Nagybánya és Vidéke, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1906-12-23 / 51. szám

(2) 1906. Deczember 23 51. szám. kába 8775 koronát fizet a lakosság, vagyis ösz- szesen 15375 koronát. Kóstolónak már ez is elég. A fogyasztási tételek a jutalommal együtt 85121 K 14 fillért tesznek, bizonysága ez annak, hogy a toroköblögetés pompásan kifejlett a Rozsály és Gutin tövében. A kiadásoknál a gőz- és kádfürdőre körül­belül annyi megy ki, mint a mennyi bejön. Nem valami jó üzlet, legalább megfelelne a czéljának. A tisztviselők és alkalmazottak fizetése meg­döbbentő összeget mutat. Hatósági tisztviselőkre 46125'28 Rendőri személyzetre . 13611*76 Csendőrségre .... 12752*86 Egészségügyi személyzetre 6962*40 Egyházi » 3162 40 Szegódvényesekre . . 5227*60 Szolgákra ....................... 5678*40 Na pdijasokra .... 2190* Tűzoltókra .... 575T20 Nyugdijakra .... 15654*96 Vagyis összesen 117116*86 koronát ad ki a személyzetre. Hát igazán szép, aki teheti. Tanügyre 50502 K 17 fillér jut és még valami (300 K). Ez is tekintélyes összeg, de bár régebben is ennyit adtak volna ki, akkor ma előbbre volnánk. A kórháznak ugyanannyi a bevétele, mint a kiadása. A. takaréknak ellátmányképpen 88000 K helyett 90640 koronát ad vissza a város, de bizony ebből a csekély különbözeiből a kamat nem fog kitelleni. Valami nagyobb szabású alkotásokat, újí­tásokat, úttörő befektetéseket stb. nem igen olvasunk ki az előirányzatból, de hát hiszen mai napság úgy vannak a városok is, mint a sze­gény ember, örülnek, ha megélnek. Halál a jégmezőn. (A »Turáni dalokéból.*) Egy nép halódik északon, Igaz, jó testvér, bű rokon. Megfogyva már, megtörve már Zokszót se mond, ellent sem áll. Volt háborúja rengeteg. Menekült, harczolt, engedett. Irtotta khán, seyk, czár, mogul . . . Szegény vogul! szegény vogul! Küzdött, futott, amig tudott, Éiszak honába igy jutott. Jég ott a bérez, köd ott a nap, A sír se lehet zordonabb. Lelkét kilopta durva szláv, És menekülni sincs tovább. Fenn, hol örök az éjszaka, Reszket az éjsark csillaga. Ködben a hó-sik tova vész, És minden élet elenyész . . . Zempléni Árpád. *) Felolvasta szerző a Petőíi-Társaság 1906. decz. 16-iki ülésén. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE Szeretet nélkül.- Irta : ALEXY E. ­Zimankós az idő. A házóriásokat nyaldosó ón- szinü felhőkből sűrűén szállingóznak a hópelyhek. Mintha a természet a mai szent napon mindent az ártatlanság színével kívánna bevonni, hogy elta­karja a szenynyet s még vakitóbbá tegye a tiszta­ságot. Az éjszaki szél pajzán sivitással száguld át az utczákon és számtalan csillogó virágot lehel a hóle­pelre. Ily tiszta, ragyogó köntösben várja a természet a gyermek Jézust. És az emberek ? Az apróság titokzatos mosolylyal suttog egymás­sal. Egyesek kis piszéjüket laposra nyomva kukucsál- gatnak be a kulcslyukon és ajtóréseken, mely mögött az angyal megörvendeztetésükön munkálkodik. Majd megint az ablakhoz rohannak, hátha az idén sikerül meglesniük az angyalkát, mikor elröpül. De az utczákon csak kosarakkal terhelt asz- szonyságok s mindenféle nagyságú és alakú dobozok súlya alatt görnyedező emberek tolongnak. Kinek kezében botján kívül nincs más s hozzá még nem is siet, az a lázasan sürgölődő tömeget többnyire unott arczkifejezéssel vagy fölényes mosoly­lyal szemlélgeti. A mosoly gúnyosnak, lekicsinylőnek akar látszani, mindazáltal nem palástolja el az egye­düllét keserűségét, s az önönmaga előtt is titkolt irigységnek egy halvány árnyalatát. Szintez a kifejezés jut érvényre amaz előkelő megjelenésű úriemberen, ki éppen most a Váczi-kőr- utra tér le. Bágyadt vonásai, fénytelen álmatag sze­mei s fáradt mozdulatai sehogysem illenek életerőtől duzzadó hatalmas alakjához. E disharmonikus külső a csalódások ostorcsapá- sitól elgyötört s megedzett léleknek hű váza. Bódháty Andor testét a munka, a küzdelem és a törekvés tette erőssé. Művész lelke az érzelmek tengerének enyelgő habjain, hol kábító mámorba rin- gattatva, hol meg a szenvedélyek vihara által fölkor­bácsolt bősz hullámoktól bűvös messzeségekbe ragad­tatva, a tiszta gyönyörök kutatásában kimerültté a jelennel gúnyolódó rommá lett. Irótársai Bodháthyt bohém realistának tartják, ki csak az anyagnak a testre való behatásáról kö­vetkeztet az érzelmekre. Ha néhanap ilyfajta Ítéletek Bodháthy fülébe jutnak mosolylyal szokta megjegyezni: — Hibául rójátok fel nekem, hogy minden izem­ben »testi* vagyok. Hát miért nem tudtok a lelkem­nek táplálékot adni!? Pedig a bensőm, ez az örökké lázongó szörny éhezi, szomjuzza azt a lényt, ki érdek nélkül való szeretettel megszeliditse, megértse, ki ne­mes odaadással egészen egybeolvadjon vele, s a vad­ság szelídséggel, gyöngédséggel kiegészítve harmoni­kus egészet alkosson, melynek bűvkörében elhomályo­sul a prózai élet. Bódháty sokat foglalkozott az asszonyokkal, szerette őket tanulmányozni, de alapjában véve egyik­kel sem törődött komolyan. Hanyag modorán, melyet a nőkkel szemben ta­núsított, meglátszott, hogy csak időtöltésnek, játéknak tartja a velők való bibelődést. Ha néha barátai faggatták, hogy miért nem nő­sül hát meg? A válasz többnyire igy hangzott: — Komoly, érett ember csak nem cserélheti fel férfias énjét olyan gyönge semmiségért, amolyan enyelgő, játszó gyermekért, aki sokszor holmi csekélység miatt, könnyeivel mindjárt egész vizözönt rendez, melyet csak badar esküdözéssel s mindenféle csecsebecsék Ígérgetésével lehet lecsilapitani. Nem kívánok pesztonkának beáliani egy ily bá­buhoz .... így beszélt Bódháty. Arczkifejezéséből azonban ki lehetett olvasni, hogy keresi azt az egyet, egyénisé­gének kiegészítő részét, mindhiába, sehol sem talált reá. Most is kutató, de bágyadt, reménytelen kifeje­zéssel bámul maga elé. A siető emberek lépten-nyo- mon oldalba bökik, Sokszor éreznie kell a fenyőágak nem épen kel­lemes czirogatását, s ilyenkor mindannyiszor valami fájó keserűség czikkázik át lelkén. A múlt emlékei-e vagy a jelen sivársága okozója ez érzésnek? Talán mindakettő. Bódháty idegesen végig simítja homlokát. Félre ezekkel a jogászgyerekeknek való gondolatokkal, s mindent lenyűgözve magában, tűnődni kezd miként lehetne a karácsoni mozgalmat satyrikus formában leírni ? Eközben egy úriemberen akad meg a szeme, aki izgatottan járja sorba az üzleteket. Érdekli, ki lehet vájjon a szorgalmas vásárló, azért figyelmesebben szemügyre veszi. Az alak közeledik. Bódháty felösmeri benne Horgos kollégáját. — Szervusz! Talán házalni jársz, hogy minden üzletbe bebotlasz? — Láthatod, krisztkindlit játszom, — felel eről­tetett mosolylyal Horgos, s közben hevesen kotorászni kezd zsebeiben. Az ördögbe 1 Talán csak nem csempészte el a tárczámat az a turbékoló párocska, me y éppen az imént belém ütközött? Légy szives, tartsd csak ezt a czókmőkot. Így ni! Köszönöm 1 Ezzel újból üritgetui kezdi zsebeit. Itt néhány fillér, meg váltó, ott fénykép, bicska, amott telefirkált papiros, fizetetlen számlák s végül egy pár megnyomorított kubaszivar. Szóval, mindaz, mit egy igazi úriember magával szokott hordani. Csak a tárcza nem akar megkerülni. — Hm, hm, — dünnyögi Horgos. — Hát hiába karácsonkor az angyaloknak nem csak szeretteikre, hanem ugylátszik a tárczákra is van gondjuk. Ez most biztosan egy kis komédiát játszik ne­kem és szeretné reám sózni az irgalmas Szamaritánus szerepét gondolja Bódháthy, de azért barátságos czi- nizmu?sal megvigasztalja a látszólag egészen kétségbe­esett collégáját. — Hadd el, hadd örüljön a párocska! Ki tudja mikor tettek ily kitűnő fogást! Horgos abba hagyva a hadonázást és büszkén hátraszegett fővel kenetteljes hangon megszólal: — Igazad van! édes, jó barátom, nekünk az em­beriség lelki orvosainak máskép kell felfogni az ily eseteket. Minden benyomás egy-egy jól fizető eszme. Bódháty ajkán gúnyos mosoly játszik. — Mond csak Horgos, nem falusi praedikátor vagy más eféle volt az apád? Horgos jónak látta Uj-Palestinában nyugvó őseit foglalkozásukkal együtt békésen pihentetni, tehát csa­vart egyet a beszéden, — Könnyű előbb a vigasztaló szentet játszani, azután meg gúnyolódni, ha az embernek annyi ban­kója van, hogy akár az egész lakását kiparkettiroz- haíná vele. — Már megint túlzói. — Heh! heh! nevetett Horgos, — ez tett en­gem hires emberré barátom, s hálából lépten-nyomon gyakorolom is. Különben, mondd csak, nem kölcsö­nöznél egy pár tízest ? A Dusi premierjén majd együtt lepezsgőzzük a kamatját. — Gyere a lakásomra. Ilyenkor nem igen szok­tam nagyobb összeget magamnál hordani. abból a mécspislogásból. Úgy szerettem volna egy piczinyt lekaparni magamnak abból a nagy gyönyörűség­ből, a more aszott arczáról. Egyik szurtos kis jószágot hirtelen ölbe kapta Józsi, mire ez belecsimpaszkodott bozontos szürke szakálába és ordított, mert a másik lá­bacskájánál fogva akarta leránczigálni a magasság­ból. A Iegnagyobbik mezítelen jószág a még pislogó gyertya lángja felé fordul és huzza annak a törött hegedűjén a nótát. Nagy buzgalom látszik arczán, mintha bizony a kis Jézuskának húzná. Micsoda édes jószágok. Majd kiugrott értük a szemem világa. Mit adnék asz- szony, csak egy piczinyke volna enyém abból a lármá­ból. Csak akkora, mint egy öklömnyi gyereké. — Ábris, már megint bolondokat beszél. Hát segít­sen a baján kigyelmed ... ha tud. Ezt az asszony mondta, csak úgy félvállról. A darázs derekú, rózsás arczu menyecske. Bizony vesze­delmes portéka Tar Ábris felesége. Kőből van a szive, nem lehet azt megindítani. Nem is irigyelik Tar Abristól, pedig legkívánatosabb asszony a faluban. Már csak azért sem irigylik, mert nagy sor ám megőrizni az olyan asszonyt, ki minden legényre ráveti szeme ragyogását. Nehéz vigyázni olyan kincsre, amelyikre minden tolvaj éhes. — Meguntam asszony! Betege vagyok ennek a nagy csöndességnek. Ezt már olyan hangon mondta Tar Ábris, mintha már nem panaszkodna, mintha bizony haragja volna keletkezőben. Az asszony lopva ránézett, de hamar visszakapta tekintetét. Nagy zavargás látszott abban a szemben, nem szomorúság. A nagy csöndességre még keményebben szólt rá Abris. — Meguntam. J£z a bang már feleletet is várt. Az asszony hall­gat és fél. Féli a vihar kitörését. Tudja, ha egy szót szól, kitörnek a villámok. Nem szólt. Sokáig hallgatott a csend. És talán befelé mentek a villámok Tar Abris- ban, hogy csak nagysokára tudott szóhoz jutni, akkor is nagy szomorúsággal, halk, vontatott keserű hanggal. — Mi örömöm van itthon? Mire jöttünk mi össze asszony ? Erre a nagy szomorúságra i Kend is mondta már, a faluban is mesélik, hogy szíveli Tornyos Ferkét. Hát véget vetek ennek. Már régen akartam. Ezt a birtokot zsidó kézre adom. Minek dolgozzam én már benne ? Kiért ? Kigyelmed meg elmegy haza az édes anyjához. Azután már nem tartozunk egymásnak sem­mivel. A többit kicsinálja a törvény. Én is elmegyek. A falu szája úgy is megtépte becsületemet. Megsiratom a sok milljó ezüstfejü csendes gyerekeimet. Legszebben nőttek az egész határban mindig a Tar kalászok. Ezeket megsiratom, azután megyek. Bele a zajos világba. Más életet kezdek. Vigat, zajosat. * * * Tar Ábrisnak sehogy se illik arczához a pantallós ruha. Becsületes paraszti képe kirí belőle, mint a katona­tiszt arcza a czivil mundérból. A Pestre vetődött módos gazdát a büzhödt levegőjű, külvárosi kávéházi lebujba a mulatni vágyás kergette. Hogy fényesebb helyiségbe menni bátorkodjék, még annyira nem csiszolódott a lelke, Akik abban a kopott butorzatu kávéhelyiségben körötte ődöngenek, azokra jól illik a pantallós ruha, pe­dig nagyon kopott. Lelkűk is kopott lehet, hogy olyan furán pislogó a szemefényük. mint a részeg emberek­nek. Tar Abrison még nem kopott a pantallós ruha. Lelke sem kopott. Szeme nagy feketesége csupa nyílt­ság, becsületesség, no meg mintha egy kis szomorúság is bujt volna el benne. Egészséges, pirospozsgás férfi- arcza szinte kinevet a kávéházi aszott, sápadt legény- | arezok közül. Füstös, lármás szürke lepel fekszik a nagy helyiségben. Olyan, mintha minden aszott volna benne, nemcsak a piszkos galléron ülő legényfejek. A székek, az asztalok, a pinezérek, minden. A festett képű kasziros leány is olyannak látszik, pedig aligha lehet több húsz évesnél. Bár mosolyog jobbra, balra, nevetgél, mégis szomorú hervadás jut eszébe annak, aki rápillant. Jó szeme volt a kasziros lánynak. Észrevette, hogy az a pirospozsgás képű ember, aki olyan félénken fog­lalt helyet egyik asztalnál, nem afféle pikolós vendég, ki éjjelhosszat üldögél ott. Észrevette és ezután már csak arrafelé mosolygott, amerre Tar Ábris ült. Ez csak nem akarta elhinni, hogy ez a nagy kedveskedés neki szól. Nincsen hozsászokva, hogy vele olyan barát­ságosan foglalkozzanak. De azután, hogy integetett is neki az a leány, hát körülnézett Tar Abris. Mivelhogy bizonyossá lett, hogy neki szól az a nagy tisztesség, elpirult, mint egy siheder és azután már csak az asztalt merte nézni. És gondolkodott nagyon, talán biz ismeri ez a leány valahonnan. Nem tűnődhetett sokáig, mert egyszerre csak ott termett a leány és kaczagva helyet foglalt Abris mellett, miközben csak annyit mondott: — Ugy-e uraságod nem pesti ? — Tél idő óta az volnék . . . Ezt úgy mondta Ábris, hogy nem emelte, föl a fejét. Es maga sem hitte el, amit mondott, de hát kellett neki felelni valamit. — Aztán mi járatban van itt fönn kigyelmed olyan régóta ? — Magam sem tudom lelkem. Csak úgy élek, mint egy vándorló legény, járkálok ezekben a nagy utczákban, csak úgy szomorúságból. — Sohse búsuljon kigyelmed ! Hozok egy kis jó búfelejtő borocskát, attól elszalad a szomorúsága 1

Next

/
Thumbnails
Contents