Nagybánya és Vidéke, 1907 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1907-08-04 / 31. szám
(2) 1907. Augusztus 4. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE Bl. szám. nélkül eloltotta a tüzet, csak az újságból olvastuk aztán, hogy itt vagy ott gyulás történt. Ha akkor a város évi 1000 irtot rendelkezésére bocsátott volna az egyesületnek, ma is virágoznék s talán a vendéglő sem égett volna le. A városi segély szükséges, mert mégis a legénységet pénz, jutalmak és egy-egy kis muri nélkül összetartani bizony bajos dolog. Ezt nem tette a város, fizet most négyezret s megfizette a százezres tandijat a vendéglőnél! Igen örvendetesnek, dicsérni való kezdeményezésnek látjuk tehát, ha az egyesületet vissza akarják állítani s mindenki tiszteletreméltó, derék lakosa városunknak, aki abba belép. Kalapot emelünk előtte. Takács Antal őrparancsnoknaak a »Nagybányával* szemben hozzánk beküldött replikája ez ügyben igen gyenge válasz, aminthogy erős nem is lehet, mert kis városokban, hol — Istennek hála — kevés tüzeset van, állandó fizetett embereket tartani pazarlás, nagyobb vésznél meg úgy sincs a város megvédve. Ennek a fizetett tűzoltóságnak tehát nincs semmi értelme. A leghatározottabban az önkéntes tűzoltó egyesület mellett foglalunk állást, csakis ezt helyeseljük és reméljük is, hogy nemsokára ismét életre fog kelni a derék testület, pláne, ha maga a polgármester áll az élére ! Ám azért az »adiatur el altera pars« elvénél fogva közöljük itt az őrparancsnok nyílt levelét is, hadd foglalkozzanak vele az illetékes körök: Tisztelt Szerkesztő Ur ! Alulírott tisztelettel kérem, szíveskedjék becses lapjában e sorokban foglaltaknak egy kis helyet szorítani. A »Nagybánya* legutóbbi számában az »önkéntes tüzoltó-egyesület« cím alatt egy közlemény jelent meg, amelyben a tisztelt cikkíró ur a tűzoltó intézményekkel foglalkozik. A tisztelt cikkíró ur azzal a gondolattal van elfoglalva, hogy miképen lehetne olyan tüzoltó-egyesületet szervezni, mely tűzvész esetén minden tekintetben kifogástalanul megállja helyét. Azt nem tudom felfogni, hogy idejövetelem előtt, mikor a tűzoltók nem voltak kellőleg begyakorolva és kiképezve mesterségükben, akkor nem jutott senkinek sem az eszébe, hogy önkéntes tűzoltóságot létesítsen, most pedig, mikor kellőleg be vannak tanítva embereim, mely nekem nagy fáradságomba került, — most foglalkoznak ilyen gondolatokkal. Biztosítom tisztelt cikkíró urat, hogy embereim bármely vidéki város tűzoltóságával kiállhatnák a versenyt. Vagy abban kételkedik a tisztelt cikkíró ur, hogy nem tudom a kellő rendet fentartani embereim között ? Azt hiszem, egy oly ember, ki már 30 éve tűzoltó és ezen évek közül 10 évet Budapesten szolgált kifogástalanul, a rendet fent tudja tartani és embereit kellő oktatásban tudja részesíteni. Hogy kötelességemnek eleget tettem, arról nyugodt vagyok, de ha a tisztelt cikkíró ur meg akar győződni a fenálló rendről és embereim tudásáról és tevékenységéről, fáradjon el egy gyakorlatunkra, hol személyes meggyőződést szerezhet ezen állításom felől. Nézetem szerint önkéntes tűzoltókkal nem lehet soha azt az eredményt elérni, amit a városi tűzoltókkal, mert az utóbbi tűzoltók rá vannak szorítva az engedelmességre, mivel rendes fizetést kapnak, amiből magukat is nagynehezen képesek fentartani. Hanem helyes dolog lenne : 1. A legénység számát pár emberrel növelni. 2. Legalább 30 tűzjelző állomást a városban felállítani. 3. 2 pár lovat állandóan itthon tartani, hogy szükség esetén azonnal két fecskendővel vonulhassunk a tűz helyszínére. 4. Szükséges lenne egy három sugaras mozdony fecskendő, de legelőnyösebb volna a vízvezeték létesítése a városban, mert hordókkal nagy tűzvész esetén a vizet nem győzzük hordani. 5. A tűzoltók fizetését fölemelni és őket nyug- dijképessé tenni, miáltal azt érnénk el, hogy állandó legénység lenne. Ha a felsorolt dolgok rendezve lesznek, biztosítom tisztelt cikkíró urat, hogy nem is fognak álmodni az önkéntes tűzoltók létesítéséről, mert be fogják látni, hogy hiába való dolog lenne és sok költségbe kerülne, mely összegűből egy kiváló és jó városi tűzoltóságot és kellő felszerelést állíthatnának^ elő. bs igy ez a városi tűzoltóság a legjobb eredményt tudná mindig felmutatni. Nagybánya, 1907. jul. 27. Kiváló tisztelettel Takács Antal örparancsnok. A prológus. — Irta: Egly Mihály, Németh Gyula hangversenyén előadta-. Bene Valika. — (Dobogó. Jobbra egy ajtó felszegezve. Az ajtó mellett kis asztal, kalapokkal. Közöttük egy cilinder. Előadó az ajtón jő ki.) No ez derék ! Valóban a legnagyobb önuralomra van szükségem, hogy okosan mérlegelhessem a dolgokat s magam is tisztába jöjjek azzal, hogy tulajdonképen mi is történt csak ? Mert most, a szörnyű meglepetés első pillanataiban, Isten bizony, magam sem tudom, (A hallgatóság felé.) Ugy-e, önök sem tudják ? (Hevesen legyezi magát.) Én csak azt érzem, hogy nagyon, nagyon dühös vagyok. De ilyet! Még elképzelni is borzasztó ! Szinte sírni szeretnék, de nem, azért sem sirok, hogy még ezért is mulassanak rajtam. (Elgondolkozva) Hogy is volt csak ? Igen, megérkeznek a vendégek, én mint házikisasszony udvariasan fogadom őket, szellemesen csevegek velük, vagy amint mondják, elragadóan fiirtelek, méltóságosan reprezentálok, amint azt a franczia szindarabokban láttam, s midőn a szalon kis asztalkája körül helyet foglalunk és én, puszta merő véletlenségböl, de higyjék el kérem, egész merő véletlenségböl. egy csinos, fess operaénekes és egy nem kevésbé csinos poéta közé kerültem, hát a mosolygó, derűs égből egyszerre csak leesett a menydörgös ménkü. — Valika galambom, menjen csak a konyhába, nézze meg, készül-e már a haboskávé. Ezt édes anyuka mondta. (Szerfölött édeskésen.) — Úgy, úgy, gyöngyöm, kis tubicám, az aranyos házikisasszonyra hárul most a feladat, hogy a konyhára felügyeljen. Ezt Margit néni mondta, a haboskávék koronázatlan királynője. S ime, most itt vagyok, nem ugyan a konyhában, de az előszobában, mert ha törik, ha szakad, meg kell tudnom, hogy mi történik odabent ? Miért vagyok én zsindely a háztetőn ? Mert sejtem, nem is sejtem, hanem tudom, hogy ebben a titokzatos ügyben mégsem a haboskávé játsza a főszerepet, hanem az, hogy az én becses személyemtől akartak megszabadulni. Ah, jól ismerem én már az ilyen jeleneteket! Valahányszor anyukának egy uj kalap, vagy egy uj, divatos kostüm kell, az édes apa csak annyit mond : Már megint ? . . . akkor anyuka azonnal a konyhába küld felügyelni. Vagy ha édes apa a sürgős hivatalos ügyek miatt, a miniszter egyenes meghagyására, amint ö szokta mondani, egész éjjel a hivatalban dolgozik, csakhogy előléptessék s mikor néha kivilágos kivirradt- kor nagy fáradtan haza érkezik, anyuka alig szól egykét szót, az édes apa mindjárt ismét csak a konyhába küld felügyelni. De hiszen most se uj kalap, se uj kosztüm nem kell, édes apa sem dolgozott egész éjjel a hivatalban, hát miért kellett engem kitessékelni? Vájjon mit főzhetnek ki most odabent? Csúnya dolog a hallgatózás, de hasznos ! (Hallgatózik az ajtónál.) Nem hallok semmit. . . Istenkém, miféle nagy titkaik lehetnek, hogy olyan suttogva beszélnek. (Bekandikál a kulcslyukon.) Pedig most is ott ülnek a szalon asztal körül. Milyen mosolygós az arca Margit néninek, mintha csak a kis doktornét kritizálná, aki most került haza Pestről s olyan kirívó eleganciával fitogtatja, hogy ö már egészen fővárosi asszonyka lett — két hét alatt. (Kandikál tovább.) Leona néni maga a megtestesült kedvesség. Mintha csak mondaná az ö kedves selypítésével: Seretlek kedveszeim, nagyon seretlek benneteket! (Ismét kandikál.) A fehér mellényes szerkesztő olyan komoly arccal ül a velen- czei titkos tanácsban, mintha csak ismét szeretett laptársával akarna szincerizálni. Tessék! Dacára, hogy én bent sem vagyok, az operaénekesnek olyan olva- dósan édeskés az arca, mint egy Kugler-sütemény; a poéta is úgy fest, mint mikor a legszerelmesebb verseit írhatta — hozzám. (Megbotránkozva.) Úgy látszik, ezek a jó urak föl sem veszik, hogy engem kitessékeltek. — így higyjen az ember a férfiaknak! De miért is akartak megszabadulni tőlem, a házi kisasszonytól, kinek tulajdonképen a társaság központjának kellene lennem ? (Fitymálva.) Nagyszerű zsur mondhatom. Egy asszony, az én anyukám, akinek már ilyen eladó leánya van; még egy asszony, akinek már huszárönkéntes fia lehetne; még egy aszony, akinek csak eszmeszüleményei vannak; egy szerkesztő, akinek felesége is van, fia is van, leánya is van és három fiatal ember, akinek serdülő bajuszkáikon kívül semmiök sincs! És nincs egyetlen leány az egész társaságban! Ilyen sivár viszonyok között miért ne lehetnék én is odabent, mikor ott reám nagyon is nagy szükség volna! Talán azért, mert még polgárista vagyok? Mintha bizony egy polgárista nem lehetne zsurképes? Vagy azért megyek még mindig gyerekszámba, hogy kurta a ruhám ? Oh, hiszen nem a ruha teszi a leányt, hanem a — szív ! Azután meg hányszor mondtam anyukának, hogy hosszabb ruhát csináltasson nekem, legalább két ujjnyival, legalább egy ujjnyival! Oh hányszor mondtam, hogy az ilyen gyerekes öltözet csak arra való, hogy a komoly szándékú fiatal embereket elriasszuk a háztól. Minden figyelmeztetésem hiábavaló volt. Hát tehetek én arról, hogy anyuka nem akarja, hogy olyan hamar máris a nyakára nöjjek? (Elgondolkozva.) Sicher, egészen sicher, hogy most is csak a kurta ruhám miatt küldtek ki a habos kávéra felügyelni. (Pattant egyet a fogával.) Ezt ni! Fütyülök a haboskávéra! Ha meg nem tudom, hogy mit csinálnak odabent, egészen odáig leszek. Talán még migrénem is lesz! (Hallgatózik.) Hallga! Ha! Ha! Most már egészen jól hallik minden szavok ! Ha! Jól hallok-e ? Igen . . . igen . . . egészen tisztán kivehető. Szent Isten ! Ezek hangversenyt rendeznek. (Félben hagyja a hallgatózást nagy komolysággal és meglepetéssel.) Hangversenyt én nélkülem ? Hát micsoda hangverseny lesz az? Hát hogy fog az a hangverseny sikerülni nélkülem ? Azt tudtam, hogy anyuka nagyon merész, bátor asszony, de hogy ennyire merész legyen, hogy ilyenekbe merjen ugorni, azt magam sem hittem. Nagyszerű hangversenyt rendeznek s nekem abban a haboskávé felügyelőnői szerepet szánták! (Toppant egyet a lábával.) Jaj, mit tegyek, hogy megbosszulhassam ezt a vérig való sértést ? Legalább csak egy nagy, óriási nagy fiaskót még egyszer én érettem, meg az »eilétion«8) szögletét ! Ah i — sóhajtá, aztán keservvel, s elfödte arcát kezeivel. Hosszú, nehéz szünet után levonta kezeit arcáról s egyre hallkabban folytatá: — S midőn ki jössz a szentélyből, ne haladj el az oltár előtt, hanem kerüld meg az oltárt az egyetlen egyet s az éjszaki ajtón jöjj ki! * A keleti templomban csak egyetlenegy oltárnak szabad lennie s csak egyszer szabad egy templomban misézni naponta, miként az Isten is egy. Az oltár egyenlő négyszögü s csak kőből vagy fából építik; ha kőből van, akkor Jézus Krisztust jelképezi, ha fából, akkor a keresztet. Négy oldala a világ négy tája felé van fordítva, mi azt jelezi, hogy Krisztus az egész világért szenvedett, mindazonáltal a fő oldala Keletre van s e felett áll az oltárkép, mely csak az Isten képe, illetve a Szent- Háromság képe szabad, hogy legyen, más képet az oltárra helyezni tiltja az orthodox kánon. Ugyancsak keletre van az oltáron a »chivot« is, mely torony alakú, vagy templom alakú ebben tartják a halotti szentséget. Ez a Golgotát jelképezi. * — Amint kívánod, édes apám, úgy teszek! — mondám egy nagy kendőbe burkolózva; kezembe vettem a templom neház kulcsait, a viasz gyertyát és gyufát, aztán elhagytam a szobát. Nyikorogva fordult meg a kulcs a templom •) Eiletion: igy neveznek a görögök egy kisebb gyolcs térítőt, melyre az áldozati edényeket helyezik s ama kendőt jelképezi, melylyel Krisztus homloka vala takarva a sírban. zárjában; kinyitottam az ajtókat s belépve, meg- gyujtám a gyertyát, mely csak gyéren világította meg a templom magas boltiveit. A tömjén illat balzsamos hullámokban jött felém, édes volt nekem ez az illat, mert hisz tömjénillatu légkörben éltem eddigi életemet, édes apám ruháiból is tömjénillat áradt. Áthaladtam az asszonyok csarnokán s a férfiak csarnokában a középen levő tetrapod asztalkához menve, megcsókoltam a rajta levő keresztet, aztán a szentély fele közeledve megállottám a királyi ajtó előtt s magasra tartva a gyertyát áhítattal olvasám el az eikonosztazion felett levő görög igéket: »Metá fóbu Theu piszteosz ke ágápész pro- zelthete!« (Isteni félelemmel, hittel és szeretettel közeledjetek!) Aztán beléptem a déli ajtón a szentélybe és áhítattal csókolám meg az oltár szögletén a kátászárchát ama helyen, ahol a hófehér vászonban valának szőve eme titkos görög betűk ez alakban : Ami annyit tesz: IF.20YN XPJNfyON Nil KA. (Je- szousz Khriszthosz néká Jézus Krisztusban győzni fogsz !) Áztán pedig mindent úgy tettem, ahogy édesapám kívánta vala. Nesztelenül léptem apám szobájába, úgy tetszett, hogy alszik; anyám, ki éjfélig virasztott vala, az ágy lábánál térdelt. Én levetettem a czipőimet az ajtónál s mezítláb lábujhegyen mentem az asztalig. Apám felnézett s magához intve mondá hallkan : — Küldd szegény anyádat pihenni! Édes anyám meghallotta szavait: felállott, megcsókolta apám homlokát és szobájába vonult, én meg valék győződve, hogy nem fekszik le, hanem tovább imádkozik. Most apám elkérte a szentelt tárgyakat, oda- nyujtám azokat neki; az epitrákhéliont megcsókolta s én nyakába tettem, aztán óvatosan megtorlóm szemüvegét s nemesen hajlott orrára illesztettem azt. Majd jól felcsavartam a lámpát s közelébe tartám. Felnyitotta a horologiont s rám tekintve mondá : — Nemde az »apodipnosz«-nál1) nyitottad fel a horologiont? — Igen — válaszolám a könyvbe tekintve — az »apodipnosz« nál. — Éppen ezt óhajtom imádkozni s azután aludni akarok! Ismét a könyvbe nézett s csendesen szólott: — Nagyobb világosságot! Feljebb csavartam a lámpát s még közelebb tartám a könyvhöz s ő újra azt mondá: — Nagyobb világosságot! Más lámpát gyújtottam meg, mely egészen nagy fényt árasztott, de ő harmadszor is csak azt mondá: — Nagyobb világosságot! Egészen felcsavartam a kanócot s apám a könyvre nézett, aztán bezárta a horologiont s összecsapva kezeit felsóhajtott: — Méyag Qeóg! (Nagy Isten!) Némi szünet után alig hallhatóan folytatá: — Nem látok! ’) Apodipnosz: Vacsora utáni imák.
