Nagybánya és Vidéke, 1905 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1905-01-22 / 4. szám

4. szám.

Kevéssel azelőtt vizet kért inni, aztán panaszkodott, hogy mennyire álmos és utolsó álomra hajtva fejét, csendesen elaludt, benne a városnak legrégibb tisztviselője dőlt ki.

Képzett, okos ember volt, gavallér természetű, családján kívül kiterjedt rokonság, nagy és előkelő ismerősök egész serege, s a hivatalos város gyászolja. A középületekre felhúzott lobogók jelzik a veszteséget.

Úgyszólván lapunk zártakor értesülünk a közéletünket ért veszteségről s azért helyszűke miatt is nem vagyunk azon helyzetben, hogy kellő részletességgel foglalkozzunk egyéniségével, ez okból csupán a főbb adatokra terjeszkedhetünk ki.

Schönherr Antal városi rendőrkapitány Lápos- bányán született 1835. márczius 30-án. A gymnasium 1—VI. osztályait Nagybányán a minorita-rendi gymna- siumban, a VII. osztályt Szatmáron, a VlII-ikat Nagyváradon végezte s ugyanott tett érettségi vizsgálatot 1852. julius 31-én.

A jogi pályára érzett hajlamot s Nagyváradon maradt továbbra is, hol az akadémián két évet végzett s a vizsgálatok letevése után Pestre ment további jogi tanulmányait folytatni.

1862- deczember 23-án 883—862. szám alatt Pesten ügyvédi oklevelet nyert, de már előzőleg városi szolgálatba lépett. 1861. május 21-töl illetőleg 23-tól mint az eskütétel napjától ugyanis törvényszéki iktató s telekkönyvi előadó volt s ezenkívül, mint helyettes alügyész is működött Nagybánya törvényhatóságánál.

1867. május 4-én tartott tisztujitás alkalmával fökapitánynyá választották, mely állásában az 1872. április 18-án tartott, úgy az 1877. január 11-én tartott tisztujitáson megerösittetett. 1883. márczius 12-én tartott tisztujitáson negyedszer választották főkapitánnyá. 1889-ben az 1886. XXII. t.-cz. 85. §-a alapján már nem jött választás alá, hanem a várrüegye főispánja április 18-án 63—889. sz. a. rendörkapitánynyá nevezte ki.

Boldog családi életet élt. 1863-ban nősült. Neje Csausz Anna, a kitűnő zongora művésznő, kivel 41 évet éltek zavartalan boldogságban. Fiai közül az egyik Gyula, múzeumi igazgató, egyetemi magántanár, az akadémia tagja, másik Sándor kir. erdész, hegedűművész, leányai közül Szidónia Hoffmann Arpádné örökölte az édes anyának zenei tehetségét, Ilonka pedig, mint a helybeli kézimunka tanfolyam vezetője az áll. polgári iskolának szakavatott tanítónője.

Talán családi élete boldogságának tulajdonítható be az ö szellemes, örökké joviális kedélye, pompás társalgási modora, melynélfogva az együttidőzés vele valóban élvezetes volt.

Mint hivatalnok a békességet kereste, inkább elnéző volt, mint tulszigoru s ezért hisszük, sokan fogják emlegetni és sokáig a jó szivü főkapitányt.

Temetése e hó 23-án lesz d. u. 3 órakor.

A család gyászlapja igy hangzik: Schönherr An- talné Csausz Anna mély bánattal tudatja úgy a maga, mint gyermekei Gyula, Ilona, Sándor és Szidónia, ennek férje Hoffmann Árpád ; továbbá sógornője Schönherr Leopoldina özv. Novák Ferenczné, testvére Csausz Gyula és az összes rokonság nevében is, hogy hiven szeretett férje, az odaadó apa, hűséges testvér, sógor és rokon Schönherr Antal Nagybánya városának 38 éven át rendőrfőkapitánya, A Cal. Szent-József bányatársulat igazgatója, a helybeli Részvény Takarékpénztár elnöke folyó hó 21é n reggel 1/2 8 órakor, megadással viselt hosszas szenvedés után, tevékeny életének 70-ik, boldog házasságának 42-ik évében csendesen elhunyt. Drága halottunk hült tetemeit folyó hó 23-án délelőtt 10 órakor bemutatott szent mise után délelőtt 11 órákor kisérjük örök nyugalomra. Nagybánya, 1905. január kó 21. Legyen áldott emléke! Nyugodjék békével!

Ezenkívül a Részvénytakarékpénztár is adott ki gyászlapot, az utóbbi, valamint a Kai, József bányatársulat, elnökét gyászolja az elhunytban.

(2) 1905. Január 22.

NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE

A takarék pénztárgyászlapja következő :

A Nagybányai Részvénytakarékpénztár Igazgatósága a tisztelet őszinte érzetével fájdálomtól áthatva tudatja, hogy; Schönherr Antal okleveles ügyvéd, városunk köztiszteletben álló főkapitánya, intézetünknek szeretett elnöke, a társadalom és intézetünk nagy veszteségére, folyó' évi-J január hó 21-én elhunyt. Nagybánya, 1905. január 21. Áldás és szeretettel marad meg igaz jósága emlékezetünkben ! Az Igazgatóság.

Izraelita hitközségi dolgok.

A »Nagybánya és Vidéke« f. évi 2. számában, fenti czim alatt irt czikkemnek két czélja volt :

1. Föllelkesíteni felekezetbeli testvéreimet, azon tudományok és irodalom művelése iránt, melyekben apáink minket oly odaadással és áldozatok árán felnevelni igyekeztek és figyelmessé tenni az izr. iskolába járó gyermekeknek szüleit azon sajnálatos körülményre, hogy mily szűkkeblűén gondoskodik hitközségünk azon tanerőről, melynek hivatása a zsidó tudományokat oktatni, daczára annak, hogy egy-egy gyerekért évi 36 korona tandijat fizetünk, mely aránytalan nagy tandíj csak azzal indokolható, hogy gyermekeink nevezett iskolában teljesen hagyományainkhoz hiven jó hazafiaknak, de egyben jó zsidóknak neveltetnek, mert ha nem reflektálunk speciális tudományaink oktatására, rendelkezésünkre áll a közös iskola, amely minden tekintetben előnyösebb, mint egy felekezeti iskola.

2. Figyelmessé akartam tenni hitközségünk tagjait azon igazságtalanságra, mit Horovitz Simon ur hitoktatónkkal szembe elkövetnek, amidőn 150 korona követelésének kiutalványozását megtagadják.

Es mind ezt, t. olvasóim, tárgyilagos modorban, kellő udvariassággal fejtettem ki vigyázva, hogy senkinek a hiúságát meg ne bántsam, ám tévedtem, mert sajnos, közöttünk is léteznek oly egyének, a kik az igazságot, a jó ízlést lesújtani igyekeznek és ilyenekből eredhetnek, ugyancsak jelen lap utóbbi számában megjelent czikkemre vonatkozó czáfola- tok, melyeket azonban, reputatiom és az általam felkarolt ügy érdekében, válasz nélkül nem hagyhatok, de mielőtt ebbe belebocsátkoznám, tisztelettel felkérem Troplovits Márton urat arra, hogy hagyjon fel azon rögeszméjével, mintha én vele polemizálni akarnék, mert ilyesmire nem fecsérelhetem időmet, hanem, mint már emlitém, az általam felkarolt, de mindnyájunkat érdeklő ügyet jó egyetértésben és egy erkölcsi testülethez illő módon akarom érvényre emeltetni.

Horovitz Simon ur állal ellenem irt nyilatkozata önként emlékezetembe idézi a jobbágyság sötét korszakát, amikor is f nemes önkényüleg elbánhatott zsellérjével, mert ismerve nevezett tanító urnák páratlan jellemét, de egyszer s mind túl nagy szerénységét, nem hihető, hogy ezen nyilatkozattal a saját akaratát követte volna, vagy hogy saját érdekét vélte ezáltal megvédeni, mert hiszen ép az ellenkezőt tette, amidőn légből kapott koholmányok által palástolni igyekszik egy ellene elkövetett igazságtalanságot, tehát biztosra vehető, hogy ez csak egy felsőbb nyomás következtében történhetett meg.

A mi pediglen a Troplovits Márton ur nyilatkozatát itteti, bár végtelenül sajnálom, de kénytelen vagyok az abban foglaltakat egyszerűen valótlanoknak nyilvánítani, sőt mi több, merem kétségbe vonni még azt is. hogy ő erre az iskolaszéktől felhatalmazást kapott volna, mert ezen iskolaszéknek én is egyik szerény tagja vagyok — ha jól tudom, alelnöke — már pedig mint ilyen, nekem is tudomással kellene bírnom ilyen felhatalmazásokról.

Rátérve a Horovitz Simon urnák járó 150 K kiutalványozása kérdésének mai állására, kénytelen vagyok több választmányi tag állal hozzám intézett

kéréseknek megfelelni és a következő, lesújtó ténynyel beszámolni:

Azon nevezetes választmányi ülésen, mikor ezen kérdés tárgyaltatott és választmányunk többsége ezen összegnek a kiutalványozását határozottan követelte, Steinfeld Sámuel ideiglenes elnök ur azt kereken megtagadta, sőt állítólag az elnök ur szemrehányásokkal illette mindazon választmányi tag urakat, a kik merészelték ezen összegnek a kiutalványozását proponálni.

Ezzel kénytelen voltam beszámolni, de megjegyzem, hogy bízom választmányunk tetterejében, hízom elöljáróink bölcs belátásában, remélem, hogy Horovitz Simon ur, végre ezen sok viszálykodás után megkapja a 150 koronáját és remélem, hogy hitközségünk felkarolja tanintézetünk ügyeit s oly nívóra fogja emelni, a mely dicséretére váljék hitközségünknek.

Végül szükségesnek tartom kijelenteni, hogy úgy a mai, mint előbbi czikkemben tett nyilatkozataimat, mint tiszta valókat fentartom és azokért a teljes felelősséget elvállalom, miért is előre kijelentem, hogy a netalán még megjelenő ellenmondásokra reflektálni nem fogok, de egyben kijelentem azt is, hogy ezután is éber szemmel fogom kisérni hitközségüok ügyeit és minden jogtalan eljárásért,

! nem autonómiánk keretén belül, mint ahogy azt í Troplovits M ur akarná, hanem a sajtó utján fogok síkra szállani, a kinek pediglen ezen eljárásom nincs innyére, az igyekezzék a reá bízott tisztséget igazságosan betölteni és ne szolgáltasson okot megtorlásokra. T

HETI KRÓNIKA.

Mikor úgy 5 — 6 szánkán végigvonulnak alkotmányos emberek téli bundában, gubában, háránv- bőr süvegben deres lobogóval — Isten vétekképp ne vegye — azt hiszem, hogy Oroszországban vagyok. 1 Nem azért, mert lobogóval mennek, hanem az a I szánka, az a sok szánka egymásután: igazi muszka I hangulat.

Hogy is lesz a csütörtöki választás ? Már előre kibeszélhetetlen részvéttel vagyok a t. bizottság iránt, amely ott a piacz közepén fabódéban fogja kezelni az urnát. Minden szavazat bebocsát a bódéba 1 köbméter hideget. 2000 köbméter hideg fog tehát az Írói kezekre és fejekre ráözönieni, ha ebből influenza nem kerekedik, akkor sose legyen belőlem képviselő.

Hát a szegény választók hova vonuljanak melegedni, annyi rengeteg embert, lovat elhelyezni téli időben bizony nagy gond. Még nincs is itt a nagy nap, már is minden második ember influenzás. Verseny prüszkölést rendezünk és dicsekszünk vele, hogy kinek van nagyobb láza. <_■

A farsang azonban nem törődik sem követ- választással, sem influenzával, neki mulatság kell s daczára sokak hazafias elkeseredésének és lángbuzgalmának még hat estélyt kell végigtánczolnunk angol hidegvérrel, talán nem tetszik tudni ezek neveit és dátumait, ime elsoroljuk:

Január 21. Kaszinó-estély.

Február 1. Vöröskereszt bál.

Február 4. Kálvinista batyubál.

Február 25. Iparos bál.

Márczius 4. Ifjúsági jelmez-estély.

Márczius 7. Luther-bál.

Aki legtöbbet tánczol, legtöbb kosarat kap és aki legtöbb petrezselymet árul az utolsó farsang napján Karneval herczeg részéről fényes kitüntetésben fog részesülni. Ezeket a kitüntetéseket a lutheránusok bálján fogják kiosztani.

A lánczolási kedv különben napjainkban tetőfokát érte, a szabadelvűek a függetlenségieket a függetlenek pedig a szabadelvűeket szeretnék meg- tánczoltatni, igy tehát mozgalmas farsangra van kiláa Bagi Óreg Péteré, hiszen meg van hasítva a balfüle. Nyilvánvaló pedig, hogy Bagi üreg Péter minden malaczának meg szokta hasítani a fülét meg- hasitotta most is mind a huszonhétnek.

— Na, majd megismeri Bagi uram a maga ma- laczát. Hajtsa ki csak Tóth uram elébünk.

Ezalatt az egész család kigyült már a tornáczra. Onnan nézték a beszélgetőket. Egyszerre odafordul feléjük Tóth János :

— Elviszik a malaczot Istenem, Istenem, lopott malaczol vettem.

Mintha bombát dobtak volna Tóth János háznépe közé, úgy megriadt az asszony is, a két gyermek is. Mind a hárman lerohantak az udvarra, a tyúkól elé, melynek egyik sötét szögletében ott kuporgott a malaczka, mitsem sejtve arról, hogy milyen nevezetes szerepet játszik ő most Tóth Jánosék életében. A két gyermek sirva-riva ölelte meg a tyúkólak

— Ne vigyék el, ne vigyék el a mi kis mala- ezunkat!

Tóth Jánosné veresre törülgette szemét kötényével s bánatosan nézett sápadt arczu urára, ki éppen panaszkodott Bagi Öreg Péternek:

— Ilyen a szegény ember sorsa. Még az ág is huzza! Pedig milyen örömmel voltunk már. Milyen sokáig kuporgatlam, gyűjtögettem a malaczravalót.

A kisbiró vetette végét a panaszkodásnak. Hivatalos komolysággal utasította Tóth Jánost, hogy hajtsa ki a malaczot a tyúkólból törvényes szemlének okáért. Tóth János engedelmeskedett — a malaczot oda húzta Bagi Öreg Péter elé.

— Lám, lám, meg van hasítva a balfüle, — jegyezte meg a kisbiró.

Bagi Öreg Péter rábólintott a fejével, mintha azt mondta volna: Csakugyan az én malaczom ez. De egyszerre megakadt a szeme a síró-rívó asszonyon, meg a jajgató gyermekeken, kik már odatéf- depeltek a malacz elé, hogy elbúcsúzzanak tőle. Nagyot dobbant most a gazdag Bagi Öreg Péter szive — eszébe jutott, hogy milyen sok az ő bűne, milyen kevés az ő jócselekedete — pedig mindnyájan oda- áliunk egyszér az örök biró elé. hogy Ítélet szálljon a fejünkre. Amint igy gondolkozott, egyszerre meghúzta a balvállát, feljebb lökte vele a subáját és igy szólt:

— Való, hogy ennek a malacznak meg van hasítva a balfüle, valq, szent igaz, de hát ez a malacz mégsem az enyém . . .

Nehezen modta ki, megállt minden szónál, mintha vissza akarná nyelni, amit már kimondott, de mégis bevégezte a mondókájál, mely után valami ismeretlen érzés kezdte melegitni a szive tájékát. Nevelni is, sírni is szeretett volna egyszerre. De mintha félt volna, hogy visszaveszik tőle ezt a boldog érzést, hirtelen megfordult, kisietett az udvarból s gyors léptekkel haladt végig az utczán. Hazafelé mentében sokáig követte őt Tóth Jánosék ujjongása, melyből mintha kihallatszott volna :

— Bagi Öreg Péter, számbaveszik ezt az örök biró előtt.

A kaput erősen döngette valaki odakint, hogy szinte recsegett, ropogott belé a száraz kerítés.

Tóth János, a mikor észbekapott végre, úgy a hogy magára kapta a ruhát s kisietett az udvarra.

— Ki zörget odakint? — kiáltotta türelmetlenül.

— Nyissa ki, Tóth uram, a törvény nevében...

Tóth János megismerte a kisbiró hangját s

gyorsan engedelmeskedett a törvény emberének A kisbiró nem volt egyedül, Bagi Öreg Péter is beléped az udvarra.

— lót uram se talál ám aranyat, — duzzogott a kisbiró. — Gróf sem alszik ilyen sokáig — Mikor aztán jól kiduzogta magát, igy folytatta :

— A malacz miatt jöttünk. Visszük is magunkkal

Tóth János azt hitte, hogy tréfálnak vele s mosolyogsa húzott egyet a válán.

— Abból már csak én eszem.

— De bizony nem Tóth uram eszik belőle, hanem Bagi Öreg Péter uram, itt ni. Övé ám a malacz, tőle lopták el tegnap éjszaka. Lopott malaczot vett Tóth uram.

A falnál fehérebb lelt szegény Tóth János arcza. Hebegett valamit, de nem lehetett értelmét venni a szavának. Rémülete egyre növekedett, a mikor a kisbiró elbeszélte, hogy Bagi Öreg Péter tegnap este jött rá a lopásra, a malaczok etetésekor. Jelentést tett nyomban s még az éjszaka gyanúba került a tanyás ember, aki lelemarokkal szórta a pénzt a korcsmában. Tagadta ugyan a malaczlopást, azt állította, hogy a magáét adta el, de a vásárosok lelkűkre állítják, hogy az a malacz nem lehetett másé, mirt