Nagybánya és Vidéke, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-06-26 / 26. szám
Junius 26. — 26. szám. XXX. évfolyam. nagTSányá és yidéke TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK NdZUNIGELsT AKTUST A.F Előfizetési árak: Egész évre 8 K. Fél évre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyrs szám 20 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Felsőbányai-utcza 20-ik szám alatt. A tanév végén. i. Gymnasiumunkban tegnap volt a tanév ün- nepies bezárása, nehány nappal előbb a rendesnél az érettségi vizsgálatok miatt, a melyek most kezdődnek. A reménység még őszszel elvetett magvai most fizettek. A szülök úgy várják ezt az időt. mint a gazda az aratást; ha bevált, megkönnyebbült leiekkel küldik némi pihenőre gondjaikat. A kinek tanuló fia van, szintén van vakácziója, ilyen vagy olyan. Az idő úgy telik, hogy a szülő második életet él a gyermekében s a fa törzse már csak évgyűrűket szaporít, koronája azonban lombot hajt és tovább fejlődik. Munka után édes a pihenés, a lelkiismeretesen végzett kötelességnek jutalma a lelki nyugalom. Túlnyomó számban lelkesek az arczok, boldogságot sugároznak a szemek, hiszen itt a vakáczió Ez a szó a diák-szótár szabadsága; oly két hónap, a mely teljesen az övék, a mely visszaadja őket a természetnek. Oda nem dicsöiti ugyan a vakácziót, de ha pályázatot tűznének ki reá, százezernyi volna a pályázó és dicsőítő énekök nem lenne erőltetett. És mentői nagyobb sóvárgással várják a boldogság emez időszakát, annál bizonyosabb, hogy erre nagy szükségök is van. Értékes idő ez, mely okosan használva, visszaadja a vér erejét, az idegek erélyét; e pihenés nélkül föltétien kimerülés volna a test és lélek nagyfokú fegyelmezésével járó iskolázásnak a vége. Elcsenevészés még igy is bőven van s az iskola alig győz az ellen védekezni A test nevelése mind nagyobb tért foglal el a tan tervben időben is, módszerben is és egyáltalában nem lehet állítani, hogy a tanügy legfőbb vezetői ne vették volna észre, hogy az iskolázás mai rendje, kivált a sok ülés, a szervezet erejét próbára teszi. Tényleg igen sok intézkedés van, mely arra vall, hogy számolni igyekszenek ama nagy feladattal, melyet a művelődés elhárithatlan követelményei a gyöngéd szer vezetre rónak. A jó szellőztetés, a padok elhelyezése, méretei, a termek nagysága, az óraközi üdülésre szánt időnek felemelése (régebben csak 5 perez volt), a tornázás súlypontjának az edző játékokban keresése, a tanítás anyagának a lényeges szempor ok köml való s ily módon lehető csökkentése, a nyerv^Den inkább a belterjes feldolgozás, mint a terjedelmes anyag, a lehető sok szemléltetés, az évközi szünetek szaporítása, az iskoláztatásnak hivatalos orvosi ellenőrzés alá helyezése stb. mind annak elismerése, hogy a fejlöcTS, kényes szervezetet ápolni és óvni kell. Bizonyos, hogy ez irányban még sok lépés várható, mert az eddigi intézkedések mellett is az ifjúság satnyulása országosan észlelhető jelenség, bár ennek nem any- nyira az iskola az oka, mint inkább a szegénység, a minden áron iskoláztatás és az életnek sok erkölcsi ingoványa. Teljes készséggel ismerjük el, hogy az ifjúnak legjobb volna szabad szárnyon, búr módra felnőnie, daliává fejlődnie, a ki azzá lett, a mivé öserejének mértéke szerint csak lehetett. Ez azonban a tömegképzésnél lehetetlen. Meg kell nyugodnunk abban, .hogy annak az ifjúnak naponként több órán át nyugodtan kell ülnie és evvel az üléssel is mintegy előkészülnie a jövő sok-sok ülésre; diplomás ember többnyire Íróasztalhoz kerül, mely előtt szék is áll. Más irányban azonban nehány könnyítés még be fog következni, mert e téren a törekvés és haladás szemmellátható. így pl. ama határozottan túlságos követelmény, hogy az elemi iskolákban már reggeli 8 órakor kénytelen a gyermek iskolában lenni, sokáig pem lesz fentartható. Ugyan gO/rek^ljuk meg, ^milyen cselekedet az, mikor azt a gyermeket, melynek p»dig a természet rendje szerint még aludnia kellene, szinte föl kell rázni édes álmából, hogy az elemi ismereteknek a nap kényelmesen rendelkezésre álló egy-két órája alatt elvégezhető tanítására siessen és a házi életet ily korán fölzaklassa. Gondoljuk meg mit jelent ez télen, mikor a reggeli órák még oly nagyon hidegek, a hó söpretien s a gyermek szinte sötétben bolyong! Az orvosoknak ez ellen országosan, ellenálhatatlanul tiltakozniok kellene! Elemi iskolában naponként 3 óra s ez is csak délelőtt, — nagyon elég. A középiskolában is a téli hónapok alatt az előadásoknak 9 órakor való kezdése, észszerűbb. Az órák számának apasztása itt is be fog következni. Szóval nehezen mozdul a világ abból az állapotból, melyet megszokott, de mégis csak mozdul, ha rázogatják. Az az ország, a mely elérte azt, hogy művelt fiatalsága életerős, elérte a nevelés ideálját. Szó sincs róla, hogy mi e tekintetben az elsők közt volnánk ; itt érvényesül az, a mit úgy szoktak kifejezni: a müveit nyugat. Mi még meglehetősen keletre esünk, nem ugyan a jóakaratu törekvés híján, hanem végtelen szegénységünk miatt, melynek megérzése közben intézményeink hiányait a frázisok vigasztalásaival leplezgetjük. Szegények vagyunk s ezt a szegénységet megérzi a serdülő nemzedék is. Kétségkívül a szegénység fogalma nélkül egy ország sincs, de mit szóljunk sokat hangoztatott demokracziánk- hoz, ha már az erős értelmiségü ifjú lelkét is megkeseríti az ellenkező tapasztalat. Hogy az a tehetséges szegény tanuló tandíjmentes lesz, ez még édes-kevés, mert evvel tulajdonképen semmit sem kapott, csupán nem fizetett olyasmit, a mire úgy sem képes. De vájjon az a képesség nem érdemel-e teljes felkarolást? Szabad-e egész egyéniségét eltöltenie ama méregnek, mely lassanként utálattá fog fejlődni lelkében, látva azt, hogy a társadalom magasztos feladatai csak jelszavak, a tulajdonképeni törvény pedig a rideg önzés! Ez nem helyes, ennek országosan meg kell változnia. Társadalmunk országszerte édes-keveset tett oly intézmények érdekében, melyek arra volnának hivatva, hogy az állami élet biztositó erőit, a tehetségeket, kiket a szegénység üldöz, istápoló kézzel segítenék előre. A legjobb tanulók testileg-lelkileg kifáradnak s az életre nézve elértéktelenednek, mert idő előtt és rettenetesen küzdenek az élettel. Könnyű dolog szélnek ereszteni, hogy a legjobb bizonyitványu tanulók rendesen nem viszik sokra az életben. Természetes, hogy nem, mert kik azok? A legjobb tanulók rendesen a szegényebbek közöl kerülnek ki, a kik már ifjúkorukban túlságosan küzdenek, mások tanításából élnek, tehát megerőltetik magukat. Fejlődhetnének csak azok a tehetségek tisztán czéljaiknak élve, modern igényű nevelőintézetekben, mily óriási magasra emelkednék tetterejök! A tehetséges ifjú nemzeti kincs, melynek értékét pénzben kifizetni tulajdonképen nem is lehet. IRóIs:a, 2?. Pál táoacztaziáír j-U-liias 1-én érkezük:. A muzeum története. — Részlet Lakatos Ottó jun. 19-jki felolvasásából. — Városunkban a muzeum gondolatával 1886-ban találkozunk először. Ebben az évben ugyanis élénk eszmecsere indult meg a »Nagybánya és Vidéke« ez. hetilap hasábjain Szamosluíti és TiszaPólgyi irói pseu donym alá rejtőző lelkes polgárok részérö1, kik a mellett buzgólkodtak, hogy Szatmárit, az ott négy évvel előbb — 1882-ben — alakuló Széchenyi-társulattal kapcsolatban, vagy esetleg attól egészen függetlenül egy vármegyei múzeum létesittessék. Nem tulajdonítunk ennek túlságos fontosságot, de mégis az ezen időből fönmaradt emléklapok forgatásánál jóleső örömmel tölt el bennünket, ha látjuk, hogy a megyének annyi jeles fia mellett a megyei múzeum szószólóinak épen városunkból kellett kikerülniük. Nemsokára egy másik jeles harezosa akadt a szőnyegre hozo't eszmének Décsényi személyében, ki öt számra terjedő sorozatos czikket irt ugyancsak a »Nagybánya és Vidéké«-be, a melyekben széles alapokon s megdönthetetlen logikával bizonyította, hogy annak a vármegyének, melynek oly szép történeti múltja van, mely a XIV. század elején, az ujjáébredés és reformok korszakában vezérszerepet játszott s mely a nagy Kölcseyt és Wesselényit adta a hazának — a magyar kultúra fejlesztése körül jelentékeny hivatása van s ezt a hivatást a Széchenyi-társulat életre szóli- tása által nem töltötte be egészen. Décsényi czikkeibe beleöntötte lelkének egész melegét s hogy azok nem érték el a kívánt eredményt, annak oka nem az ö szavának gyöngesege vagy lelkesedésének hiánya, hanem az a közöny és részvétlenség volt, melylyel az elhangzott szép szavakat fogadták. Décsényii föllépésének sikertelensége nem csüggesztette el. Levetette inkognitóját, mely alatt köztudomás szerint egyesületünk jelenlegi szeretett elnöke rejtőzött és a Turul ez. történeti folyóiratban, valamint a »Nagybánya és Vi- déké«-ben egymásután tette közzé a város levéltárában végzett kutatásainak eredményekép értekezéseit Nagybánya város régi pecsétjéről, okleveleiről, nevezetes műemlékeiről s mindezen működésnek czélja volt rámutatni városunk múltjára s ennek kapcsán lehetőleg felébreszteni s ébrentartani a közönség érdeklődését az általa annyi szeretettek fe’karolt eszme mellett. 1889 ben azután történt valami, ami a múzeumnak feledésbe menni látszott ügyét hatalmas lépéssel vitte előre. Ugyanis a Magyar Történelmi Társulat tagjai ezen évben nagynevű történettudósunknak : Thaly Kálmánnak vezetése alatt vándorgyűlést tartottak Már- marosszigeten s programmjukba fölvették, hogy ez alkalommal a kapniki bérczeken át kirándulnak Nagybányára, ezen ősi bányaváros levéltárában kutatást végeznek s itt tartják meg záróértekezletüket. A város közönsége az ügy jelentőségéhez méltó fogadást akarván rendezni a tudós társaság nagyérdemű tagjainak, arra határozta el magát, hogy a városi levéltárban őrzött vagy egyesek birtokában elszórtan található műtárgyakat öszsze- gyüjti s egy rögtönzött kiállítás keretében a szívesen látott vendégeknek bemutatja. Az ige testet öltött. Nem rég elhunyt jelesünknek, a minden társadalmi mozgalom iránt melegen érdeklődő Tf. Pap Zsigmond nyug. járásbiró elnöklete alatt e czélra egy 14 tagból álló rendezöbizottság alakult, mely a rendelkezésére álló idő rövidsége daczára is fényesen oldotta meg feladatát, mert az áll. főgimnázium dísztermében az önmagukban vagy régiségüknél fogva kiváló műtárgyaknak oly gazdag anyagát halmozta össze, mely nemrsak «70mra nézve de a helső érték szemnnntiábol is méltó volt a város egykori történeti jelentőségéhez. Nagybánya városának féltve őrzött régiségei, különösen pedig érdekes oklevelei, a róm. kath. egyház régi és ujjabb arany-, ezüstedényei és misemondó ruhái, a ref. egyház ritka szép ur-asztala térítői, Blaskoaics Gyulának, a .Sírrt/críT-családnak és a kit elsősorban kellett volna említenem: a nagy mübarát Teleki Sándor gróf ezredesnek kincset érő magángyűjteményei — legnagyobb részt oly dolgok, melyekről senkinek vagy csak keveseknek volt tudomásuk -- kerültek ekkor napvilágra s nyertek ügyes, megkapó csoportosításban elhelyezést. A kiállítást látogató nagyszámú közönség el volt ragadtatva, a vendégek pedig elsősorban Thaly Kálmán a kiállítás gazdagságáról és értékéről a legteljesebb elismerés hangján nyilatkozott és azon óhajtást fejezte ki, hogy e szép gyűjteménynek a város érdekében lehetőleg együtt kell maradni. A kiállítás sikere és az előkelő helyről elhangzott nyilatkozat, egyszerre felvilágosította a lelkeket. Eddig mindenki vármegyei muzemról, álmodozott, melynek keretében a mi kis városunk a többi megyei városok mellett csak szerényen húzódhatott volna meg ; most megyei múzeumról senki sem beszélt többé, de az ünnepségek tartama alatt és után annál több szó esett egy helyi önálló múzeumról, mely Nagybányának és vidékének a múltak tisztes homályából fönmaradt kegyelettel őrzött műkincseit foglalná magában, ßs csakugyan, városunkat az Árpádok koráig 1 visszanyúló s különösen az Anjou-ház idejében jelentős történeti múltja, lakosságának sajátos foglalkozása, régen virágzó ipara, a föld felett és a föld mélyében található természeti kincsei, mintegy természetszerűleg predesztinálják arra, hogy egy önálló múzeum által egy nagy vidéknek kulturális központja legyen ; az a körülmény pedig, hogy nemzetiségek közé beékelve, a
