Nagybánya és Vidéke, 1905 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1905-09-10 / 37. szám

TÁRSADALMI HETILAP.

A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

MEGJELENIK ZMUUXTIDIEISr “V"A-E^IST-A-E1

Előfizetési árak: Egész évre 8 K. Fél évre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Felsőbányai-utcza 20-ik szám alatt.

Irodalmi mozzanatok.

Tótfalusi Kiss Miklós egykori birodalmában terjed ina is a nyomtatott betű. Nem idegenkedünk mi tőle s kevés város van, ahol aránylag annyira pártolnák és művelnék a magyar irodalmat, mint Nagybányán.

Alig egy—két hónapja, hogy hirt adtunk ifj. Thurzó Ferencznek .,Schola Rivulna“ czimü történelmi tanulmányáról, mely igen sok értékes adatnak gazdag kincsesháza, nem sokkal azután Székely Árpád, irótársunknak jelent meg második kötete a ,,Beszéd- és értelemgyakorlatok‘c-ból.

Ü e müvével, épp úgy, mint az első kötettel nagy feltűnést keltett a paedagogiai szakirodalom terén. Tanügyi körökben egész elragadtatással beszélnek Székely irányáról, tömör magvas stílusáról, tiszta világos logikájáról. Szóval, ö sem hozott szégyent Nagybányára.

Incze Lajosról meg csak a múlt héten zengtük el ódánkat egy hosszú tárcza közleményben. Hangulatos kötettel jelent meg a könyvpiaczon, eddig csak egy-egy rózsabimbóval szolgált, most azonban egész csokrot állított össze, mely Ízlés és érték tekintetében vonzó, kedves, rokonszenves: Müve irodalmi nívón áll.

És csak egy—két hét választ el tőle, körülbelül még szeptember folyamán ismét uj mü jelenik meg Nagybányán. Ez Révész Jánosnak »A nagybányai ev. egyház története« czimü munkája,

A tiz nyomtatott ívre terjedő kötet egész kis monográfiát ölei föl s történelmi pontossággal'adja elő három és fél századnak történetét ebben a protestáns egyházban, melynek múltja oly küzdelemteljes, eseményekben, áldozatokban meglepő fordulatokban olyan gazdag.

Révész, mikor mások a nyár tikkasztó hevétől a lombos ligetekbe menekültek, hozzá ült a könyvekhez, aktákhoz, kutatta a levéltárakat és sok kitartó munka után már-már müve befejezéséhez közeledik.

Sőt mondhatjuk, hogy a mü írásban készen is van, a többi a Nánásy nyomdájának munkája.

íme tehát, négy hónap alatt négy irodalmi munka. Jelzője a mi végvidéki kultúránknak, hol Jókai szavai szerint franczia műveltséget lehet találni.

Jó közönségünk sok áldozatot hoz a mi irodalmunkért az igaz, ez áldozat sokszor nehéz lehet, de megkönnyíti az a tudat, hogy a mikor helybeli Íróinkat tettre serkenti, ugyanakkor hazánknak s városunknak szerez dicsőséget !

Tilos a jámbus.- Irta: ZEMPLÉNI ÁRPÁD. —

Körülbelül tiz esztendeje annak, mikor én a Vikár Béla fonográfos gyűjtésében néhány különös idegenszerü dallamra figyelmessé lpttem. Románcz- félék voltak azok, Somogyból és Eger vidékéről. Mit keresnek német melódiák olyan jó magyar helyeken a nép között:1 Mért veszik és dalolják komolyan ? holott a nép az idegenszerűségeket ki szokta gúnyolni, vagy a dallamnak paródisztikus kiforgatásával, vagy pedig azzal, hogy a komoly, ér- 'zelmes dallamra valami gonosz humoros verset bűz rá s úgy teszi az ellentétesség révén, mely a szöveg és a dallam között támad, nevetségessé az idegen jövevény dallamot. Miért nem tették ezeket a melódiákat is csúffá ily módon? Vagy talán nem idegenszerüek? Mi hát akkor a magyar és mi az európai dallam? Mi egyáltalán az a bűvös varázs ezekben a német, mindenesetre ó-német dallamokban, a mely- miatt megőrizte *és megkímélte őket a nép?

Mi a magyar egyáltalán ?

Á magyar nép anthropologiai kutatások alapján vogul, osztják, finn és török elemekből látszik keveredettnek, valószínűleg Nttilla kora után. Ugyanezt bizonvitja a nyelv ősi szókincse is, mely alapjában finn-ugor, de nagy tömeg csuvasz (ó-török) szó is van benne, A szláv szavak a honfoglalás után kerültek beléje, az elmagysS o3odott szláv telepek révén, a melyek eleinte kevert nyelven beszéltek és a kevert nyelv, későbben átalakulva, közhasználatúvá lett, a mai magyar nyelvvé. Németség is keveredett a népbe és nyelvébe.

Ily arányú kevertség mellett nagyon kevés reményem lehetett arra, hogy valami elfogadható eredményre jutok. Mindamellett megkísértettem, az összehasonlító nyelvészet példájára, dallamösszeha- sonlitások utján valamire jutni. A finn dallamokat már Bartalus is összevetette a 60-as években s megállapította, hogy hasonlítanak a magyar, a magyar- országi tót és oláh népies dallamokhoz. Kutatásainak eredményét idb Ábrányi Kornél is fölhasználta a »Magyar Zene sajátságaidról írott tankönyvében.

Ezen a nyomon haladtam én tovább. Utánjárás, tudakozódás, levelezés, könyvek, gyűjtemények révén szereztem vogul és osztyák régi dallamokat, medve és áldozati énekeket, kazáni tatár furulyás nótákat, kalmük és baskír tánczokat, dalokat. Sok

meglepő analógiát találtam közöttük, a melyek bizonyítják, hogy sok, ma is divatos nótánk, balladánk, csárdásunk, indulónk dallama régibb, mint hihetnék, régibb mint mai hazánk, régibb mint mai nyelvünk.

Pár évvel ezelőtt a Budapesten járt Shiratori Kuriakichi a tokiói nemesi akadémia tudós tanára Japánban, kiváló történész és jeles nyelvbuvár, figyelmeztetett, hogy a japán, koreai és mandzsu és a török dallamok nagyon rokonok. O azokat jobban is szereti, mert a magyar zene már nagyon el euró- paisodott. Analógiák azonban, kell, hogy legyenek, mert a hunok és magyarok Mandzsu-országból valók, ők pedig Koreából származtak át Japánba, jóval Krisztus születése előtt. O a japánokat Turáni népnek tartja, a finnek, törökök és magyarok nyelv és fajrokonainak. O a magyar nyelvet legalább két ezer évesnek véli, tehát régibbnek, mint akár az ó-szláv, akár germán és uj-latin nyelv. Ennek az uj bizonyítékául felhozott egy igen érdekes történelmi érvet. Atilla őseit névszerint felsorolja egy khinai mandzsu krónikás, akinek müvét európai ember egyáltalán nem ösmerte, még a múlt században sem. A magyar Thuróczy krónikájában pedig ez a névsor, csaknem teljesen egyezőleg, megvan. Ami csakis úgy lehetséges, hogy szájhagyomány után dolgozott Thuróczy is, a mandzsu történész is. Az a szájhagyomány pedig közös, valószínűleg mandzsu forrásból származott mindkét helyre. Barátosi Balogh Benedek, a Japánban járt fiatal magyar tudós beszéli, hogy egy estélyen, melyen előkelő japán urak, tudósok vettek részt, felkérték őt és nejét, hogy a »magyar rokonok hires szép dalaiból«? mutassanak be egy párt. Ők engedtek a fölkérésnek s énekeltek, a dalok nem tetszettek. Amint később kiderült, azért, mert az európai hanglétrának egyes hangjait ők nem is ösmerik. De ugyanaz a társaság, amint máskor is több Ízben hallott már tőlük magyar dalokat, szóval, mikor dalaink európaibb hangvezetését megszokta, el volt ragadtatva azoktól. Barátosiék még a japán éneklés-módot, mely csupa fejhang meg torokhang, találták, mig meg nem barátkoztak vele, kellemetlennek. Később azonban, különösen egy fiatal japán tárogató-művész játékában nagyon megszerették azt a zenét, melyben szerintük is van valami magyaros.

Schiratori tanárnak, aki Budapesten időzte alatt sokszor megfordult nálunk s apránként feleségem egész műsorát megismerte, Liszt Ferencz hangverseny átiratai tetszettek legjobban: a »Rákóczi-induló«, a »Sturm marsch«, a »Rossignol«. A csárdások és indulók általán jobban ízlettek neki, mint a szomorú nóták. Török ízlése volt csakugyan. Banda Marczival is mindig aféléket játszatott.

Ez fontos bizonyíték.

Ha a magyar nép régibb, mint az ó-szláv,

Tárcza.

Irta: PAPOLCZYNÉ BARTÓK IDA.

Kedves Barátom!

Felveszem az ünneplő ruhámat és az ünnepi lel- kemet; itt hagyom a hétköznapi világot, bután egyforma skandalumaival ; fölemelkedem szellemileg magasabb atmoszférák felé : irok önnek.

Furcsa talán, de tény, hogy az embernek a léiké is megéhezik néha, ilyenkor Árkádia csodás-varázslatos kertjében kell keresni egy kis ambróziát és nektárt, mivel ezek a szellemi specziális delikáteszek még a szigorú igényű istennők és istenek lelkeit is kielégítették egykor.

Próbáltam Pegazuson felszáguldani egy párszor, gondoltam : igy ha nem könnyebb is, de hamarább jutok egy kis babérhoz, de beláttam, hogy ez nem nekem való, a Pegazusom nincs megpatkolva: sántít szegény.

így hát csak gyalog és mivel régen nem jártam erre, kissé szokatlan a tájék, fárasztóbb az ut, félek, valami útvesztőbe kerülök; ki adja majd kezembe ama bizonyos Ariadnefonalat ? S ha a skrupulusok már hatalmukba kaptak, hát csak csöndesen és óvatosan haladok előre, szem előtt tartva még azt is, hogy rendben!

Apropos! A babérról jut eszembe egy kedves, bohó emlék: Ugyanis mikor leánykoromban (hej, de rég lehetett ez, — gondolja ön nem kis maliciával) Budapesten voltam, legnagyobb örömmel és lelki gyönyörűséggel időztem K. Jászay Marinál,' talán a legmagasabb, de mindenesetre a legnagyobb művésznőnél. Az ö szalonjában csak úgy hemzsegtek a félistenek és egész istennők, akárcsak hajdan az Olym- puson és társalogtak úgy, hogy körülbelül azok sem különben. Ott ismerkedtem meg Nagy Imrével, aki jeles életét két halálnemmel oltotta ki: előbb mérget vett be s aztán szivén lőtte magát.

Az öregjó Paulay bácsival, a Nemzeti színház akkori kitűnő igazgatójával, a legbájosabb nagymamával Sz. Prill Cornéliával, aki még akkor zerge-könnyü- séggel futotta meg a lépcsőket, hozva nekünk két foglyot meg egy fáczánt, hogy készítsük el ebédre a közösen elfogyasztás boldog kilátásba helyezésével.

Aztán meg sok-sok más iró és művész, kik közül még sokan élnek, de többen már a csöndes temetőben, sötét sírban álmodják tovább müvészlelkük tüneményes, csodás, ragyogó álmait.

Egy délután azt kérdi a Nagy Mari tőlem :-— Te, Ida, milyen nap lesz holnap ?

— Szerda, — feleltem csodálkozva, el semj tudtam képzelni, mi közük lehet az istennőknek a hétköznapok neveihez.

— Gyere csak velem, fiam, —- mondta a nagyasszony s bementünk a hálószobájába, melynek csaknem egész közepét uralta a remek faragványu vörös plüss-függönyös, baldachin-szerii ágy. Ennek az aranyozott négy rudja épen a plafonig ért s ugyanaddig tömve is volt szebbnél-szebb koszorúval.

A Nagy Mari most már, hogy magasabb is legyen, felállott egy székre, levett a rudról egy jókora nagyságú babérkoszorút és kitette a folyosó végére. Nem hagyott sokáig ámulni, hanem szólt :

— Holnap szerda, ezen a napon sok babérlevél kell, tudod, a bakák paszulyt főznek, vagy krump’it s a babérlevél nélkülözhetetlen az ilyen ételekben, sokan szegények, nem igen telik nekik erre sem.

És a Nagy Mari dicsőségen szerzett koszorúja egy negyedóra múlva már csak néhai volt; az árván, kopaszon maradt drótkarika szomorú mivoltja tanúskodott arról, hogy a babérlevelek elvitorláztak ismeretlen tájak, nagy és ismeretlen fazekak és lábasok felé . . .

Már most, ha levonjuk a konzekvencziákat, úgy az eredmény és megdönthetetlen igazság az, hogy a költészet mellett, ha nem is mindig, de néha elkél egy kis próza is. — Különben, ha ez mentség akarna lenni a magam részére, ezt nem itt kellene leírnom, hanem a barátnőmnek, aki most Fiúméból irt nekem. A soraiból csak úgy árad a diszkrét parfüm és a finom tengerparti hangulat, úgy látszik, hogy ott nemcsak a czitrom és narancs virul, hanem az emberek lelkében, az elpusztíthat atlan, naiv, szentimentális romantika is. Ezt onnan sejtem, hogy a barátnőm kér, küldjék valami specziális történetet, bakfis leányok mulatságára rendezendő felolvasás véget.t.

De a történet költőiesen szomorú legyen . , .

Fidonc! Szomorú történet, ami felett mulatni lehet . . .

Ehhez csakugyan nagy mértékben való lelki szecesz- szió kell, már t. i. nem annak, aki az ilyen történetet leírja, hanem, aki hallgatja. Különben nincs kár haszon nélkül, vagy fordítva, olyan perspektíván nézve, ahogy ön nézi most ezt a papirost.

Ugyanis eszembe jutott az Olga története, ez szentimeutális izüre lett behabarva, de kaczagtató módon lett kitálalva.

— Kiváncsi ön erre?

Olga úgy élte el tizenöt napsugaras tavaszát a kis kaczér, bárok stílben épült kastélyban, mint egy rabmadár, amelyet aranykalitkába zártak. A sok rózsaszínű márvány, a valódi, de legtöbb utánzóit gobelin, drága szobrocskák, festmények, — plüss és bársony* bútorok nem elégítették ki az ö ábrándos lelkét; neki napsugár kellett, vagyis szerelem.

Az ilyen féltve Őrzött úri lányok lelkében gyorsabban fejlődik a vágy szerelem iránt, mint ahogy az