Nagybánya és Vidéke, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-15 / 20. szám
Nagybánya, 1904. XXX. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN Nr^LS^LE^ISrA.JP Előfizetési árak: Egész évre 8 K. Fél évre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Felsőbányai-utcza 20-ik szám alatt. Folytatás N™- 2. Kötelőzködni nincs szándékunkban, személyeket nem akarunk bántani. Ki az oka ? mi az oka? azzal nem sokat érünk, elég nekünk felsorolnunk a tényeket, aztán a ki illetékesnek érzi magát, segítsen rajtuk. Ismételjük, szívesen vennök, ha az idegen jorgalom emelésébe és speciálisán a nyaraló közönség érdekeinek istápolásába a város jobban bele ártaná magát, nem elég az iktatói numerusokat formálisán elintézni, tenni kell a közért, a haladásért is valamit, nálunk sokai, mert mi nagyon hátra vagyunk. Például a vendég csiga lassúsággal megérkezik az állomásra, fiákkerbe kell hogy üljön, de Uramfia, milyen fiákkerbe. A kocsisok némelyike jól táplált, piros, csattanós képű, csak úgy duzzad belőle a pálinka, egyik ócska nadrágba, másik amúgy magyarosan gatyába öltözött- s többnyire bagózik, vagy pipázik a bakon,, legalább addig, mig a vonat megérkezik, azután is egy-egy kicsit; a kocsi rugói inognak, ülése kopoT, finomabb1 ruhával alig lehet bele ülni némelyikbe. Nem éppen mind ilyen, de sok. Üveges hintó nincs egyetlen egy sem, a kit záportól, léghuzamtól félteni kell, a ki betegen érkezik s érzékeny a hülésre, az nem vá - lógathat nyitott és zárt hintóbán. Van egy pár derék, hivatásos fiákkeres is. ezeket az ujjain- kon számlálhatjuk meg. Mily messze vagyunk a külföldi kis városkáktól, melyekben egyforma, tiszta egyenruhák- ( ban hajtanak a bérkocsisok, az ivás, dohányzás egyáltalában el van tiltva nekiek s a hol csak ragyogó, csinos és jó karban levő kocsikkal szabad a piaczon megjelenni. Aztán ősszel megkezdődik a zárt, nyáron a nyitott kocsi szezon. A tarifa is megfelelőbb, nem úgy mint minálunk, a hol a tarifa annyira rósz, hogy minden egyes esetben, alkudozni kell a fiake- ressel. Végig hajt az idegen az utczákon, csodálkozik, hogy ilyen erdőkoszoruzta bérezek alján milyen ridegek az utczák. Milyen szép volna, ha pl. a Zazarparton hársfa, allé, a Vár-utczán juharfa sor, a Felsöbányai-utczán gömb galagonya, a felsőbányái \utój|., jegenye, a Gellért-utczán diófa sorok stb. \ém élnék város szépségét. Hadd lássa áíüCaz ..'álföldi ákáczosból sok ál dozat árán ide jött vendég, hogy van ám szebb fa is az ákácznál és hadd szívjuk mi is jó levegőjét az eleven lomboknak. A nyaraló vendégnek főszükséglete a fürdő. Némelyek gyógyfürdőt is keresnek, különösen, mint kénes bányavidéken népszerű itt az u. n. »kizes fürdő.« Tavaly a kincstári veresvizi fürdőben olyan forgalom volt, hogy a napnak minden órájában várakozott fürödni szándékozó egyén a másikra. Ott a kincstárnak munkás fürdőjében 2 szoba van csupán, most már az egyikbe abszolúte nem engednek be cibil embert, a másikban is a munkások, tisztek előnnyel birván, ez a fürdő ilyen rendszer mellett többé nem segít az idegeneken semmit% de még rajtunk helybelieken sem, kik véletlenül nem tartozunk a bányász státushoz. A városi fürdőt tavaly kibővítették, de csupán egyszerű tisztálkodásra szolgál ez. Mily üdvös és könnyű dolog volna ide a kincst. iszapot elvezetni s a városnál is berendezni vagy 2 kádat gyógyfürdőnek, hiszen nagyon sok ember reá szorul erre, helybeli és nem csak idegen s bizony megbecsülhetetlen annak a gyógyító ereje. Más város egy kis utánjárással meg tudna gazdagodni abból a kénes iszapból, a mit mi felhasználatlanul, kidobunk s ha nem csupán jó levegővel, de ily hatalmas gyógyerejü fürdővel is tudnánk szolgálni az ide vágyó idegeneknek, ezzel már tetemesen lehetne emelni az idegen forgalmat. Mit olvas a magyar trónörökös? Nekünk magyaroknak volt egy trónörökösünk, a ki rajongott a magyar szóért. — Nem elégedett meg azzal, hogy beszéljen az Árpádok nyelvén, hanem irt is azon, beállott magyar írónak. A napokban elhunyt nagy Jókai egész elragadtatással nyilatkozott egykor a íenség szép irályáról. Volt egy trónörökösünk, aki nemcsak gondolkozni, de érezni is tudott magyarul s a magyar fő- urak közül nem egygyel őszinte meleg barátságot kötött. Mikor ifjú nejét elhozta közzénk s aztán a székváros egyik kaszinójának emlékkönyvébe beírta, hogy : »Rezső«, e pillanattól kezdve meghódította szivünket, mert éreztük mindnyájan, hogy van magyar tónörökösünk. Az álom szétfoszlott, mint szinpompában elpattanó buborék s kire két ország büszke trónja várt, az váratlanul és hirtelen a bécsi kapuczinusok sírboltjának lett csendes lakója. A magyarság bizalmas beszélgetéseiben, összejövetelein, csendes politizálása alkalmával, de sokat emlegeti ma is, a rokonszenves, magyarszeretö, ki- válló réményekre jogosított Rezső királyfit! A világtörténelemben nincs hézag, a jogfolytonosság természeti törvény a nemzetek történetében, és a megsiratott ifjú trónörökös helyébe másik következett. Keveset beszéltet magáról a fenség, de úgy látszik, annál többet tesz s majd egyszer csak, mint magyar iró fogja ö is meglepni Magyarországot és az egész világot. Őfensége most Zamek-Konopistében van, az ottani királyi váriakban, s tudod-e nyájas olvasóm, miért van ott, mit csinál a trónörökös? Nincs ott világhírű hadgyakorlat, még kisebb öszpontositás sem, nem veszik igénybe a fenséget Csehország és Ausztria bonyodalmas ügyei, nem is adja át egészen magát udvari kedvteléseknek. A trónörökös magyarul tanul! Igen: magyarul, hogy megértsen bennünket, hogy megértve a lovagias magyar nemzetnek nemes, tiszta gondolkozását, megértse királyához való ragaszkodását, hűségét s lelkesedését e drága hazáért. Dr. Lányi József praelatus, javadalmas apát a tanitó-mestere, ez a kitűnő magyar ember, ki együtt van most állandóan Zamek-Konopistéban a trónörökössel. Természetes, hogy a nyelvet nem csak grammatikából, de főleg beszélgetésből és mulatságos olvasmányokból is tanulják, a mi érdekes, csattanós, rövid velős, az könyebben megmarad az ember fejében, mint a hosszadalmas értekezések. Tóth Béla Anekdota kincsét olvasták eddig s most egy nagybányai írónak a müvére került a sor. A mi Dunay Jánosunknak »Mókaságait« vették elő. A prelátus a konopistei vár képét is elküldte Dunaynak őfensége megbízásából, s legmélyebb köszönet ;t jelentette az ötkötetes munkáért. A fenséges ur sorra veszi mindaz 5 kötetet. Krüzsclyi Erzsikéhez. Olvasom, olvasom, időről-időre, Mindig megújuló gyönyörrel vers’idet; Te, édes-bus szavú, dalos lelkű lányka, Költészeted bája engem is megihlet. Miként a csalogány, lomb közzé rejtőzve, Bűvös szép dalával a tájat bezengi; Dalaid is messze földön szerte szállnak, S a zajos világban nem lát téged senki. Kies Mármarosnak vadregényes ölén Éled napjaidat zavartalan csendbe; Lelked színes, gazdag, virágos kertjének Virág’it csokorba, csengő rímbe szedve. Mármarosszigeti kedves poéta lány, Ugy-e nem gondoltad, ugy-e nem is sejtéd ? Hogy a hegyeken túl, egy lány gondolata Meleg rokonszenvvel gyakorta száll feléd. Elmerengve nézem lelked munkásságát, Miként gyűjt dalmézet az eszme virágról; Most egy vizbehulló kis madárról Írsz dalt, Majd egy elhervadt kis kék ibolyaszálról. Majd a messze múltba röpül vissza lelked, S Marmora tengernek partjára száll alá, Hol a kuruez csaták elárult vezére Száműzve, a tenger moraját hallgatá. S borongó, fájó hang hullámzik lantodon, Felcsendülő hangja a szivet megkapja; Dalodban feltűnik ama nagy. dicső kor, S annak legeszményibb, legnagyobb alakja. De most már bevégzem, hisz’ mind fölsorolni Dalaid szépségét úgyse győzném soh’ sem ; »Rákóczi«, »Bercsényi« ihletett szerzője, Meleg üdvözletem vedd, fogadd szívesen ! Takács Ilus. Életemből. — Irta: F. Lázár Turia Febrónia. — Kezembe vettem a tollat, hogy levelet írjak nagybátyámnak, ki hires mágus volt messze napkelet felé. Ah! mint kezdjem — töprengek — minő formában adjak kifejezést gondolataimnak, minő szava- j kát használjak, hogy megértsen engem s átlássa keservemnek mélyét ? Azt sem tudva mit teszek a fehér lapra, Írtam nagy fekete betűkkel: »jaj!« És most mit Írjak még, mit? — kérdém magamban. Ismét oda Írtam »jaj !« s harmadszor is csak azt irtani »jaj !« Alájegyeztem nevemet, behajtogattam a papirt i s megezimeztem a »fekete mágushoz.« Aztán magamhoz véve a levelet és minden arany pénzemet elhagytam a házat, el a falut s a lankán I áthaladva ama sykomorus fához irányzám lépteimet, i melynek közelében Terapont süket koldus kunyhója vala. A házikó mindig nyitott ajtaja most mint széles fekete sáv tűnt elő a hold fényétől kicsiszolt puszta falon. Az ajtó sötét keretében megjelent Terápont, ki agg volt és fehér, mint Libanon sziklái. Hozzá érkezve megmagyaráztam neki, hova menjen, halkan, csendesen beszélve, hogy megértse akaratomat ajkaim mozgásáról, aztán oda adtam neki a levelet és minden aranyamat, csak éppen kettőt hagytam magamnál, mert ennek igy kelle lennie. Tudtára adtam még, hogy azonnal induljon, szembe az éjszakával. A koldus bement, felövezte magát, s aztán ismét kijött s behúzta háza ajtaját. Az udvar közepén megállott, levette fövegét, s a gazdag ősz hajzat reszketett a meghajtott fejen. Majd pedig az égre emelé szelíd tekintetét s keresztet vetve sóhajtá: — Isten segíts! Közelebb léptem hozzá s meleg kezére téve ujjaimat, csöndesen mondám: — Terapont, édes Terapont! járj szünet nélkül utadban, hogy meg ne csonkítsam napjaimat még visszatérsz, mert a bánat erősen kezet szőrit velem! A koldus felém fordítva sápadt arczát, lágy hullámzó hangon válaszolt; — Légy nyugodt Ria, én el megyek szünet nélkül utamban s irt meg hirt hozok neked Ria. Szinte áhítattal csókolám meg a felém hajló aggastyán homlokát s szemeimből könnyek folytak végig forrd arezomon. Terápont meglátta a könnyek omlását s komor hangon szólt : — A Ria arcza elborult, szemeiből nehéz köny- nyek folynak. Én szomorú vagyok, mert látom a Ria bus arczát. Én elindulok, elmegyek szünetnélkül mentemben, szembe az éjféllel s ez útban sírni fogok. *
