Nagybánya és Vidéke, 1908 (34. évfolyam, 2-52. szám)

1908-05-31 / 22. szám

(2) 22. szám.

NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE

1908. Május 31.

A borpataki borkút ügye.

Nem szívesen ragadok tollat e cikk megírására, mert tudom, hogy Dat veniam corvis, vexat eensnra columbas, de megírom azért, hogy egyrészt magatartásomat, eljárásaimat igazoljam és másrészt azért, hogy világosságot vessek arra a laikus gondolkozásra, mely sajnos, egy nehány exponált városatyán tapasztalható és ami tulajdonképpen okozója annak a sok szenvedésnek, melyet ezen áldatlan vállalkozásomért viselnem kellett s ezért legyen szabad reménylenem, hogy az illetékes körök méltatni fogják szerény soraimat elolvasásra.

Körülbelül 15 h ónappal ezelőtt azon eszmém támadt, hogy a nagybányai borkutat a fővárosi kristályvíz mintájára, tisztán kezelve, szénsavval telítve és hygienikusan szűrve palackozzam, de mielőtt az első lépést is meg tettem volna ez irányban, be szereztem magamnak az adatokat, melyeknek alapján megállapítható, hogy piacunk mennyi szikvizet és mennyi borvizet fogyaszt. Eredménye a jelzett statisztikának meglepő és mondhatom, hogy mathematikai ismereteim nem terjednek annyira, hogy képes legyek azon óriás mennyiségű bacilusok számátleirni, melyeket Nagybánya közönsége naponként magába szív a fertőzött vizekkel, önként érthető tehát, hogy nyert tapasztalásom megérlelte bennem az elhatározást, hogy eszmémet megvalósítsam és mivel hogy közegészségügyről lévén szó, továbbá, mert jelzett borkút a városnak soha nem jövedelmezett semmit, számítottam arra, amire emberi ésszel joggal is számíthattam, hogy t. i. a város ma- gistrátusa a legmesszebb menő loyalitással fogja eszmémet felkarolni és annak létesítését elősegíteni.

Sajnos, csalódtam és a csalódások egész sorozatával találkoztam mind e mai napig és higyjék el m. t. olvasóim, hogy ezeknek a csalódásoknak köszönhetem az üzleteimben bekövetkezett katasztrófát.

Abból a jelszóból indulva ki, hogy »a bátraké a szerencse«, nem riadtam vissza az ügyem elé tornyosuló nehézségektől és a már egyszer elutasított kérvényemet újólag benyújtottam azzal, hogy nem ragaszkodom az alsó, használatban levő borkuthoz, hanem hajlandó vagyok a hegyen levő, teljesen elhanyagolt és pocsolyában heverő forrást kibérelni, azt saját költségemen a mai kor minden igényeinek megfelelően kiépíteni és használhatóvá tenni. Kértem a 20 évi időtartamra szóló bérleti szerződést, azzal, hogy az összes eszközlendő épitkezések 20 év múltán átmennek a város tulajdonába és ezenfelül még haszonbért is felajánlottam.

Kétségtelen, hogy ahol méltányolni tudják egy törekvő vállalkozó eszméjét, kapva-kapnak az ilyen ajánlaton, de sajnos, itten másként történt és pedig a közgyűlésnek egy nehány tagja végtelenül rózsás színbe látta tervemet és magyarán kimondva többen attól féltek, hogy Dárius kincséhez fogok jutni e bérlemény által, már pedig véleményük szerint az nem járja; tehát megkezdődtek a nagy vitatkozások, mintha oly közvagyon bérbeadásáról volna szó, amely a város jövedelmének sarkalatos alapkövét képezi és igy erősen hangoztatták már akkor, hogy a város nem köthet le ily fényes vállalatot 20 évre.

Ilyen ferde felfogások onnan erednek természetesen, hogy némely városatyák mitsem törődnek a vállalkozó helyzetével és nagyon is laikusok kereskedelmi téren, mert kereskedelmi szempontból vizsgálva az ügyet, tudniok kellett volna, hogy a még oly fényesnek ígérkező vállalkozás is kétes kimenetelű és hogy már bevezetett és tényleg »gyógyvíz« jelleggel biró ásványvíz forrásokat sem lehet rövidebb időre mint 15 — 20 évre kibérelni.

Én részemről, mert csak laikusságnak tekintettem az akadékoskodásokat, bíztam benne, hogy végeredményben a tiszta ésszerűség fog győzni és ajánlatom el lesz fogadva, megtettem tehát időközben a nagy anyagi áldozatokkal járó előkészületeket azért, hogy a boldogító »igen« kimondásakor az üzemet máris, tehát még 1907. év nyarán megkezdhessem, de sajnos, az ügy végleges elintézése elhúzódott szeptemberig és igy még mielőtt az üzemet megkezdhettem volna, már nagy veszteségeket szenvedtem.

A dolgok ilyetén való alakulása következtében csak télnek idején kezdhettem meg az üzemet és igy haszonról mind e mai napig szó sem lehetett, hanem igenis volt havi 300—500 korona veszteség, amit bárkinek készséggel bebizonyíthatok.

E vállalatomnál, tehát mások által okozott balsikerem és a múlt évben általánossá vált pénzkrizis alaposan megrendítette anyagi helyzetemet, úgy, hogy kénytelen voltam, mivel a szükséges moratóriumot nem bírtam kieszközölni, saját magam csődöt kérni, de hogy összetört anyagi hajómnak legalább a roncsait megmenthessem, azzal a kéréssel fordultam a városhoz, hogy Írná át bérleti szerződésemet a feleségem nevére, mely átiratás, mivel hogy a csődválasztmány erre vonatkozó beleegyezését kilátásba helyezte, semmiféle jogi akadályba nem ütközött volna. Ezirány- ban nem is tétetett kifogás kérésem ellen, sőt a polgármester ur, valamint a t. tanács nagyon is méltányosnak találta kérvényemet, de a közgyűlésen ismételten és pedig mostan már ádáz harcban jutottak kifejezésre a személyem ellen irányított mérges nyilak.

Nem tudom, hogy a véletlen szüleménye-e, vagy talán más körülmény okozta, de tény az, hogy e nevezetes közgyűléseken ugyanazon városatyák harcoltak ellenem, akik már kezdetben is azon fáradoztak, hogy a szerződés létrejöttét megakadályozzák.

Az ellenem felhozott érvek egyszerűen nevetségesek, mert eltekintve az önhibámon kívül bekövetkezett szerencsétlenségemtől, nem hiszem, hogy akadna e városban egyén, ki jellemem ellen joggal kifogást emelhetne és igy csak az a sajnos, hogy azok, akik ilyesmivel érveltek, épp közéletünk ellenőrzői, akiknek pediglen kettős kötelességük volna gondosan szem előtt tartani az igazságosságot és a méltányosságot, mert ezek hijján nem ellenőrző hivatást gyakorolnak, hanem hajszát folytatnak.

Még egy sajátságos jelensége volt ezeknek a nevezetes közgyűléseknek és pedig dacára annak, hogy úgyszólván az egész közvélemény és a közgyűlés nagy többsége mellettem volt, mégis elleneim győzedelmeskedtek és határozatba ment, hogy uj nyilvános árverést fognak kitűzni a kérdéses borkutra és pedig nem 20, hanem csak hat évi időtartamra. Az árverés május hó 22-ére lett kitűzve, de pályázó nem akadt és igy az árverés kitűzésével csak az lett elérve, hogy azon kis népszerűség, amit verejtékes munkával és áldozatok árán megszereztem a -borpataki borviznek, egyszerre leromboltassék, mert hiszen nyilvánvaló, hogy egy bérlemény, melyre pályázó nem akad, az már nagyon távol kell hogy álljon attól, hogy értéke és népszerűsége legyen, már pedig semmifele cikket, legyen az jó, vagy rossz, nem vagyunk képesek sikeresen bevezetni, ha hiányzik a népszerűség és az illusiója.

Ezek után még legyen szabad dokumentálni, hogy miért nem pályáztam en erre a szerencsétlen bérletre:

Mondhatnám, hogy egyszerűen azért nem, mert már eleget szenvedtem miatta úgy anyagilag, mint erkölcsileg és inkább eszem száraz kenyeret egy szívesen látott asztalnál, mint esetleg kalácsot egy ellenséges környezetben. De volt ennél még alaposabb okom is a távolmaradásra és pedig az árverési feltételek tarthatatlansága, melynek minden egyes pontja csak azt igazolja, hogy a feikoroácsolt kedélyek következtében a város még mindig azt hiszi, hogy a bérlő szinaranyat merit ebből a »savanyu« forrásból.

Nem akarok ez alkalommal az összes pontozatok felett kritikát gyakorolni és ezért legyen szabad csak egy néhányra rámutatni és azok tarthatatlanságát beigazolni.

A bérlet időtartama csak 6 évre terjed, azért mégis kötelezővé tétetik a bérlőnek, hog ezen rövid időre ezresekre menő beruházásokat eszközöljön, mely beruházások 6 év múltán már átmennek a város tulajdonába. De van még egy furcsább feltétele is a szerződésnek, mely szerint a városnak jogában áll a bérlet tárgyát képező kutat eladni és ezen esetben a szerződést mindennemű kártéritési igény nélkül megszünteti, de itten loyális akar lenni és elsőbbségi vételjogot biztosit a bérlőnek. Igen ám, csakhogy ez nagyon furcsa elsőbbségi jog, mert tegyük fel, hogy a bérlő beruház tízezer koronát, most jön egy élelmes kereskedő és igér a városnak 15 ezer koronát a bérlet tárgyáért a mely csak 400 K évi bért jövedelmez. A város eszerint felajánlja az elsőbbséget a bérlőnek, a ki vagy kénytelen saját vagyonát 15 ezer, illetve 25 ezer koronáért megvenni, vagy kénytelen beépített vagyonát elveszteni. Hát kié itten az elsőbbség, a bérlőé vagy azé az élelmes kereskedőé, a ki csak akkor teszen vételi ajánlatot, a mikor a bérlő annyi beruházást eszközölt már? Ezért nem pályázhattam.

Nem fejezhetem be cikkemet anélkül, hogy hálás elismerésemet és köszönetemet ne nyilvánítsam a tek. tanácsnak és azon m. t. városatyáknak, akik mindvégig szívesek voltak igazaimat pártfogolni. Nagybánya, 1908. május 26.

Singer Jakab.

Heti krónika.

Mióla a gőzösök Felsőbányáról, meg Fernezelyről mindig háltál jönnek be a városba, azóta felfordult a világ sorja is.

Ki hitte volna, hogy a dánosi rablógyilkosokat halálra nem Ítélik. Már a verdikt is meg volt egészen a közvélemény szájaize szerint s ime végül még sem kapnak akasztófát. Ellensége vagyok elvileg a halálbüntetésnek, de ha más lovagiasabb és emberiesebb gyilkosokkal szemberf is kimondták a bitófát, akkor a vadállatnál is kegyetlenebb vérengző alakokkal szemben hogyan volna megokolható a gyöngéd humanizmus. A tigris, az oroszlán kettéharapja az ember nyakát s azzal vége, de a dánosi cigány segédszemélyzettel dolgozik s csoportosan turkál a sebekben, hogy a szegény áldozat egyszerre hat halált haljon.

A bíróság ugyan nem kér tőlünk tanácsot, de azért nem mulasztjuk el konstatálni, hogy nálunk egy röpirat is megjelent illusztrációkkal, mely azt mondja, hogy »az egész ország megdöbbent az enyhe Ítéleten, mert biztosra vette a jogász és szakértő, hogy Parno, Dola, Vrana kötélre jutnak, amire rászolgáltak.« »A közönség véleménye az, hogy a Szarvas család kiirtását csak a kötél expiálhatja. És méltán, mert IIusz Ábrahám kötélen halt meg, pedig ártatlanság volt ezen haramiákhoz képpest.«

Szóval fordítva történik minden, hát azt ki hitte volna, hogy Budapesten hat percig tartó földrengés támad, mikor a földrengések mindig Zágrábban szoktak zavarogni, azt sem tudtam vállalni az utolsó percig, pedig már a dörgést is hallottam, meg a villámlást is láttam tegnap, hogy eső kerekedik, hiszen a barometer gyönyörű magasan állott folyton és rendületlenül és lett belőle mégis országos eső, nagy örömükre az aggódó gazdáknak.

Szívben, lélekben együtt ünnepeltünk a héten a vármegye központjával, hol Kossuth L. szobrát leplezték le. Nagybánya választotta legelőször díszpolgárrá s a megye városai közül Nagykároly lepte meg legmutattak, egy idő óta kétségtelenül fagypontra szállottak alá.

Sokat, nagyon sokat kesergett ezért az asszony, de a férjének nem szólott — pedig sejtelme sem volt az érzelmi változás okáról.

A férj, mint egy jól reguláit automata pontosan végezte a kötelességét. — Eljárt a hivatalba, vagy néha kaszinózott, de mindenki előtt feltűnt rideg ke- délytelensége.

Egyszer aztán szokatlan dolog történt otthon. — Az ember délbe hazajött, de nem ment be mint addig — a családját üdvözölni, — hanem beizent, hogy ebéddel ne várják, fáradt, beteg és egyedül akar maradni.

Aztán magára zárta az ajtót, leült a kályha mellé voltaképpen azt sem érezte, hogy fűtve van-e f A fejét lehajtotta a mellére, a mi úgy zihált, zakatolt, mint egy jókora fújtató. Majd fölkelt, az ablakhoz lépett, forró, izzó homlokát oda tapasztotta a fagyos üvegtáblához. A különben sáppacit arezra lángoló forróságot hazudott a láz, szelíd nézésű barna szemében emésztő tűz ragyogott és magas formás alakja is mintha meg görnyedt volna.

S ahogy elnézett a kietlen rideg nagy minden- ség felett, tekintete megakadt a fenyőn. A fenyőn, mely büszkén emelkedett ki a sivár környezetből és hatalmas szétterjesztett ágaival mintha a mindennel da- czolni tudó erőt képviselné.

Úgy rémlett előtte, mintha a fenyő szétterjesztett ágai az ö közelébe kívánkoznának: Hajlonganak nyújtóznak, integetnek felé — és ha nem csalódik, a fa még beszél is hozzá:

— Hitvány ember, nyomorult szemfényvesztő te, ki fölcserélted a tiszta szent szerelmet egy üreslelkü közönséges nőért. — Ez belopta magát a szivedbe a lelkedbe — a hites feleségedet kitaszította onnan a I

jogos helyéről. Előbb nála hízelegte be magát a hazug barátnők ravasz cselfogásaival, majd reád vetette ki a hálóját és szégyenedre — sikerrel. . . .

Azt hiszed, hogy én nem tudom ezt az aljas árulást, — tudok mindent; jöttek a forró kézszoritá- sok, az epedö sóhajok, a titkos bűnös csókok és végül a szentségtörő bűnös, hétköznapos szeretkezés.

Miért vagy most is olyan izgatott? ugye a lelked jobbik fele vádlóan lép föl ellened? Figyelmeztet arra, hogy a játék veszélyes lesz, s ha bűnös kézzel lerántjátok egy szerető anya és hűséges nőnek féltve őrizett boldogságát mivel fogjátok azt kárpótolni I .. . Ma tetted föl az utolsó kártyát a mai titkos légyott eldönti hármatok sorsát. Gondold meg mit téssz, férfi vagy, könnyelműen ne dobd el magadtól azt, a ki nem régen még osztatlanul bírta szerelmedet! . . .

Csönd. ... A megkinozott lelkű ember fölrezzent. Kábult vagyok, mondta halkan — és lázas — még halluczinálok is.

Ah, hisz ez tisztára őrültség, ezzel ennyit foglalkozni. Engem tulajdonképpen semmiféle vád nem érhet, dolgozom a családomért, szeretem is őket ... de hát ez már megvan — a szavam köt — és ma este még el kell mennem.

Mintegy mentette és vádolta önön magát — és végre győzött a démon — Vette a kalapját — menni készült. — Már négy óra, mormogta. Hét óráig a kaszinóban leszek és aztán ... hozzá kell mennem ... vár ...

Este hét órakor az asszony gyertyát gyújtott. Minden este sorra veszi a szobákat, mint gondos házi nő maga szokott arról meggyőződni, hogy éjszakára ajtó vagy ablak nyitva nem maradt?. Legelsőbben az ura szobájába lépett. Itt csakugyan nyitva egy ablak, hihetőleg a szél munkája volt, mely őrülten tombolt oda kint.

Vihar van, gondolta az asszony, nagy vihar. A gyertyát letette az asztalra s a nyitott ablakhoz lépett, hogy azt bezárja.

Nini, az én fenyőm, mondta — miközben csaknem megbüvölve nézte a fenyőt — ni-ni az én fenyőm, mint fürge, szolga-lelkű udvaroncz hajtogatta magát. Büszke koronája csaknem éri a fagyos, havas földet.

És csakugyan a máskor szilárdan, daczczal egyenesen álló fenyő most mintha kész akarva hajlongana jobbra, balra, előre, hátra ágai között élesen sivit a téli szél, mintha az asszonyt akarná figyelmeztetni valamire.

És sikerült is. A nő csöngetett... Juliska, mondta a belépő mindenesnek, vedd csak az uram melegebb kabátját, rohanj a kaszinóba vele. A folyosón vagy a kapu alatt várod meg lelkem. De rohanj — mert most fog jönni haza — ma is beteg volt, még jobban meghűlhet.

A férj a bűnös, hűtlen férj épen kilépett a kaszinó kapuján.

A hideg téli szél fagyos havat csapkodott az arczába s egész lényén valami ki nem fejezhető kellemetlen érzés borzongott végig.

A könnyű kabátomat hoztam magammal, gondolta — s mig oda érek, alaposan összehüthetem magamat.

Mig feltürte nyakán a kabátja gallérát, átvillant agyán saját könnyelműségéből keletkezett jelenlegi nevetséges vagy is inkább szánalmas helyzete.

Lelki szemei előtt megjelent az elárult, a megcsalt asszony, a ki most is bizonnyal aggódó szeretettel várja s a szenvedélyében határt nem ismerő zsarnok szerető, a kinek büv körében minden és mindenki feledve van.

Kilépett a keskeny havas utcára, a melyet gyé-