Nagybánya és Vidéke, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-09-25 / 39. szám
Nagybánya, 1904. Szeptember 25. — 39. szám. XXX. Előfizetési árak: Egész évre 8 K. Fél évre 4 K. Negyedévre 2 K. Egyss szám 20 fillér. Szerkesztéség és kiadóhivatal: Felsőbányai-utcza 20-ik szám alatt. A zene érdekében. A kik visszaemlékeznek arra, mikor a mai bányász-zenekar, csecsemő korszakában, előbb tűzoltó, majd bányász-tűzoltó zenekar volt, vezető nélkül, hangolatlan trombitákkal, mily diszharmonikus indulókkal verték fel a város csendjét, _s_ü2tán a mai községi iskola, akkor ev. ref iskola emeletén, tanóráikon mily pokoli élvezetet szereztek az arra járó-kelőknek, hogy boldogult Teleki Sándor Jerichó trombitáinak nevezte a kétségbeejtő »fúvó« hangszereket: azok tudják sajnálni Muzsik Jakab karmester távozását, aki élvezhető, jó zenekart teremtett a több jó akarattal, mint tudással megindult kezdetből. Ki lesz az utódja? ma még nem tudjuk, lesz-e olyan? azt alig reméljük, ha az állásnak anyagi helyzetén nem javítanak Volt itt a főgimnáziumnak is karmestere, zenetanára, az is elment évek előtt jobb hazát keresni s a helyére nem jött senki. Városunkban általában több gondot kellene a zenei életre fordítani. Minő más a helyzet pl. Szatmáron. Ott a zenedének az elmúlt évben 141 növendéke volt, 91 a zongora, 34 a hegedű, 13 a czimbalom, 2 a magán tanszakon, karéneken, rendkívüli szakként egy. 8671 K folyt be tandíjakból, a zenede összes bevétele 12836 K 78 fillér volt. Leltári tárgyak értéke 3852 K. A mi vidékünk fájdalom, még csak nem is dalos-vidék, a zugó erdők, kék hegyek alján, a csergedezö patakok mentén, titkos, sejtelmes völgyekben nem halljuk a szép magyar dalt megcsendülni, legfeljebb egy-két artikulálatlan kurjantás ron'ja meg a levegőt. Készséggel elismerjük, hogy vannak Nagybányán is lelkes, hivatott egyének, akik élnek- halnak és tesznek is a zenéért sokat, de ép azok igazat fognak nekem adni, hogy még sok téren és sokat, nagyon sokat kellene itt tenni. Ez úttal csak egyet említünk meg s ez az, hogy a nagybányai fögmnáziumnak alig van zenei élete. Az ének órákon kívül nincs. Más intézetekben az ifjúsági zenekar előkelő helyet foglal el s a város társadalmának érdeklődését, rokonszenvét is bírja. Igen sok intézetben külön zenetanár működik, és méltán, hiszen a ze1 nének éppen úgy jogosultsága van a tante- ^ remben, mint a kettős rendeknek, vagy mint i a Homérosz Iliászának. Mint már említettük, évek előtt külön zenetanára volt a főgimnáziumnak. Arra kérjük az intézet uj igazgatóiáí^^Htc jón közbe a minisztériumnál és esz^jz? mS hogy a régi állapot ismét érvényesü$öh.> Müveit nemzetek nem lehetnek el művészetek nélkül s a magyarnak egyik legszebb, legvonzóbb kincse éppen a zenéje lévén, e téren a középiskolák kiváló missziót teljesíthetnének. Talán lehetne ezt a kérdést éppen a bányász zenekarral, dalárdával együttesen megoldani a főgimnázium részéről? Jóindulat sugallta e sorainkat, abban a reményben ringatjuk magunkat, hogy rokonszenvre fogunk találni minden oldalról. Miről volt szó? Miről volt szó? Arról, hogy nyaralókét ne építsenek a ligetbe. Meg arról is, hogy inkább hotelt építsenek oda, mert ez ezélszerübb az idegenforgalom emelésére. Mindkét véleményünket érvekkel támogattuk. Mindkettő széles körben helyesléssel találkozott. Kivéve azok részéről, akik a nyaralók mellett exponálták magukat És akik ambicziónálják, hogy hatalmas akaratuk meglegyen, ha a város kárával is. És még kivéve amkat, akiknek értelmi éjszakájába nem sikerült b világítanunk. Nem is tudom vannak-e sokan? Azt hiszem kevesebben, mint némelyek s mint ők maguk is hiszik. Kaptunk-e feleidet arra a mit mondottunk ? Nem. Megczáfolták-e amit a nyaralók építése ellen fölhoztunk ? Nem. Egy szóval sem. Beszéltek-e arról, amiről mi? Nem. Bizonyítani fogom íme, hogy nem. A nyaralók Szent-György lovagjának, a nagy névtelennek a módszere a mellébeszélés. Állít és bizonyít olyan-dolgokat, amiknek senki ellenkezőjét nem mondta. Czáfolja amit senki sem állított. A ki nem emlékszik jól és nincs épen a szemei előtt a mi Írásunk, nem veszi észre a taktikát, és méltán csodálkozhat az »illusztris« névtelen érveinek az ellen- álhatatlanságán. Két csütörtökön bizonyította illycn formán a nyaralók keletkezésének törvényes formáját, és kelt védelmére a város »intéző köreinek « Pedig hát ki bántotta ezeket ? Ki vonta kétségbe a város intéző köreinek érdemeit ? A czikkek írója által egyszuszrn elhadart: müterembérház, iparszövetkezet, csendőrség, kénsav s műtrágyagyár, felsőbányái vasút, iskola- államosítás, villanyvilágítás, vízvezeték, csatornázás útépítése stb. mind nagy dolgok, igaz. Elismerés és lelkes tisztelet illeti, akik ezeket kivilték. Ezzel a tisztelettel adózunk mi is mindenképen. Bizonyítják különben polemizáló első czikkünk következő sorai is: »Meggyőződésünk őszinte, hogy az eszme fölvetői és a város vezetősége lelkes és érdemes munkát vélnek cselekedni, mikor a ligeti nyaralók eszméjét tetté iparkodnak váltani. De épen azért mivel erősebbnek tartjuk bennük szülővárosunk őszinte és meleg szeretetét amaz egyéni hiúságnál, mely a kimondott szóhoz való ragaszkodást diktálja, — épen azért vetjük magunkat a hivatalos apparátus immáron megindított súlyos szekere elébe ...........Ép ezért ne m tartjuk se későnek, sem abszurdumnak kérni őket, engedjenek a helyes érveknek és ne támaszkodjanak a kedvetlenül és tanácstalanul megadott voksok többségére. . . . Érvek előtt meghajolni, meg- gyözetni: intelligens és férfias dolog.* Ez, azt hisszük, se nem gáncs, se nem rosz- hiszemüség. Sőt épen nagyrabecsülést fejez ki. Rabulisztika és színészi fogás az a szemforgató méltatlankodás is, bogy a város képviselő testületét megsértettük. Mert azt irtuk és valljuk, hogy a nyaralók megszavazása nagy tévedés volt. — Azt Írni és bizonyítani egy emberi testületről, miszerint tévedett, hibás, káros határozatot hozott, hogy ez sértés, azt a leggyöngébb elméjű ember sem hiszi el az »illusztris« czikk- irónak. Még ő maga sem. Vagy pedig az a sértés, hogy belátva tévedésüket, reparálni is tudják majd ? Vagy pedig az, hogy a tanácsnak és közgyűlésnek hatalmában van saját korábbi határozatát megváltoztatni ? Ha nem idézhetnők mind szószerint, amit erről irtunk, még magunk is elhinnők a nagy névtelennek, hogy a mások feje fáj neki. De igy csak annál jobban rámutathatunk a ravasz taktikára, melvlyel minket a város vezetősége, a közgyűlés a tekintélyes férfiak s az egész polgári társadalom ellenségének igyekszik föltüntetni Hogy miért, könnyű kitalálni. Nagyon szereti még a tekintélyes ismeretlen elmondani, illetve elismételgeíni mindazt, ami a nyaralók keletkezésének és megszavazlatásának hislori- kumához tartozik, s amit már régen tud mindenki. Legyen meg az ő ártatlan stilisztikai öröme. Abból a szomorú tényből indultunk ki mi is, hogy egyhangúlag megszavazták a nyaralókat. Ezt nem kell olyan öblös pathoszszal bizonyítgatni a jeles czikkirónak. — De azt a véleményünket is kifejeztük, hogy: jobb tanács hiányában történt. A képviselő testület ugyanis sokféle emberből áll. Egyik ehez ért, a másik egyébhez. Aki mindenhez egyformán értsen, olyan ember még a_ közgyűlésen sincs. Ha csak a nagy névtelen nem. Épen azért aztán az idegen gondolatkörbe tartozó dolgokról a hozzáértők hozzászólása és a fölhozott érvek alapján választja meg mindenki pro v. kontra álláspontját a saját józan esze szerint Hogy az előkészítő és közgyűléseken a nyaralók melletti érveknek nem akadt mélyreható kritikusa, ez ama gyűlések s az összes tárgyalások hiánya volt. Mert ime utólag láthatták, hogy ellenérv van elég, és erősebbek, mint amazok. — Egyféle beszédet hallottak csupfn, azért egyhangúlag szavaztak. Menyasszonyomnak. Teher lelked im az enyémbe mélyed, Tudom egy éden, a mi vár reám . . . Te vagy a betlehemi csillag ezen a bus, A sötét árnytól terhes éjszakán I — Kivettük részünket a fájdalomból, Jutott nekünk is ármány, szidalom ... De győzött mégis, mi légyőzhetlen: Oh ne csalódjál bennem angyalom! A dal, a dal — ez fűzött minket össze . . . Előttünk még a múllak roncsai . Mint két hajótörött remegve állunk, De a hajnalt látjuk mosolygani! — Még mintha-mintha vergődnék a sóhaj, Egy névtelen panasz kis ajkadon . . . Oh hadd a múltat — álom volt a bánat, Csak ne csalódjál bennem angyalom! Oh, mert redő is hajlik homlokomra, Ha szomorú lesz néha tán a lét . . . Ha köd hervasztja álmaink virágos, Zizzenő, lombos, dalos erdejét . . . Az ember megsebez — s hozzád futok majd, Legyen akkor is mosoly ajkadon . . . Tanítsál meg a hitre, türelemre: Oh ne csalódjál bennem angyalom ! Nem ígérek én aranyat, ezüstöt, Küzdés az élet — hu is vár reánk, Szivünkben lesz csupán örök a béke, És megdicsőül, a mit álmodánk! Oh megaláz a balsors, dideregve Pihen meg lelkem ábrándjaidon . . S lehajtom főmet puha, kis kacsodra: Oh ne csalódjál bennem angyalom ! Oh nézz szent hittel könyező szemembe, Áldó imát susogjon ajakod . . . Rózsákat érlel im az ősz köröttünk, Csak ép a bánat az, mi megfagyott! Feltámadást jelent a dal, a nóta, Kigyul valami fény homlokodon . . . Ki elszegődtél szent őrangyalomnak, Oh ne csalódjál bennem angyalom ! S az élet alkonyán, ha össze ér majd Fáradt, megvénült, reszkető fejünk . . . Boldog mosolylyal nézzünk majd a múltba, A szerelem lesz: a történetünk 1 — Oh add nagy Isten, ha már itt a vénség, És ajkam megvonaglik ajkadon : Te súgd könyezve, édesen szivemnek : Hogy nem csalódtál bennem angyalom! Fliesz Henrik. Anyósok konzíliuma. Kénytelen vagyok egy lesújtó, őszinte vallomást tenni: nekem három anyósom van, mind a három igazi, mind a három élő, és mind a három mintaszerű életet él, t. i. mintaszerű anyósi életet. Az egyik édes, a .másik nevelő, a harmadik mostoha anyósom, igy szoktam őket megkülönböztetni, bár a megkülönböztetés nem egészen helyes, mert mind a hármat bátran lehetne mostohának nevezni. A dolog igen egyszerű. Apósom ifjabb éveiben nagy szeladon volt. Sokat költött nyakkendőre és virágcsokorra, a szép női szemek igen hamar rezgésbe hozták szive húrjait, ő sokszor szeretett és mindig igazán. Ha kiváncsiak önök apósom hivatására, nyíltan megmondom, hogy ő hosszú járatú hajóskapitány volt ifjabb éveiben s igy nem csoda, ha első feleségétől hamar elvált, hiszen alig ismerték, alig szerethették egymást. Mikor azonban révbe jutott a sokat járódott férfiú s állandó lakhelyet kapott Pólában, akkor ismét megházasodott. Nem szeretnék én is hosszujáratu lenni, azért röviden megmondom, hogy második felesége elhalt fiatalon egy-két hónapi együttlét után s ott van eltemetve az Adria regényes partján, a morajló tenger hullámai mellett, a pólai temetőben. Apósom elhatározta, hogy többet r.em nősül. Magához vette nővérét: Laetitiát és első házasságából származott kis leányát, Petronellát s csendes elvonultságban élt. Egyedüli vágyát képezte, hogy egyetlen gyermekét fölnevelje. Szerencsétlenségemre azonban, mint nyugdíjas, tágabb hazájába, Magyarországba költözött, s mig én itt az ö szép virágszállá fejlődött leányával, már mint a feleségemmel, addig ö egy vidéki ünnepelt népszínmű énekesnővel ismerkedett meg s mind a ketten, azaz nem, mind a négyen halálos szerelemre gyulladtunk. Apósom korára való tekintettel jobban sietett. Előbb az 6 harmadik házassága volt meg, azután az én első egybekelésem. Mondanom sem kell, hogy kölcsönösen elmentünk az egymás lakadalmára.
