többi leányokkal. Körébe a kazal árnyába rakják le az anyák a szopós és csúszkáló gyerekeket. Erre az öt-hat kis porontyra kell Sárának vigyáznia, megetetni őket, altatgatni, játszadozni velük, mi nem kevés gondot okoz a szegény Sárának. Ez az ő munkája, ezzel keresi meg a maga télire valóját. Kevés ugyan az, mit az arató asszonyoktól kap, de hát nem is kell oly sok, nincs is semmi igénye egy oly szegény nyomorék teremtésnek.

Ahogy az ember az aratókat igy a munkában látja, gondolja, hogy ime ezek a legboldogabb emberei a földnek. Bármerre nézve, hol kaszálják a sárga arany kalásztengert, hol gyűjtik kévébe, hordják keresztbe, kazlakba, hol tömik a zakatoló masina mindent elnyelő feneketlen torkába, mindenütt dal hangzik, mintha e nélkül nem is lehetne dolgozni. Ősidőkben szokta azt meg igy a magyar, vérében van már ez a szép hagyomány, hogy jó kedvvel veszi az Isten áldását. A dalolás alatt észre sem veszik, hogy verejtéket hullat homlokuk, hogy karjaikból kiszakadni akarnak az erek, játszi könnyen végzi a munkát, csak mindig a kenyér a cél előttük. Rövid az idő, nem sokáig tart a dolog, ki kell tehát az időt alaposan használni, mert a szorgalmuktól függ a jövő. Úgyszólván a pár hét alatt keresik j meg az egész télire valót.

így volt ez legalább régen. Néhány év óta már nem megy oly simán a dolog. A dolgos nép csak a múlt hagyományának él még. mikor dalával

De bár keletkezzék is az élet a növényvilággal s fejlődjék, mint a fémek s kőzetek országába átmenő kristályosodás vagy megfordítva, annyi mindenesetre bizonyos, hogy az állat életfolyamata, táplálkozása, mozgása hasonlít az emberekéhez, továbbá, hogy szaporodásuk spermatoccák által történik és természeti alapon nyugvó szervezetüek lévén, ha életéveiknek középszámát elérték, akkor visszafelé fejlődnek, mig a természet fokonként feloldja azt, amit csodálatos módon alkotott és együvé tartott.

Emellett az állatok ugyanoly érzékekkel s ön- fentartási ösztönnel, sőt bizonyos fokú müvészhajla- mokkal és tehetséggel rendelkeznek, akárcsak az ember. Persze azzal a különbséggel, hogy e tulajdonságok az állatoknál természetesebb módon fejlődnek s épp azért a mieinket sokszor élességben, gyorsaságban és célszerűség tekintetében felülmúlják.

Az állat okos, ravasz, furfangos, amellett gondolkodik, álmodik, beszél s dallamokat költ a maga módja szerint. Azonkívül még éberséget, figyelmet, rendet s engedelmességet is tanúsít. Szoktatás által, valamint természetes engedékenysége folytán pedig pótolja mindazt, amit az embernél a nevelés, a megfontolás s a törvények iránt való tisztelet von maga után.

Az ember szellemi szabadsága nagyban felülmúlja az álatokkal való szervi rokonságot. Különben is minden kétséget kizár az a megfigyelés, hogy a térben való mozgás, mely a szervi élet látható jele, épp úgy különbözik az akarat szellemi szabadságától, mint a testi élet a lelki élettől vagy akár az állat dühe az ember haragjától.

Mert az állatok az erkölcsi szabadságnak csupán álomvilágát élik.

Vannak, akik ezt hinni nem akarják, miután a majmokat hason eredetűnek mondják nemünkkel, sőt állításuk bizonyítékát valamely afrikai néptörzsön vélik észlelhetni.

Darvin követői az ember egyenes járását, valamint szellemének jelenlegi előnyeit csak a társadalmi műveltségnek véletlen s szerencsés eredményeként iparkodnak feltünteti. Pedig eltekintve a természetimádók ránk maradt tradíciói- s mondáitól az őskor egyetlen egy klasszikus Írója sem említi fel az emberi nem e rokonságát. A történelmi följegyzések legrégibb adatai is az embert eszes, szabad akarattal biro lénynek nevezik.

Különben, ahol a természetes ész és szabadakarat hiányzik, ott az sem gyakorlat, sem utánzás által elő nem idézhető.

Hiszen, ha ez lehetséges volna, akkor az a végtelen szorgalom, amelyet az emberek már évszázadokon át az állatok betanítására fordítanak, már régen nemcsak mesterséges mutatványokat eredményezne.

Bátran állíthatjuk tehát, hogy az ember s állat közt a testi s szellemi erőknek összefüggő sorozata nem létezik.

Mert az ember magasfoku szellemi tehetsége mindig át nem hidalható űrt fog képezni a kétféle faj között.

Nagyban különbözik még az ember az állattól mélyen átérzett öntadata, valamint az ősfogalom megértése által, amely a végtelenség fogalmát rejti magában; továbbá szabad akarata által, melynél fogva a természet külső jelenségeinek ellentállhat.

Énjénél fogva sem egyeztethető össze az ember természete az állatéval, mert individualitásának föl nem tartható fejlődése által idővel sajátos egyéniséggé fejlődik.

Miként az ember gondolatvilága túlszárnyal az állatén s érthető beszédje nem hasonlítható össze a korlátolt terjedelmű állati hangokkal, épp úgy különbözik egymástól az emberi egyéniség az állati individualitástól.

Az ember érzi ugyan a természettől való függését, de azért elég szabadsággal rendelkezik lelke,

1908. Julius 26.

igyekszik munkáján könnyíteni. Magát ámítja vele, mert esténként, mikor elnémul a dal, törődötten dűl le a friss alomra s nincs mesélni kedve, mint annak előtte, hanem gondolkodik, fontolja a munkáját és keveseli a keresetet. El van köztük is hintve a konkoly. A népapostolok izgató szavai már hozzájuk is értek s elvetették az elégedetlenség magvait. Felvilágosodottnak érzik , magukat s hiszik, hogy most már tisztán látnak. Évek előtt nem ily világ volt, emlékeznek vissza, nem volt a sok adó, olcsó volt a megélhetés, nem zsákmányolták ki őket a földesurak.

S hogy összeülnek páran, mindjárt megindul az eszmecsere köztük. Egy-egy hangosabb szóra csakhamar körébük settenkedik néhány kamaszabb gyerkőc s hallgatódzik szent áhítattal, mert tetszik nekik miről van szó.

János gazdát hallgatják a legszívesebben. A legjobbakat tudja mondani s minden szava szin igazság. S elhisznek neki bármit, mert világlátott ember. Amerikából jött haza. Ő csavarja el fejüket meséivel s a jámbor pórok hűségesen hallgatják. Kivált, ha az uj Magyarországról beszél. Kánaán földjének Írja le, hol gond nincs s a munkáért marékszámra fizetik a pénzt. Nem marad ő itthon, ezerszer megbánta már, hogy hazajött, mert itt csak nyomorúság, kínlódás van, -- mondja. Okosan elhallgatja azonban a vén kópé, hogy mint a marha, dolgozott kint a vasbányákban, hajnaltól estig hajtották, mint a jármos lovat s annak dacára a véres izzadsággal szerzett pénzből mit sem takarított meg, mert mind megitta. Természetesen azt a nagyobb bért szeretné itt is megkapni felényi munkájáért.