Nagybánya és Vidéke, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-04-24 / 17. szám
N agy bánya, 1904. Április 24. —17. szám. XXX. évfolyam. NAGYBINTA ES VIDÉKÉ TÁRSADALMI HETILAP A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE mestelektik: a^iasTTOEiasr ttva.s.á.esít.a.i» Előfizetési árak: •. Egész évre 8 Kor. Fél évre 4 Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20fill. ........ — 1 —— ..ar.-...in .'■■■■a in. .1----------------- i A vasutasok sztrájkja. Megdöbbentő esemény lepte meg a héten egész Magyarországot, mely bár előre hallottuk rebesgetni, mindig hihetetlennek látszott s a melynek következményeit mérlegelni csak akkor fogjuk tudni igazán, midőn ismét tecsendesiil minden s az izgalmas közhangulat megszűnik. Szerdán reggel érkezett az utolsó vonat Nagybányára Szatmár felől s azóta több vonat nem jött és nem ment az államvasutak által kezelt vonalon, mert az államvasutak összes alkalmazottjai (40000 ember) sztrájkolnak! A zsibó vonalon járnak a vonatok rendesen, de csak az apahidai szamosvölgyi állomásig és nem Kolozsvárig. Szerdán délután már mindenki tudta Nagybányán, hogy kiütött a sztrájk s az országot keresztül kasul szelő államvasutak beszüntették a munkát. Sokféle hir kering most erről a — nemzetek történetében még soha elő nem fordult — merész eseményről. Hihetetlen dolgokat beszélnek a fővárosi éhínségről, a vasutasok pénteki nagy gyűléséről, a brukki, szolnoki kisiklásról stb., valamint arról is, hogy az állomásokat katonaság vagy csendőrség szállotta meg s a sürgönygépeket is őrizet alatt tartja, hogy a sztrájkolok ne érintkezhessenek egymással. Mindez fájdalom igaz és teljesen kétségtelen lény ma, hogy a közlekedés megszűnt szerdán az egész Magyarországon a Mávnál. Világos, hogy ennek kimondhatatlan hátrányai vannak és lesznek úgy az összességre, mint az egyesekre nézve s ha ez sokáig tartana, végzetes rázkódásokkal járna, a mennyiben a mi életünk úgy van berendezve, hogy abban a vasút elsőrangú tényezőként szerepel s a régi világot pár nap alatt nem lehet vissza állítani, mikor nem volt szükség vasu- takra, Bizonyos az, hogy csak nagy okok vezethetik az embereket ily nagy és merész lépés megtételére s hogy a nehéz és felelősségteljes szolgálattevő vasutasok állapota eddig nem volt valami irigylésreméltó, az köztudomású, ám mégis sajnosuk következtetéseink a jövőre nézve, a mennyiben, ha ilyen sztrájk lehetséges, akkor az ország sorsa, tulajdonképpen döntő időkben, a vasutasok kezében van. A kül- és belpolitika szálait e szerint akkor téphetik szét, a mikor akarják. A kormány jó akarattal igyekszik a nehéz kérdést megoldani s nem kételkedünk benne, hogy pár nap múlva a béke helyre lesz állítva s a gőzgépek zakatolása ismét fölveri az ország tágas mezőinek csendjét. A nyomdász szanatórium ügyében. Felhívás! Nagy vívmányok nagy áldozatokat követelnek. Az emberiség a haladás minden újabb alkotásáért temérdek munkával, vérrel, élettel fizet. Van-e nagyobb hatalom a nyomtatott betűnél, ez az uj kor megteremtője, a tudomány, miveltség. fenntartója és tovább terjesztője. E nélkül visszasülyed- I nénk a sötét középkorba. De a sajtó nagy hatalmáért sokaknak kell elvérezniük, a zakatoló gép, az ólombetű áldozatokat követel, sohasem tudhatod, hogy a könyv, avagy újság mit kezedbe veszesz hány szemnek és hány tüdőnek parányait kívánta cserébe áldozatul az emberiségtől. A nyomdász szemronté görnyedő, ólom munkájával, a leggyilkosabb feladatok egyikét végezi. »Nyájas olvasó, ki a kávéház márványasztala mellett, kényelmes karosszél. ben ülve, vagy éjjeli nyugalmad után még ágyban fekve olvasod újságaidat, engedd meg, hogy néhány pillanatig igénybe vegyem szives türelmedet azok számára, kik az ólom betűk világában, ebben a testölő, lélekzetet rabló légkörben, parányi ólombetűkből rakják össze azokat a szenzációkat, czikkeket, melyeket, te nyájas olvasó hol több, hol kevesebb mulatsággal ol 'ásol. Jól tudom, hogy kévést n vannak az olvasó közönség körében, kik körülményesen ismerik az újság- gyártás mesterségének csinját-binját, hiszen a laikusnak elég a kész lap, nem gondol annak készítési módozataira, legfeljebb boszankodik egy-egy sajtóhibán, mint a hogy az ujságcsinálás tényleg oly mesterség, melynek több a kritikusa, mint a mestere. De, mi, kik nap-nap mellett látjuk, mint válik a még tegnap piros pozsgás arcz holnaputánra már halványabbá, mint lesz vértf ?nné, mint lesz fakóbbá, szinte szürkévé az ejjeli munka és az óiomgoztol; latjuk.' az élet ama szatíráját, hogy azok, kik a lelkesedés tü- zétől áthatott tollal megirt, fulmináns közegészségügyi czikkeket ólom sorokba szedik, maguk mint válnak betegekké napról-napra, bizony lelkünk sajgó fájdalmával konstatáljuk, hogy ez a nagy közönségért az élettel folytatott küzdelem, nemcsak kenyeret biztosit a derék munkásnak, de successive meg is öli. Ott kezdődik a lassú, nehéz kór, hova legkönnyebben férkőznek be az ólomgöz láthathatlan atomjai: a tüdőben s a szomorú statisztikai rideg számai tesznek tanúságot róla, hogy a nyomdászok mily hányada válik áldozatává a tüdövésznek. Ezekből a szomorú számokból kiindulva, egy nemes mozgalom indult meg a fővárosban: »a nyomdász szanatórium« létesítése, melynek irgalnas czélja gyógyulást biztosítani a nyomdászipar ama szánalomra- méltóinak, kiknek bár hivatásuk áldozataiként, a lassan öló kór megtámadta szervezetüket, s nincs módjukban gyógyulást keresni. Ez a szanatórium valóban az emberbaráti szeretet temploma, melynek oltára azonban a nagy közönség áldozataira vár. Nem hivalkodó, nagy summákról van szó, nem a maguk óhajtásának méltányosságában bízók követeléséről, hanem, arról hogy mindenki, kinek szive sugallja, s kiben a jótevés vágya él, néhány fillérrel hozzájáruljon az eszme megvalósításához.« Nem kételkedünk benne, hogy az ország lapjai, a magyar sajtó, nagy buzgalommal karolják fel ezt e kérdést, hiszen első sorban bírnak érzékkel annak megítéléséhez. Számítunk azonban a nagy közönség érdeklődésére is s lapunk részéröl szívesen vállalkozunk adományok közvetítésére, melyek a kiadóhivatalhoz küldendők. Ne kívánjuk azt, ha humánosan érezni és gondolkodni tudunk, hogy mások a mi szórakoztatásunkért és tudományos készültségünkért életük delén emberáldozatul a háláiba dőljenek 1 Adakozzunk a nyomdász szanatórium javára ! Felsőbánya tükre 57 év előtt. A patak ha egyszer megindult, folyton-folyvást gyarapszik újabb csorgok, erek csatlakozázával; szerény nagybányai muzeumtink is mióta megalakult, alig múlik el hét, sőt nap, hogy innen is, onnan is ne részesülne szives adományokban, ajándékokban, mikor nem is gondolnánk, a honnan nem is várnánk. Nagyhét elején fólrándultam Budapestre s imé egy érdeklődő markomba nyom egy régi érdekes könyvet, ha úgymond gondolom, elférne tán a Muzeum könyvtárában a sok csonka-bonka mü között ez is. Persze két kézzel kaptam utánna, hisz helyi érdekű könyv, éppen nekünk való. Czime: Szatmári emléklapok. 1847. Első Kocec. (i^ant gyöngyvirággal és ragyogó napsugárral, koszorúval) s mindez gyönyörű tollrajz elejétől végig, hogy alig lehet a nyomtatástól megkülönböztetni. Valami önképzőkör vagy irodalmi társaság lelkes tagjai írták bele szép dolgozataikat, nevezetesen : Csók Bálint, Kázmérfy Antal, Miller Adolf és Páskuj Lajos, összesen 55 darabot, 47 verset és 8 prózai darabot. A vers tárgya mi lehetne más, mint ma is: remény, epedés, szerelem, csalódás, haza, szonett stb. és nem egy közöttük eléggé sikerült. De minket ma már nem annyira a versek érdekelnek, mint Miller Adolfnak a »Felsőbánya, táj- és népisme« ez. dolgozata, mely a testvér-várost mutatja be a 40-es évek felfogásában és világításában s pedig oly élénk előadással, mely ma is megállaná helyét bármelyik nagy lapban, mely mögött messze kullognak a mai nagy lapolr kínnal készült számos üres tárczái, üres leírásai. S bár a lepergett 57 esztendő sokat változtatott már az ott elmondottakon, még sem árt tudni-látni, hogyan gondolkodtak, Ítéltek rólunk a láHogyha megértenél.... Hogyha megértenél Hogyha meg szeretnél, Hogyha szép szemeddel Örökké rám néznél. Hogyha két karoddal Átfonnád nyakamat, Édes ajkaiddal Csókolnád ajkamat. Hogyha szép kedvesem Az ölembe ülnél, Szerelmedről nekem Meséket regélnél Oh akkor nem tudnám Álom vagy valóság! Nem tudnám igaz-e, Ez a nagy boldogság? Meghalnék, megölne Ez a nagy szerelem, Ölelő karodban Lehelném ki lelkem! Zombori Jenő. Hajsza a milliók után. — Amerikai történet. Fordította ENGEL JENŐ. — (Folytatás.) — Nem érünk czélt másképp, de megkísérlem a kapitánnyal beszélni — mondta Tracy. — Nem uram — ellenkezett a kapitány, midőn a mérnök megmagyarázta mit kíván. — Ez teljesen lehetetlen, a kazánok gyengék. — Látja — szólt Carbhoy Tracyhez — hogy nem tehetünk semmit. Majd kipótoljuk az elvesztett időt saját hajómmal. — Az mind nem használ semmit! — mondta Tracy. — Ha most nem haladunk előre, későn érkezünk. A dolog» igy áll: vagy későn érkezünk Queenstownba, vagy czélt érünk, de ki vagyunk téve a kazánok robbanásának. Az utóbbit azonban nem hiszem, mig a kazánokat meg nem néztem. Tracy határozott beszéde nem tévesztette el hatását. Carbhoy félre vonta a kapitányt s elővette cheque könyvét. Eleinte szabadkozott s hallani sem akart semmiről, végre azonban a mindenható dollár mégis győzött s a milliomos mosolygó ábrázattal tért vissza Tracyhez. — A koczka eldőlt — mondta ehez. — A hajó az utazás tartamára az enyém, de a kapitány mossa kezeit, ha a kazánok tulfeszitése esetén szerencsétlenség történne. — Hát csak mossa — felelt a mérnök hidegvérrel s aztán a kapitányhoz fordulva mondta: — most tehát teljes gőzzel előre kapitány! És ön Carbhoy ur fogjon egy lapátot s segítsen fűteni. Minden emberre szükségünk van, önre is Markham ur! Evvel egy gúnyos mosolyt vetett a titkárra, aki azt nem éppen szerelmes pillantással viszonozta s lement a gépházba, hogy ott a vezényletet saját maga átvegye. Carbhoy s Markham — a ki akarva nem akarva kénytelen volt uj foglalkozásába belenyugodni — lementek a fütő házba s vezetésök alatt lázas tevékenységet fejtettek ki a fűtők között. Tracy ezalatt a gépházban otthonosan berendezkedett s a manóméiért kezdte figyelni, mely másodperczenként jelezte a növekvő gőzt. Lassan, de álhatatosan emelkedett az aczél mutató, mignem rezegve a maximumon megállóit. A kazánok nyögtek s megrázkódtak a rettentő nyomástól, Az egész hajótest ingott a gépezet erős működése alatt s mint egy nyil, hatalmas erővel szelte a hullámokat. A főgépész izgatottan futkosott ide-oda, azonban minden protestálsása hasztalan volt, amint Tracy komoly arczára nézett, aki jéghideg nyugalommal osztogatta parancsait. — Hogy állunk Tracy ur? kiáltott a milliomos ‘alulról. —- Több szenet! volt a lakonikus válasz. Órák telték, a nap már lenyugvóban volt s a kazánok még mindig ellentállottak az óriási nyomásnak. A fűtők ereje már lankadni kezdett s csoportokba osztva óránként felváltattak. Csak egy ember daczolt a természettel — Tracy Caleb. Már második napja volt helyén anélkül, hogy bármi fáradtságot érzett volna s még min- dig nem vett magának egy pereznyi pihenést sem. Mai számunk 6 oldal.
