Nagybánya és Vidéke, 1903 (29. évfolyam, 1-53. szám)

1903-09-27 / 39. szám

1903. szeptember 27. enyészet a nemzet felett. A bécsi udvar tanácsosai teljesen elérkezettünk hitték az időt. hogy Magyar- országot megsemmisítsék. Úgy bántak vele, mint egy meghódított tartománynyal. A vértörvényszékek meg­kezdték iszonyatos munkájukat és a nemzet legjobbjai vérpadon, gályákon, börtönben pusztulnak el. A két­szeresen felemelt adók behajtása a legszörnyiibb zak­latással és zsarolással járt. A só árakat felemelték. Behozták a fogyasztási adókat, a dohány egyedárusá- got. A vissza-katholizálás, a protestánsok üldözése teljes erővel folyt; a földesurnak az a joga, hogy jobbágyait saját vallására kényszerithette; — a »jus reformandi» — vallásüldöző elve hitében támadta meg a népet. Minden esztendő uj meg uj csapást hozott. Megkezdték a várak lerombolását s ezt a nép által kiállított kényszer közmunkával végeztették. A véradót is óriási mérvben felemelték s a spanyol örökösödési háború czéljaira nyolcz huszár és négy gyalogezredet állítottak fel, melyhez megkezdődött az ember-vadá­szat, a katona fogdosás. És ez különösen nagy erővel folyt Beregben, Szatmárban és Ugocsában, a melyek­nek népe egyáltalán nem akart kötélnek állani s a Bagossy Fái parancsnoksága alatt felállított ezred legénysége sehogy sem akart kitelni. A kurucz költé­szet megkapó egyszerűséggel festi e korról, hogy a jobbágy »Vérrel szántja földjét, vérrel boronálja,» to­vábbá hogy: «Már minálunk verbuválnak kötéllel, Elviszik a szegény legényt erővel.» Kollonits kimondta a végzetes kijelentést: Ma­gyarországot elébb szegénynyé, aztán katholikussá, végül németté tenni!» És a hatalom mindent elkövetett ennek megvalósítására. A török csak a keresztyén harangokat némitotta el; a német a gondolatot is elakarta némitani. A tö­rök meghagyta nyelvünket, vallásunkat; mert megve­tette azt; a német ki akarta ragadni lelkűnkből a hitet, mert gyűlölte azt; ki akarta szánkból tépni a nyelvet, mi végből a szellemi élet elfojtására behozta a czenzurát; mert az összbirodalmat akarta megvaló­sítani. A török csak a füst után kért adót: a német­nek a láng, a gondolat is kellett, el akarta azt is né­mitani, hogy elnemzetlenitő törekvéseinek többé semmi se állhassa az útját. Készen vol már a hallotti szem- fedő a nemzetre. Es e vészben, viharban egy volt csak ébren: a kálvinista kakas. Börtön el nem nyom’naa, vérpad meg nem félemlithette, gálya el nem láncol­hatta;' ott virrasztóit a haldokló nemzet nehéz álmai felett, várva a hajnal ébredését. A tiszahát sürü erdeiben, a bodrog-köz kiöntései­nek zugó nádasaiban ott tanyáztak a «bujdosók« és 1697-ben Szalontay János, Tyukody Ferenez és Kabay Márton vezérlete alatt felkelést is szerveztek a Tokaj Hegyalján, de ezt a Harangodi pusztán vérbe fojtotta a hatalom. Ekkor az elkeserített, agyon sanyargatott nép szeme a vértanuk ivadéka: II. Rákóczi Ferencz felé irányult. A hatalom annak a tudatában, hogy a vér­tanuk sírjából uj élet uj csirája fakad: félt az oroszlá­nok ivadékától s a Munkács kapitulác/.iójakor anyja kebeléről leszakított II. Rákóczi Ferenczet a fekete lelkű Kollonits által neveltette fel, ki ezt az ő setét lelkének szellemében teljesítette is: ámde a vértanuk ivadékában nem tudta ez sem elfojteni a martirvért. Sejtette is ezt a hatalom, a mely Rákóczit született lázadónak tekintve, állandóan ott settenkedett körülte a sötét gyanú, a minek végre is sikerült Rákóczit tőrbe csalni és 1701. évi április 18-án Nagy.sáros nevű vonzó, magával ragadó, úgy a ritka erények egész glóriája ékesíti lelki világál. A lélek- nemesség oly vakító fényözönnel lö­vell ki bensejéből, a gondolkodás fennköltsége oly meglepő' varázszsal hatolt környezetére, bogy akarat­lanul is hódolt neki mindenki. Szive csordultig volt teli a legnemesebb szere­tet melegével, nagy, derülten tekintő' szemeiből pe dig a határtalan jóság édessége áradott. Egészben véve az érzelmek embere voll, az ön­zetlenség és tiszta szándék hófehér köntösében Mint hazafi páratlan jellem. Hazaszeretete mérhetlen, perzselő tüzkésd égő, melyei sem anyagi előnyök sem becsvágy, sem hiú­ság," sem csábítás ki nem olthatott. Ez a tűz csökkenés nélkül égeti, lobogott pat­togod. a szabadsághős nagyszerű szerepének első je­leneténél, az ország határszélén ép úgy, mint dicső­sége tetőpontján, midőn a lengyel és magyar koro­nát kínálták neki és szomorú számkivetésének tanyá­ján, a reménytelenség szörnyű sötétségében. Nagy hazafi volt. mint tán senki más. aki ren­geteg vagvonát, családi boldogságát, szív e, lelke nyu­galmát, fejedelmi bíborát, szóval mindenéi, ami ér­tékes és becses lehet embernek, a haza oltárára tette le. Úgy cselekedett, mintha kötelessége led volna igv cselekednie, mert másként nem cselekedhetett. Magyarok! íme egy ember, kiben az emberi természet átszellemül, megfinomul, az árnyéktól meg­szabadul, a test rabigájából kikéi a szellem ereje s az erények fenségében, dicsőségében lénvlik mint a királyi nap. »Hej Rákóczi, Bercsényi! Magyarok vitézi! Nemzetünk hírszerzői, Eényes csillagaij!« Nemzetünk hírszerzője, fényes csillaga Rákóczi! akit Isten küldött a nyomorban sinylő. vérig kiűzöd, kiszipolyozott, nemzeti függetlenségétől, ősi jogaitól NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE. 39. szám. (3 ) várában elfogták és Bécsújhelyben ugyanazon börtönbe zárták, melyből nagyapja és nagybátyja a vérpadra léptek. Börtönéből Lehmann várkapitány segélyével 1701. évi november hó 7-én szerencsésen kitörvén, a már e óbb kibujdosott gróf Bercsényi Miklóshoz len­gyel földre menekült és itt találta az ítélet is, a mely öt 1703. évi április hó 30-ikán fej és jószágvesztésre Ítélte. Ez alatt bent a hazában az elkeseredés fokozottan nőtt és kereste a nyílt kitörésre való alkalmat. Rákó­cziban van minden reményük s legelőször Szalontay János keresi fel öt, majd pedig a bujdosók vezére Tarpai Esze Tamás és Kiss Albert küldöttjeként az agg dolhai gör. kath. lelkész Papp Mihály és Bige László jelennek meg nala, előadva, hogy otthon Messiásként várják és csak a harczi kiáltó szót lesik, E felhívásra Rákóczi, Bercsényi hűséges és értelmes lovásza utján, — gróf Károlyi Sándor szerint pedig saját apródja Berzevic/.y Ádára utján, meggyőződvén a küldöttek állításának valódiságáról, 1703. évi május 12-én a maga és Bercsényi nevében, mindkettőjük aláírása és pecsétje alatt, a lengyelországi Brezsánban kelt pátenset küldött nemzetéhez, melyet és 10 -12 piros tafota selyemből készített, aranyozott zászlót oly utasítással adtak át Papp Mihály és társainak, hogy azokat egyelőre ne bontsák ki és a háború kitörését ne hirdessék. A zász­lók egyik oldalán a Rákóczi czimer és e fölirás volt : F'. R D. F. V. S R. I. P. (t. i. Franciscus Rákóczi De Felső Vadász Sacri Romani Imperii Princeps,) a másik oldalon pedig nagy aranyos betűkkel: Cum deo pro Patria et Libertate. A koczka el volt vetve ! Joga vo:t hozzá, mártír vérből eredő kötelessége volt, hogy hazája igazáért fegyvert ragadjon, bár elődjei példájá­ból jól ismerhette, hogy a magyar igazság vértanuság. Megindult a görgeteg, mely 8 évi legendás időt, ! a fényes kurucz korszakot irta be történelmünkbe. Esze Tamás és társai az adott utasítás ellenére, ' május hó 21-én Tarpán és Mezőváriban, 22-én pedig : Beregszászban az országos vásáron kibontják a Rá­kóczi standárokat és a nép lelkesülve sorakozik azok alá. A felkelők május hó 24-én már Tisza-Újlakot is hatalmukba ejtik és az oltani sótár oltalmára kirendelt 16 muskatérosból átló német őrséget lekaszabolják. Midőn tehát Rákóczit ünnepeljük ; a zászló-bontó északkeleti Bereg, Máramaros, Szatmár és Ugocsa vármegye fiai nem vétenek a történelmi hűség ellen sem, ha az ünnepség egy része Tisza-Újlak belterüle­tén folyik le, mert ezzel Nagy Rákóczi nemzeti szabadságharcza első fegyvertényének színhelyét is ünnepeljük. A felkelés kezdete azonban balsikerrel jár, mert Báró Károlyi Sándor 1703. évi junius hó 7-én Dolhá- nál megveri a szabadságért felkelőket Junius 14-én Rákóczi maga is. — 1703. évi febr. hó 18-án meghalt édes anyját, »nemének és századá­nak dicsőségét« gyászolva, — talpig feketében magyar földre lép és honfoglaló ősei nyomdokait követve, junius 16-án a vereczkei szoroson előre nyomul, hogy az idegen betolakodókkal szemben megkezdje a má­sodik magyar honfoglalás nagy munkáját. Julius 14-én 2800 főnyi hadával — a 3000 főből álló labancz se- reggei szemben — Tisza-Becsnél jkiküzdi az átkelést. Ez az első diadal és ez a tiszabecsi győzelem a meg­nyitója Nagy Rákóczi dicsöségteljes nemzeti szabadság- harczának. Az első sikert követi a többi és julius hó 23-án csatlakozik zászlója alá az első főur Brebiri báró Melith Pál, nemzetségének utolsó sarja, csengeri nagy birtokos személyében, ki a Szatmár vármegyei Kraszna­közi nemességet vitte magával. Augusztus hó 3-án a kulcsos városok közül elsőül Debreczen, augusztus 14-én pedig Nagybánya csatlakozott hozzá és ez nagyjelen­tőségű volt, mert Debreczen a szabadságharcz kime- rithetlen erőforrása lett és maradt a háború végéig, Nagybányán pedig első pénzeit, aranyat, ezüstöt és rézlibertást veretett. Az ősz bekövetkeztével pedig már egész a Dunáig ura Rákóczi Magyarországnak. A tiszabecsi napig az egész mozgalmat paraszti lázongásnak vélelmező és visszavonult nemesség a ti­szai átkelés után nap-nap után tömegesen vonul a Rákóczi zászlók alá és ezzel uj irányt vesz a szabad­ságharcz : átváltozik nemzetivé. Elébb a mindenéből kifosztott, kétségbeesésbe hajtott jobbágyság és a buj­dosók, a nemesség nélkül ragadnak fegyvert, kik ve­zért keresnek és találnak Rákócziban. A mozgalom első inditó oka az ínség, és az ebből eredő létért való küzdelem, továbbá a nyomorgatás szülte elkeseredés. A mozgalom megindultakor az inkább szocziális jellegű mert a jobbágyság az urakat is ellenségeinek tartva, inkább osztálygyülöletből táplálkozik. A tiszabecsi nap azonban átváltoztatja a küzdelem jellegét és a tömeg kényszerének befolyása alatt átalakul az teljesen nem­zetivé, és pedig annyira, hogy a Rákóczi hadseregében 15 mágnás tábornok szolgált és 1705-ben 75 ezer em­ber harczolt Rákóczi zászlói alatt. E naptól kezdve a megindult szabadságharcz eszménye a független Ma­gyarország, melynek tápláló ereje a német elleni fék­telen gyülölségből fakad, és a bécsi udvar nemzetirtó törekvése ellen a megtámadott jogok védelme és az élő törvények megtartása iránti küzdelem irányítja tovább végig az egész szabadságharczot. Rákóczi erős lélekkel, de óvatos körültekintéssel fogott nagy küldetéséhez s Emlékirataiban maga azt írja a tiszabecsi siker után: »De hol az a nehézség, melyet a bátorság könnyűvé ne tenne, ha erős akarat járul hozzá?« S ez az erős. meg nem alkuvó akarat vezeti őt egész harczában, maga aként jellemezvén küldetését, hogy: »Az isteni gondviselés elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra hivó szózat legyek. És meghalld e szózatot az ország min­den népe.« Istennel kezdi a harczot, de nem mind lázadó, hanem mint olyan, a ki érzi, hogy ez dicsőséges ne­véből eredő joga és kötelessége, és erre küldetése van. Rákóczi még ma is csak lázadó jobbágy az ud­var es a hadsereg előtt. Pedig hát mily hosszú idő folyik le, mennyi tenger vérbe kerül, mig az 1705. évi szeptember hó 12-étöl október hó 2-ig tartó Szé- ssényi országgyűlésen »a haza szabadságáért öszeszö- vetkezett magyar rendek vezérlő fejedelme« czimet elfogadja, mig továbbá Ónodhoz jut, a mikor is a sa- jókörömi mezőn tartott, ónodinak nevezett országgyű­lésen 1707. junius 13-án elhangzik: »Eb ura fakó!« Már az 1704. évi julius 6-iki gyulafehérvári országgyű­lés Erdély fejedelmévé választja ugyan, de csakis az 1707. évi április 5-iki marosvásárhelyi országgyűlésen, — mely öt a »haza apja« czimme! ruházta fel, — tette le e fejedelmi esküt, melyről aként elmélkedik »Emlékiratai«-ban : »Nincs ábrándszerübb valami, mint azt hinni, hogy eskük és törvények által megköthetni őket, (t. i. a fejedelmeket,) ha tulajdon lelkiismerete meg nem köti.« Mily magas látkörben világítja meg ez a pár sor is a Rákóczi gondolatvilágát! E gondol­kodás is mily óriási mértékben növeli meg azt a ko­losszust, a kinek neve Rákóczi! Az 1708. évi augusztus 3-iki trencséni ütközettel kezdődik Rákóczi dicsőségének hanyatlása és erről a megfosztott, idegen kormány alatt raboskodó, földig alázott nemzete fölszabaditójául, Prófétája népének, ki miként a zsidó nagy nép­vezér Mózes, vesszejével csodákat müveit a hatal­mas Pháraó előtt s kivezette népét a szolgaság há­zából. kardjával, hadi népével, honszerelmével össze- törle a százados rabbilincseket, szilánkokra zúzta az i elviselhetetlen rabigát, visszaadta a hazát népének ! és a népet hazájának. Az ő harczai záróköve egy szomorú korszak­nak. melyben a császári központi hatalom a török szolgaság után uj lánczokat kovácsolt számára, mely- j ben idegen zsoldos hadak elragadták nejét, gyerme- í keit, elpusztilotlák földét s sivataggá tették ősi honál, amelyben nem volt jog, nem volt állami és egyéni szabadság, nem fénylett a magyar szent korona, ha­nem volt császári kényuralom, zsarnokság és jog- tipró bitorlás. Messiásként fogadta a szegény elnyomott nép a szabadsághősi, térdre borult előtte és áldólag terjesz­tette kezeit feléje. S ő maga is megholt győződve, hogy őt Isten küldötte. Meg volt győződve, hogy csak az ő személyé- .nek vezetése alatt vívhatja ki a magyar nép régi törvényekben, szerződésekben biztosított független­ségét és önállóságát, () maga mondja: »Családom tekintélyénél és őseim nevénél foyva egyedül én valék a/.r kinek zászlaja alatt az ő szándékaik egyesülhettek. Én sze­rezhettem szövetségest csupán és állíthattam vissza az 1. Rákóczy György-félé békeszerződést, mely meg­erősítette volt az ország szabadságait.« Valóban Isten küldötte volt., nem úgy mint Attila, a világverő hun király, az Isten ostora, ki még a rétek füvét is elpusztította, hanem mint bosszúálló angyal, ki mig egyfelől megtorolta, a csatatereken önvérét ontva, a vett sérelmeket, másfelől egy jobb jövő olajágával kezében a remény magvait vetette a kétségbeesett honfi-keblekbe. Szabadságot hirdetett a felkelő népnek, békes­séget, anyagi és szellemi jólétet a terhek alatt ros­kadozó nemzetnek. Csoda-e ha rajongott érte nemes és pór, har- czos és munkás egyaránt, csoda-e hogy szavai az ige erejével ragadták magukkal e hon harczvágyó gyer­mekeit, hogy egy nagy táborrá lett a Kárpátok alja és végtelen honi róna. fis mikor 1703. junius 14-én a határokon fel­tűnt fejedelmi alakja s megvillantak fegyverei, egy újabb honfoglalásra indult, mint a honszerző Árpád hadrontó seregei. Kicsi tábora hirtelen ezrekre szaporodott, mi­dőn erdőkön, hegyeken át bujdosva vonul ide a Ti­szához, hol első nagyobb csatáját vívta, melynek em­lékét lelkesen ünnepeljük e szobornál. Nagy csata volt ez és döntő, mert ettől függött a hadjárat további sorsa, mert ez volt Magyarország kapuja, kincses házának, segélyforrásainak kulcsa. Bem a piskii hídnál így szólott hős honvédéi­hez : »Brücke ist verloren, Siebenbürgen ist verloren«. Rákóczi is ezt kiálthatta katonáinak. »Nem ke­lünk át a Tiszán, nincs Magyarország!« Előre kuruezok! Rákóczi lovasai megkezdték a támadást, de a csá­száriaktól erős tűzzel fogadtattak, úgy hogy Rákóczi már visszavonulásra gondolt, amikor Ocskav és Bor­bély rettenetes rohammal bevették a sánezokat és a németeket, labanezokat a Tiszába szorították. Ezen szerencsés csatával országos jelleget öl­tött a mozgalom, az egész keleti magyar töld Budáig mozgásba jött. Ráday Pál gróf megszerkesztette a hires mani- fesztumot: »Recrudescunt diutina Inclvtae Gentis Hungáriáé vuinera.« Megújulnak a dicső magyar nemzet régi sebei A lelkesedés oly általános volt, hogy fennen hirdették Rákóczi kuruezai, hogy isten és angyalai­nak légiói jönnek a szabadságért küzdő nemzet se

Next

/
Thumbnails
Contents