Nagybánya és Vidéke, 1906 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-22 / 29. szám
Nagybánya, 1906. Julius 22. íj 0S* L w ' \ 29. szám. V • . >/ XXXII. évfolyam. MEGJELENIK HVLIINIDIEÜNr AZRÜNT^IR Előfizetési árak: Egész évre 8 K. Fél évre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Felsőbányai-utcza 20-ik szám alatt. Festőink körünkben. Üdítő a nyári zápor, hacsak pár órára is ! Társadalmi életünk jelenségeinek bírálata is járhat némi eredménynyel, hacsak ideig óráig is! E jelenségek, tünetek diagnózisa senkire sértő nem lehet s ezért ez alkalommal essék szó arról a sajátságos vonásról, mely festőiskolánk növendékeit nagy átlagában jellemzi. A művészeti szép és gondolatok kultuszában mi csak szerény távolban követjük őket, kik a természet és emberi lét megnyilatkozásait zseniálitásuk fokához képest egyénileg mérlegelik és dolgozzák fel s ennek következményéül eredetibb és érdekesebb világot alkotnak maguknak, de csodálkozunk rajta, hogy nem veszik figyelembe azt a másik világot, melyben köztünk élnek és lélekzenek ! Azt a szerény polgári társadalmat, melyet a hypermodern áramlatok fertőzött kigőzölgése mindeddig megkímélt. Nem vagyok naiv szemlélődő, de némely vonatkozásban a társadalmi moral nálunk befogadott tételeit féltem a kigúnyolástól, mert ez a polgári társadalom hivatásának és életczéljai- nak fumigálását jelentené, már pedig erre nem szolgáltunk reá, mert a felületes külsőségekben és érintkezési modorban is lényegesnek tartjuk a konvencionális szokások megbecsülését s ez a legkevesebb, amit bárkitől is megkövetelhetünk. A morális és egyéni különczködés és hyper- modernitásmegnyilvánulásainak tényeit nem óhajtom megrögziteni, ne hogy az vegye magára, kinek nem gúnyája! Övék a nagy világ, mienk e kis város! Hadd hordja ez magán továbbra is az évszázadokon át kiforott specziális jelleget, a mesterember szerszámától, a bányász foncájától, a »minz« bürójától kölcsönzött, sajátos egyéniségét hadd viselje tovább ! Maradjon csak továbbra is az egyszerű, fonott méhkas, ne ácsolt kaptár üvegfallal és mülépekkel. Igaz ugyan, hogy a keretnél rendszerint értékesebb a beléfoglalt kép, de nem mindig! Aranykeretbe nem illik a tartalmatlan nuditás. Ha fotográfushoz ünneplő köntösben megyünk, vegyük fel akkor is, ha a társadalmat tiszteljük meg látogatásunkkal. Mert ez a társadalom roppant érzékeny. Bűneire épugy, mint erényeire ! Bővelkedik mindkettőben, de látni és hallani csakis jó tulajdonairól akar. A carrikarurákat nem szereti, mert lekicsinylését látja bennük ! Barátságos ölelésre önként kitárja keblét, de undorodik, ha erőszakosan törnek kegyei után! Szemérmes, mert látják s ezért láttatni akarja, hogy szemérmetes. Szóval lényeg nála a forma s ennek sértetlenségéért feláldozza természetes hajlamait és önálló egyéniségét. így hát a vak csak azt vetheti a világtalannak, hogy a társadalmi vonatkozásokban tapintatosabb, fogyatkozásai elpalástolásában járatosabb, hibái és bűnei leplezésében találékonyabb, s erényei fitogtatásában ügyesebb! A lét iróniája, hogy a társadalmi életben a látszat az uralkodó tényező s a természetesség megnyilatkozásai megzavarják azt az összhangot, mely a hazugságok tömkelegeben oly remekül megnyilvánul. Ez az összhang a cirkulus, amelyet büntetlenül senkinek sem lehet érinteni. Nem akartam a társadalmi keretről az aranyozást levakarni, csak egy kicsit mutattam a foga fehéréből, hogy a vázolt keretbe a különálló sajátos egyéniségek jobban beleilleszkedhessenek anélkü', hogy önmaguk megtagadásába kerülne. Ezzel a külsőleg oly élesen mutatkozó ellentét tartalmilag abban zsugorodik össze, hogy polgári társadalmunkban a lényeg a látszat, a másik oldalon pedig a látszay lényegtelen. Ezt azonban mi nem akarjuk recipiálni, mert az azonosságra és összefüggésre csakis mélyebb meggyőződés által juthatunk el, ettől pedig legyen előre megkímélve társadalmunk, mert oly jól esik mindenkinek a hit, hogy a morális követelményeket társadalomszerüleg, illően szemmeltartja. Van egy közmondás a befogadott tótról. Akad ugyan olyan ember is, akit bottal sem lehet kiverni házából, viszont azonban akad, aki már a meztelen kar elöl is visongva menekül. Elférünk valamennyien a társadalom fedele alatt, akár egy vasúti kupéban, hol az utasok kölcsönös figyelemmel vannak egymás megismert egyénisége iránt. Mindig van azonban valami, a mit respektálni kell. A társadalom átlagos meggyőződését, a közfelfogás dogmatikus tételeit, a nagy környezet külső és belső tartalmát, mely lehet esetleg helytelen, sőt rossz és elitélendő is, de tömeges jelentkezésében magával sodor, mint rohanó patak, mely csak a hatalmas sziklatőmbbel nem bir. Vagy tán ilyen tömbök e sajátos egyéniségek? Ha igen, nincs miért tovább szaporítani a szót! Ajtay Gábor dr. Rendelet a magyar királyi földmivelésiigyi ministernek a kereskedelemügyi és pénzügyi minisferekkel egyetértöleg a Németbirodalomba szállítandó lovak kedvezményes vámkezelése tárgyában. A Németbirodalommal 1905. évi január hó 25-én megkötött és az 1891. évi deczember hó 6-án létrejött (1892. III. t.-cz) kereskedelmi és vámszerződéshez tartozó pótszerződés mellékletét képező A. tarifa 100. számának 5-ik jegyzetében foglaltak végrehajtása tárgyában a következők rendeltetnek: 1. §. A császári német kormánynyal történt megegyezés alapján a m. kir. állami lótenyész intézetek (kisbéri, bábolnai, mezőhegyesi és fogarasi (alsó- szombatfalvai) m. kir. állami ménesintézetek, székes- fehérvári, nagykőrösi, debreczeni és sepsziszentgyörgyi méntelepek, kolozstordai ménesgazdaság, bukin- palánkai csikótelep, gödöllői korona uradalmi ménes), vagy állami szolgálatban álló állatorvos részéről történt értékbecslései oly lovaknak, melyek a németbirodalomba való kivitelre vannak szánva, valamint az értékbecslésekről kiállított hivatalos bizonyítványok a lovaknak a német vámtarifa 100-ik száma alatti értékfokozatok egyikébe, vámkezelhetés végett való besorozására, rendszerint kielégítő alapul fognak elismertetni. 2. §. Valamely fél kívánságára tehát a m. kir. állami lótenyészintézetek és az állami szolgálatban álló állatorvosok a Németbirodalomba kivitelre szánt lovak értékbecslését azok tüzetes megszemlélése után tartoznak eszközölni és a vonatkozó hivatalos bizonyítványokat kiállítani. A becslésnek meg kell állapítani a ló értékét az elszállítás helyén, a német birodalmi határ-vámhivatalig való szállítási költségek, valamint a netaláni biztosítási és bizományi költségek tekintetbe vétele nélkül. Ezen költségek a. német vámkezelő hivatal részéről fognak a megállapított becsértékhez hozzá- számittatni. Az értékbecslés minden egyes lóra nézve pontos szemle alapján eszközlendő. Az eredményről hivatalos bizonyítvány állítandó ki. Ennek a ló értékét, annak kor, nem, botA béres gyerek. (Egy falusi orvos jegyzeteiből.) Faluhelyen az embernek az agya be szokott gye- pesedni. Mikor ezelőtt harmincz esztendővel ide jöttem, a pesti czimborák azzal búcsúztattak el, hogy : — Elmegy s meghal a világnak. Van valami igazság a dologban. A világ nagy, változatos és káprázatos, a falu egyszerit, kicsiny és mindenekfelett hétköznapi. Itt a házam előtt óriási hársfák sorakoznak egymás mellé, nyaranta az országút pora leülepszik a sudarára, hamvasszürkére festi a leveleket, aztán jön a zápor, hamarosan tisztára mossa éz ez igy megy évröl-évre ; ha kezdődik az októberi sár, behozzák a csizmámat s az májusig nem szakad le a lábamról. Hajdanta a pesti sima aszfalton, az utczák koczka-kövein sétálgatva, borzasztó lett volna még gondolatnak is, hogy félmázsás csizmát kell majd hordanom, s húsz krajczárért kell a szomszéd faluba járnom beteg lázas gyermek fejét tapogatni, s parasz tokkal veszekedni a miatt, hogy ne szegezzék be az ablakukat télire, hanem ha hideg is az az áldott friss levegő, csak ereszszék be a fülledt szobába .. . A világnak meghaltam, igaz, a világ lármája ide hozzám csak meghalni jár, de hiszen ennek a sok világi lármának egyáltalában kár is volt gyakran megszületnie. Néha-néha reám néz a toll, s biztat, hogy csak fogjam a kezembe, szántsak végig vele a papiroson, s ha már én meghaltam a világnak, maradjanak meg életemnek egynémely emlékei, melyek érdemesek lesznek arra, hogy más is elolvassa. Ügyefogyott a kéz, mely írja, de abból a szívből, mely a kívánságot, az irás kívánságát megteremtette, nem apadott ki egészen a szeretet. Hideg novemberi eső szakadt, Miháldi felöl kergette a szél a felhőket, az utat szegélyező hatalmas jegenyék ide-oda hajladoztak. Csak az imént érkeztem meg a harmadik faluból. Az ajtó előtt újra szekér áll meg zakatolva. Ambrus, az öreg béres nyit be a szobámba: — Alázatos tisztelettel kérem a téns urat, ha a Jóska gyereket megnézné. Elhoztam volna, de hogy a hideg szél fuj, nem mertük felrakni a szekérre, ... az anyja nem engedte. Borzasztóan szereti a fiát. A behordó szekérre széna volt összerakva, reá csikós rongy-pokrócz terítve, két görhes fakó volt eléje befogva. — Gyerünk, Ambrus I öt negyed óráig tartott az ut. Az őszi eső elmosta a kavicsot az országút gödréből, szörnyen hepehupás volt, Ambrus nógatta a lovakat, s mire megérkeztünk, azt sem tudtam, hogy melyik a jobb s melyik a baloldalam. No, de aki a világnak meghalt, az ilyen kényelmes kocsikázáshoz immár hozzá szokott. Az alacsony, vert padlóju béres házban feküdt a beteg gyermek. Nem lehetett több, mint hat esztendős. Olyan csodaszép gyermek volt, hogy a király is megirigyelhette volna. Láztól piros volt a két arczája, a szemei pedig égtek. Az édes anyja ült az ágya szélén, egy mázas tálban vizes rongyott csavargatott, s azt akarta a fejére tenni. Mihelyt a fiú meglátott, erővel fel akart ülni, hogy kezet csókoljon és illedelmesen köszönjön. —- Hadd el, Jóska, maradj te csak szépen feküdve. Megvizsgáltam. Erős tüdőgyulladása volt a szegény fiúcskának. Gyógyítson meg tekintetes ur, . . . én szeretnék élni, hogy nagy ur legyek . . . És én reá néztem a fiúcskának végtelen értelmes arczára s minél tovább néztem, annál inkább éreztem szavainak igazságát. A szeméből kilobogott lelke, mely ily korán szárnyakat öltött . . , Talán a feje felett el- lebbenö felhők, vagy valami csodálatos hatalom oltotta szivébe a vágyat. — Én szeretnék élni, hogy nagy ur legyek. Nem én, de a jóságos természet rántotta vissza a sir széléről, no meg az anya szeretete. Az anyai szeretet! . . . Milyen sokszor s milyen nagynak láttam én ezt az életben. Leborulok előtte s gyarlóságát érezem minden más földi dolognak. Az emberész minden alkotása hivságos e mellett. A nyomorúság hajlékában is ott világit és melegít a maga egész fenségében. Ez a paraszt-fiu azóta gyakran járt el hozzám. Egyszer egy pár csirkét hozott, letette a konyhába s azzal elment, máskor nagy kék kendőbe kötve körtét, almát hozott s alig múlt el hét, hogy valami aprósággal ne kereste volna a kedvemet. Ha utam a falun keresztül vitt, meg-megálltam a béresház előtt, benéztem. Jóskát egy öreg imádságos könybe mélyedve találtam. — Mit csinálsz, fiú i — Olvasok, tekintetes doktor ur. — Értesz hozzá i — Ismerem a betűket. — No próbáld meg! A fiú megtanult magától olvasni. Megtörtént az is, hogy felvettem a szekérre s magammal vittem. Útközben elbeszélgettünk. A kis mezítlábas fiú valósággal barátommá vált. Kivallotta apránként nekem, hogy ö nem marad otthon mindig, hogy ő a városba megy s amennyi könyv a világon van, de mind elolvassa. Hogy látta a tiszteletes urnák a szobájában a vastag könyveket, melyekre arany betűk vannak festve s azok neki nagyon megtetszettek.
