Nagybánya és Vidéke, 1905 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1905-11-19 / 47. szám
November 19. — 47. szám. Nagybánya, 1905.! XXXI. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK IVLIdbTIDIETxr -V^_SAVISTA.!3 Előfizetési árak: Egész évre 8 K. Fél évre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Felsőbányai-utcza 20-ik szám alatt. Nagybánya, 1905. nov. 17. A Magyar-utczában a legutóbbi hetek alatt csatornát csináltak. Csodálkozva néztük a szűk kaliberű építményt, mely ideiglenesen talán megfelelhet, de kanálisnak olyan, mintha kéménynek egy makarónit alkalmazna az ember. A járókelők csóválgatták a fejőket, hogy alig épült meg egy-két méter, mindjárt be is hányták földdel a tetejét. Nagy a bizalom, ki fogja ezt az építményt átvenni? és hogyan, mire elkészül? — mert akkor éppen nem lehet belőle már semmit se látni. Voltak a kik azon ütköztek meg, és méltán, hogy nincs kellő mélysége a csatornának, alig 1—2 arasznyira van a teteje a burkolattól, ugyan mi czélja lehet egy csatornának, melynek nincs mélysége? Ismét mások azon bosszankodtak, hogy mire az utcza közepéig jutottak a főgimnázium elé az építkezéssel, akkorra már nem stimmolt a két kanális egymással, vagyis az utcza felsőbb végén épült csatorna lejebb van1 s az uj feljebb, a viz tehát minden valószínűség szerint, nem fog akarni fölfelé folyni. Engem legjobban bántott ebből a szenzá- cziós építkezésből az a föld, a mit kihánytak ásás alkalmával az utczára és pedig két okból. Először azért, mert itt láttam — és láthatta mindenki, aki nem vak — mily borzasztó talajon épült Nagybánya. Annak a földnek kétharmada szerves alkatrész. Nem is föld az. hanem kulimáz! Ilyen latyakon vannak a mi házaink s ennek a kigőzölgése jön fel lakásunkba, utczáinkra, valóban legkevésbbé sem csodálatos, hogy a sokféle nyavalya szűnni nem akaró lelkesedéssel és akasztófa humorral pusztítja el a kicsinyeket, nagyokat, hogy már a halálozások és születések számarányában beállott az egyenlőség! Ugyan szomorú egyenlőség! Tegyük fel, hogy Nagybánya 2000 éves város. Nos hát 2000 esztendőnek piszka, szenyje, trágyája, mosogató leve, mosdóvize ; disznói, lovai, marhái ürüléke; sőt egy nagy vidéknek, mely ide gravitál, szintén tömérdek hulladéka, itt fekszik ezen az apáink vére által megáztatott földön, a melyhez ragaszkodunk. Aztán mikor 3 házból állt Nagybánya, a ház végében volt a temető, mikor 50 házra szaporodott, akkor az 50-dik háznál, mikor 200-ra, akkor is csak a legszélsőnél és mikor 2000-re, akkor is a falu végén, sőt mint a gör. kath. templom környéke mutatja, a falu közepén is volt és van a temető. A város tehát temetőkön terjeszkedett. Alig 200 éve annak, mikor a mai czinterem virágjában levő temető volt teljes használatban! s a templomok is mind temetkezési czélokra is használtattak. A város tehát temetőkön is épült. És vannak emberek, a kik képesek ennek a talajnak kulvizét inni! Röviden szólva talajunk szörnyen inficiált s ilyen helyen, végre talán belátja mindenki, a lehető legnagyobb szükség van az egészségügyi követelményeknek megfelelő, c:élszerü, modern csatorna rendszerre. Erre tanit az a fekete lucsok, a mit a Magyar-'utczán kinek-kinek módjában volt megláthatni. A második, a miért bántott az a föld, az, hogy elhurczolták valamerre, pedig annak csak egy helye lett volna: a fazekas-utczai régi u. n. korcsolyapálya. Itt van egy ős pocsolya, mely dögleletes kigőzölgéseivel nemcsak azt a városrészt, de az egész várost inficiálja, Ez egy igazi — és pedig jókora darab — szégyenfoltja Nagybányának. (Csak a pénzverő-utczai bűzös árok hasonlit hozzá.) A szegény lakosok kértek, könyörögtek, követeltek már. Jártak városnál, megyénél, miniszternél; kezükben van rendelet, végzés, törvény, utasítás, hogy haladéktalanul lecsapolandó az a se nem kék, se nem tiszta tó; mindhiába, nem történik semmi. A mostani rendkívül nedves időjárásban szerte folyik a viz a Gyarmat-utczán. Fazekas-utczán, Rák-utczán, ta- Ián még a Szombat-utczán is, száz meg száz ember egészsége ki van téve az állandó, veszedelemnek és még sem történik semmi. Bizonyos az, hogy ez nem olyan dolog, a minek elintézésére a gazdát kell kiküldőm, hanem a mérnöknek rajzolni, lejtmérezni, tervezni kell, hogy mi módon szabaduljon meg a város a po- csétától. Az a magyar-utczai csatorna építés mindezeket eszembe hozta, de meg sok egyebet is. Csatorna kell, vízvezeték kell, színház, vendéglő építés előtt állunk stb. Ily körülmények között fiatal erőre volna szükség, a ki ugyancsak megjogja a munka végét s ember legyen a talpán, ha a várost sok nehéz kérdése megoldásában köz- megelégedésre és eredményesen szolgálni akarja. Mi általában tiszteljük azt az 50 éves becsületes szolgálati múltat, mely a város jelenlegi mérnökének háta mögött áll, tiszteljük az ő kedves, szeretetreméltó egyéniségét, barátságos, lebilincselő modorával, tiszteljük és becsüljük azt is az ő személyében, hogy 1848-ban honvéd tüzérfóhadnagy volt, da éppen azért, mert tiszteljük és szeretjük, kívánnánk neki öregségére aranyosabb napokat! nagyobb nyugalmat és békességet, mint a mi most itt következik, a városnak pedig óhajtanánk friss, fiatal erőt, ha másképp nem. akkor olyformán, hogy szervezzen egy második mérnöki állást; a jelennek nagy jelentőségű feladatai mellett, mikor százezrek kiadásáról van szó, ennek pénzügyi oldala csak másodlagos kérdés. A pocsolyákból pedig már elég volt, írást nem kérünk többé, itt nem aktákra és numerusokra, hanem tettekre van szükség! Veridious. Magyarország müveit társadalmához! A párviadalok előítéletének fokozatos leküzdése végett: szólítjuk sorompók közé Magyarország müveit társadalmát! A harcz Európa-szerte csaknem mindenütt folyik már korunknak eme legnagyobb előítélete ellen. Magyarország a küzdők sorából legkevésbbé maradhat el, mivel éppen hazánk áldott földje az. ahol legtöbb könynyel öntözött vérvirágot termett a letűnt századok eme vészes hagyománya. Szövetséget alkotunk tehát, hogy ellene mi is fölvegyük a küzdelmet. Jól tudjuk, hogy a párviadalok "nagy előítélete egyszerre nem fog rohamunknak tágítani, de tudjuk azt is, hogy a müveit és emberséges lelkek kitartó együttes küzdelmének sokáig ellene állani nem lesz képes. Meghívunk tehát szövetségünkbe mindenkit, aki ezt a nemes és hazafias küzdelmet föl akarja vállalni. Meghívjuk Magyarország müveit, lovagias férfiad, akiknek vállán a felelősség súlya nyugszik. Meghívjuk Magyarország müveit hölgyeit is, hogy gyöngéd kezükkel a múltak véres hagyományait a nemzet homlokáról letörölni segítsék. Meghívjuk az ifjúságot is, hogy hazánk jövendője számára küzdelmünkből termékeny hitet merítsen. Szövetségünket e végből nemzeti alapokra fektettük s más országok példáját nem utánoztuk. Lehetetlent nem akarunk s a lelkiismereteken erőt venni nem szándékunk. Tagjainkat csak igen csekély áldozatra hívjuk föl. Pártoló tagjainknak peA szerétéiről. — Irta: Révai Károly. — »Szerellek!« mondja nő és férj egymásnak, S szivükben él már emléke egy másnak; Ajk-ajkra simul vágyón, édesen, De nincsen annak lángja semmisem! »Szeretlek!« szól az ifjú — kedvesének. De lelke mélyén másról cseng az ének; Rang, fényes állás, csillogó arany Izgatja lelke mélyét titkosan. »Szeretlek!« súgja gyermek az apának, De gondolatai temetőbe járnak; Bűnös örökség csábit szerfelelt, Rut hazugságra vál' a szeretet! »Szerellek!« szól a jóbarát szokásbul, S hízelgő szót vesz ajkára palástul; Mig szemben áll: magasztal és dicsér. A hát mögött szatírát döngicsél. . . . Hallgassatok a szeretet szavával, Ha sziveteket nem öleli átal! Hazug szeretet mi is lenne más, Mint Isten ellen rut káromkodás! Ó szeretet! szeplőtlen liliom! Oltári szentség. — éltető napom! Te légy, mig élek ezen a világon Én mindennapi forró imádságom! A Du Rozárdok. — Buday Sándomé hason czimii regényéből. — A Lapriel-utczában, közel a központi árucsarnokhoz egy régi fekete ház álltt, széles ajtókkal, s nagy függönytelen ablakokkal, melyeket a por régen belephetett már. A kapu fölött fekete táblán, arany betűkkel e czim volt olvasható : TAYBRONN PÁL ügyvéd és jogtanácsos. Ez volt az a ház, hova Di. Rozárd Maxonné belépett, midőn egy reggel elszánta magát, hogy fölkeresi Rollinenak a férjét. A fiatal nőnek arczát fátyol födte, ami által fölismerhetetlenné tette magát, a hajdani Varit d’Islei közjegyző Taybronn Pál előtt, ki őt tiz évvel ezelőtt, még mint kis leánykát látta. Aimée fölment az emeletre ; csöngetésére egy írnok nyitott ajtót, s bevezette őt a főnök szobájába. Kopasz, meggörnyedt férfi volt ez, ki szemüvegén keresztül bizalmatlanul szokta klienseit szemügyre venni. Félig megfordult zsöllyéjében s figyelő helyzetbe tette magát, egykedvűen kérdezte Aiméetől: — Mit kíván ön, madame? — Bizonyos kényes ügyben szeretnék önnel értekezni, melynek elintézése sok értelmet és tapintatot kíván. — Rendelkezzék velem, — szólt az ügyvéd meghajtva magát. — Bizonyos közeledésről, kibékülésről van szó, uram, melyet szeretnék egy bűnbánó feleség és egy ; megsértett férj közt megkísérlem. Az ügyvéd keményen nézett a fiatal nőre; aztán kipirult arczczal nyájasan szólt: — „Nyugodjék meg, madame; megpróbáljuk a dolgot. Őszintén beszélje el nékem az ügyet; mert ismernem kell a helyzetet, az elkövetett hibát; mindezeket tudnom kell. Ekkor Maxonné, anélkül, hogy részletekbe bocsátkozott volna, a leghívebben elbeszélte Taybronné igaz regényének eseményeit, gyöngítve a hibákat, anélkül, hogy a férjet kárhoztatta volna. A legérzékenyebb színekkel ecsetelte a vétkes nő meg- bántását. — Oh, uram, — folytatta Maxonné, észrevéve Taybronn urnák ellágyulását az ő beszéde alatt, — hát oly sok érvet kell fölhozni, hogy meggyőzhessük a "férjet kötelessége teljesítésének szükségéről. Ugyan ki nem vétkezett valaha életében? S ki tudja, ha "vájjon a férjnek is nincs-e szüksége bocsánatra, ha még a feleség meg is feledkezett magáról, gyönge nő létére, megvonhatni-e ezért tőle végképen a pártolást ? Ugyan hova fordulhat az a szerencsétlen el- taszitott asszony? Vagy az öngyilkossághoz, vagy újabb viszony kötéséhez ! Az ügyvédnek zavart arczán most az elször- nyüködés és szánakozás látszott. — Önnek szavai egészen meghatottak, asszonyom, — szólt megindult hangon. — Jól van, én magamra vállalom a kiengesztelés müvét. — Oh, uram, — szólt ismét Du Rozárdné, — ön engemet meghallgatott, s fölébredt a részvét szivében. De ha majd a férjet „ kihallgatja, tán megváltoztatja a véleményét. Ő elmondja önnek a gyötrelmét, elhagyatottságát; aztán átkozza azt a nőt,
