Nagybánya és Vidéke, 1904 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1904-08-07 / 32. szám
NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 32. szám. ságos bánásmódja, a haza szent czéljának szolgálatában. Főtörekvése s eszményi czélja volt, hogy a hazát, annak minden nyelvű polgárai egyenlő lelkesedéssel, egyetértéssel szolgálják. E szent czélt nem csak ügyes kézzel, hanem bölcs belátással oldotta meg. — S igy nem csupán a vármegye, hanem a haza czéljára kötelezte magát. Sajnos ezen érdemeit oly kevéssé tudták méltányolni, sőt volt idő, midőn ellene támadtak, kik készek lettek volna az egyenes s tekintélyeket nem méltató hivatalnokot leszorítani működése színteréről. Egyházmegyéjében, mint tanácsbiró fejtett ki tevékenységet. Mint ember, mint barát egyenes lelkű, őszinte volt. A kit ö megszeretett, az igazán megvolt szeretve. A drága halottnak pormaradványait Szatmár- ról, — hol Pótor Dániel imát mondott rava tala felett — augusztus 2-án Kölesébe, birtokára hozták s itt helyezték óriási közönség, a fehérgyarmati járás összes tisztviselői, intelligens népe s igazi résztvevők jelenlétében örök nyugalomra. A nyitott sírnál Kosa Ede kölesei ev. ref. lelkész megható imát, majd Bortnyik György kölesei ág. hitv. ev. esperes-lelkész gyászbeszédet mondott. Szem nem maradt szárazon, köny- nyezett itt mindenki, hiszen a legjobb családapa, a leghívebb barát élete utolsó lapjáh zárta le az enyészet angyala. Nyugodjál békén kedves jó barátunk! Ki kedveseinek emlékében él, Nem halt meg az, csupán elköltözött Halott csak az, kit elfelejtenek! Te élsz, mert élhetei! Élj tieid emlékezetében Nyugodtan s szelíden ! Álmod legyen csendes és békés, A viszontlátásig, a feltámadásig! Isten veled! Turparti. (3) 1904. augusztus 7. Kecskemét—Nagybánya. Kecskeméttől 50, Nagybányától 16 mértföldnyire vagyok. Szép, egészséges kinézésű, csábosán mosolygó baraczk van előttem, melyet 50 inértföldnyi mesz- szeségből, Kecskemétről hoztak ide élelmes gyümölcs- kereskedők. Nekem s a velem együtt étkezőknek kellemes csemegék ezek s mégis, midőn Ízlelem, Nagybányát juttatják eszembe. Epen ezért, mennnél jobban dicsérik: nekem annál kevésbbé izlenek. Akik dicsérik, őszintén tehetik, mert ők ezeknél szebbeket még nem láttak, jobbakat nem Ízleltek s Ítéletük meghozatalát nem kevésbbé befolyásolhatja az, hogy amit esznek, az a »világhírű kecskeméti gyümölcs.« Előttem azonban másként áll a dolog, mert elfogulatlanul s a kecskeméti gyümölcs becsmérlése nélkül mondhatom, hogy ezeknél sokkal szebbeket láttam és szinte hasonlíthatatlanul jobbakat ettem rejtett kincsekben bővelkedő hazánk több gyümölcstermő helyén, de különösen Nagybányán és vidékén s midőn a kevésbbé szép és Ízletes gyümölcsöt világhírűnek hallom emlegetni és akként dicsérni, önkénytelenül jut eszembe Nagybánya s az a sok szép és jó nagybányai gyümölcs, melyhez foghatókat csak az Olympus istenei csemegézhettek, ha ugyan megérdemelték. Kecskeméten a gyümölcsöt félig érett állapotban szedik le s küldik a szélrózsa minden irányába, hazánk s a külföld nagyobb piaczaira. Szállítás közben érik aztán meg, nagyobbrészt elveszítvén, az az, hogy meg se kapván azon eredeti zamatot, mely a fán érett, hamvas gyümölcsnek megbecsülhetetlen tulajdonsága. Ez azonban a kecskeméti gyümölcs hirét-nevét legkevésbbé sem kisebbíti, mert — természetesen — ott árulják, ahol egyáltalán, vagy nemesebb minőségben nem is terem. Az olasz nép, melynek részére az élelmes kecskeméti termelők naponta több waggon-számra indítják útnak a baraczkot, utolérhetetlen csemegének tartja s körülbelül úgy van vele, mint mi a narancscsal, melyet sokkal silányabb minőségben élvezünk, mint ők s mégis kitűnőnek találjuk. A kecskeméti gyümölcs, — hála a kecskemétiek ér- telruességének és élelmességének — immáron Európa- szerte keresett kereskedelmi czikk. Hirt és nevet szerzett magának s szinte fantasztikusan hangzik, hogy a kicskeméti vasut-állomásról naponta 40—50 waggon barac/.kot indítanak útnak gyorsított tehervona- tokon öreg világrészünknek nemcsak szárazföldi országaiba, különösen Orosz, Német, Franczia és Olasz földre, sőt még Angliába is. Kecskemét után mennyiségre Nagybánya mutat fel legnagyobb átlagos évi gyümölcstermést, ami pedig a minőséget illeti, határozottan fölötte áll a kecskeméti, homokon termett gyümölcsnek s mégis : hol árulják a nagybányai gyümölcsöt ? Árulni csak árulják, a termelők nem fogyaszthatják el maguk mindet, de milyen néven ? Hogy Nagybányán sok és jó gyümölcs terem, jóformán csak a nagybányaiak s az odavető- dött idegenek tudják, no meg a statisztika jegyzi fel évröl-évre. Hire, neve s ebből folyólag fokozottabb kelendősége nincs és sajnálattal kell konstatálni, hogy Nagybányán e téren még sok kívánni való van hátra. Kecskemétre ma már tanulni járnak egyes városok, gazdasági egyesületek küldöttei egyrészt, hogy a gyümölcstermelés hasznosnak bizonyult módozatait megismerjék, másrészt, hogy ellessék, miként kell a gyümölcsöt értékesíteni, annak hirt, nevet s ez által piaczot szerezni. Ebben a kecskemétiek mesterek, Csak egy példát jellemzésül: Piaczunkon jórészt kecskeméti gyümölcsöket árulnak. »Világhírű kecskeméti fajbaraczk«-ot hirdet a feliratos tábla s a vevők rohannak a sátrakhoz s veszik a baraczkot úgy, amint adják, mert hiszen az »világhírű és kecskeméti.« Egy Kecskemétről ide származott barátom, hogy maga is sütkérezzék a kecskeméti gyümölcs dicsőségében, kiment a piaczra s meglátva a feliratot, büszkén feszitette a mellét s szinte szerette volna oda kiáltani az egész piacznak, hogy ö is kecskeméti. A sátorhoz érve, midőn meglátta a nagy kelendőségnek örvendő gyümölcsöt, eszébe jutott, hogy az ilyeneket Kecskeméten legfeljebb a malacznak adják s akkor egy pillanatra szinte önmaga előtt is restelleni kezdte kecskeméti voltát. A másik pillanatban azonban feltámadt benne a kecskeméti virtus s ránezokba szedett szemöldökkel szigorú hangon kérdezte az idegen kofától : — Hallja, hát ez a hitvány gyümölcs kecskeméti volna. Megijedve a szigorú hangtól, szepegve válaszolt a jámbor: — Szegedről hoztuk ezt — kérem alássan, de kecskeméti fajta. Megmerném harapni akár a nagy ujjamat, hogy az a gyümölcs Szegedet nem látta, sőt talán a szomszéd falunak sem az utolsó végéről való, de az eset fényes bizonyítéka annak, hogy az eladásra szánt portékának hir, név, reklám kell. A silányabb fajta gyümölcsöt csakúgy kapkodják, ha az a hire, hogy kecskeméti s a legkevésbbé sem csodálkoznám rajta, ha azt hallanám, hogy kecskeméti ezégér alatt nagybányai gyümölcsöt árulnak. Ne feledjük, hogy e sorokat Nagybánya szomszédságából irom, ahol a közvetlenül szállítható nagybányai gyümölcsöt lehet hogy árulják, de nem ismerik, ellenben a háromszoros távolságnyi kecskemétiért rajonganak | Piaczot, hirt, nevet a nagybányai gyümölcsnek s akkor biztos a dicsőség s ami ennél is dicsőbb dolog: a pénz 1 HETI KRÓNIKA. Talán a mi hegyvidéki helyzetünkből következik, hogy nálunk nincs ugorka-szezon. Ebben az esztendőben ugorka sincs, azért azonban nem nagy kár, mert a székely ember szerint úgy is fel kell vagdalni, kifacsarni, megsózni, megeczetezni és aztán kidobni az ablakon, sokkal nagyobb szégyen az ugorka-szezon elmaradása, mert ilyenformán nem vagyunk divatosak. Lapunk 800 példányban jelenik meg s a múltkor még se maradt belőle egy sem. Megyünk a könyvkereskedőhöz, hátha nem adta el mind? — un még kérek vagy tizet, igy szól ő aggódva. A trafik, a kihordó dettó panaszkodik, hogy még mindig nem elég. A rikkancs egész apprehen- zióval megy el, hogy második csomót nem kaphat. Végre is kénytelenek voltunk visszakérni egy nehányat jó barátainktól, hogy kiadóhivatalunknak legalább kóstolóba maradjon. A hirdetésekkel nem bírunk. Más ült ilyenkor még az ördög is alszik, (legalább nappal) és nem hirdet. Ilyen a mi ugorka szezonunk. Dehát megvan annak a maga oka. Egy díszes károlyi és debreczeni társaság kapniki mokány szekereken Gutinra igyekszik. Más fiatalemberek 10 éves találkozót tartanak a liget árnyas bokrai alatt. A Kárpát egyesület nagyszabású összejövetelt rendez Felsőbányán. Egy napról-napra nagyobbodó turista csoport pedig holnap a Kővárban akar ebédelni. Ily mozgalmas élet mellett nem kell nekünk se kínai háború, se nemzetiségi kérdés a nyári évadra. Az utóbbit el is intézte végleg K. bátyánk, aki minap beszédbe elegyedett egy közismert nemzetiségi férfiúval, támadt pedig közöttük következő beszélgetés : N. Mégis, mégis nincs egyenlőség ebben az országban! K. Már hogy ne volna, dehogy is nincs, hátha az én 2000 holdas birtokom a magáé volna, nem úgy űzetne érte adót éppen, mint én. N. Az igaz, az igaz, csak úgy fizetnék. K. Hát katonának nem éppen úgy elviszik a németet, tótot, oláhot, mint a magyart? N. Az is igaz; e részben semmit nem mondhatok, de látja Nagyságos uram, ha. én beadok egy oláh keresetet a szinérváraljai járásbírósághoz, azt nem fogadják el. K. Ez is azt bizonyítja édes tisztelendő ur, hogy van egyenlőség ebben az országban, mert ha én is beadok egy oláh keresetet, azt sem fogadják el. áradatában oly kifejezések ütik mig füleinket, akár csak egy könnyű vérü franczia Operette előadásán. — Ugyebár tetszik? »Valóban csinos!« — Mert hát egy rothadó hullának felc/.iczomázott sírja a divat szempontjából valóban tetszhetik és csinos is lehet ? ?!! És a gyászoló közönség ? . . . Platártalan tisztelettel és részvéttel hajiunk meg a szívnek nagy és őszinte bánata előtt. Az igaz fájdalom oly csodálatos nagy érzelem, hogy még a legellenszenvesebb lelkek iránt is a ro- konszenv nemes érzéseit fakasztja. És váljon mit látunk a fenytengerben úszó temetőben ? Az emberi hiúság, nagyzási hóbort és tetszelgési vágy, üres, visszatetsző hivalkodását. A sirhalmok theatralis díszítésében, a kendőzött eziezomában, görögtüzek és rakéták ragyogványai között vájjon kereshetjük-e a lélek igazi és mély fájdalmait ?! Ez már nem a szenvedő kebel megható bánatának gyöngéd nyilvánulása, de az emberi hiúság ledérkedése, mely még a porladó vérének sírjánál kigyűjtött fényben is, képzelt nagyságát szeretné tündö- kültetni. Ily körülmények között kimondhatatlanul jobb volna, ha az esztendőnek egyetlen napján sem tárulnának fel a csendes lakók országának kapui s e világias üres zaj helyett valóban megadnák nekik az örök nyugodalmat. Mert azon ritka lények, akiknek szive őszintén gyászol, keserű csslódással vegyes botránkozással sietnek el e vásári zajból. A mulatozó tömeg szórakozására pedig nem való a szomorú temető. A két szupplikáns. Krónikás adoma. — Irta ; Hamvai Sándor. — 183* év egy szép augusztusi reggelén két diák érkezett a zsibói kastély elé. A holdvilágos éjszakát átgyalogolva, jó hosszú utat tettek Zsibóig s alig várták, hogy maguknak s kifáradt paripáiknak (értsd lábaiknak) egy-két pihenő napot és úri ellátást szerezzenek. A kastély urának nemes szive, magyar vendégszeretete hires volt az országban. Tudták, hogy a Wesselényi kastély mély pinezéi aranybányánál többet érő kincseket rejtegetnek, melynek szivviditó nedűje nem egy légátusi és szuplikánsi toroknak nyújtott már édes enyhülést, konyhája és asztala pedig mindig készen áll a vendégeskedésre. Ezenkívül a nagy lelkű báró pazarul segíti a betévedt szupplikánsokat. Reggel 6—7 óra között volt az idő, a mikora kastély hatalmas ura még bizonyára ágyában nyuj tózkodik s csak a szolga népség surög-forog az udvaron. Istenem, bizonyosan arannyal van átszőve az a selyem paplan, melylyel ilyen nagy ur takaródzik; a párnája meg kolibri madár tollával van megtöltve. Az aranyos nyoszolyára bíbor függöny borul, a mely nem engedi be a reggeli napsugarakat. Azért alszik aztán sokáig. így gondolta azt a két szupplikáns, kik vidám élezelődés között haladtak a nagy park gondosan ápolt utján a kastély felé. Az utat szegélyező óriási fák lombjai összeborultak fejük fölött; a madarak bolondos vig kedvükben eget, földet, szivet betöltötték dalaikkal. Ilyenkor úgy jön az embernek, hogy maga is egy vig nótára gyújtson . . . Egy tisztáson nyalka lovászlegények tüzes vérü angol paripákat jártattak. A két szupplikáns megállt egv perezre gyönyörködni a nemes állatokon s e közben is élezelődtek egymással. Nem is vették észre, hogy alig két lépésnyire tőlük egy erőteljes, délezeg alakú férfiú áll a sürü bokroktól eltakarva, a ki eddig nagy figyelemmel kisérte a lovak mozdulatait; de most minden figyelmét az egymás közt beszélgető diákokra fordította— Komám, mondá az egyik szupplikáns oldalba lökve szerényebb külsejű társát, mit szólnál egy ilyen csikóhoz? — Csak meggyűlne vele a bajom; hanem az árát szeretném zsebre vágni, Sohse lovagoltam egyéb lófélén, mint gyermekkoromban a kutágason. — Ha én azt mondom szépek ezek a csikók, szépek; de az én édes apámnak, a szentjánosi papnak van ilyen lova nem egy. — Hát olyan gazdag a te apád ? — Meghiszem azt; de fösvény is az öreg. Valóságos Harpagon! Talán azt hiszed, hogy máskép elindulnék szupplikálni ? és a szentjánosi gazdag pap fiú nagy önérzettel pödrötte meg bajuszát, melyre nem kevésbbé lehetett hiú, mint az apja hires paripáira. — Jó reggelt, jó reggelt honorabilis uraim! Szólt ekkor a közeli bokorból egy érczes hang. A két szupplikáns megpillantva a nem messze álló férfiút, ki eddig jó izü mosolylyal hallgatta társalgásukat, egy pillanatra zavarba jött. Meglátszott rajtuk, hogy magukban azzal a gondolattal tépelőd- nek, vajha ki légyen ő? De a joviális mosoly, mely ismeretlen ur arczán játszott s az egyszerű lovagló öltözék, melyet viselt, csakhamar megnyugtatta őket. A szentjánosi pap fiú barátságos kéznyujtással lépett hozzá, mit az ismeretlen ur elfogadott. — Ugy-e uracskám lesz szives egy kis felvilágosítással szolgálni nekem és társamnak ? Én Sass Mihály
