Nagybánya és Vidéke, 1903 (29. évfolyam, 1-53. szám)
1903-09-27 / 39. szám
Nagybánya, 1903. Szeptember 27. — 39. szám. XXIX. évfolyam. TÁRSAPALMI HETILAP A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGTELB1TI2 2.4: IÁDÉIT Előfizetési árait \ Ejész évre 8 Kor. Fél évre í Kor. Negyedévre '! Kor. Egyes szám 20íii 1. Szerkesztőség és Hazaíias áldozat. Nagybánya képviselőtestülete szept. 23-án, szerdán nagy és hazafias áldozatot hozott a közművelődésért, m-kor az 5 százalékos iskolai pótadót egyhangúlag megszavazta. Sokat adott már eddig is a város a tanügyre, a kiadások e czimen évről évre szaporodtak, végre belátta a képviselet, hogy itt át kell vágni a gordiusi csomót, gyorsan és alaposan kell intézkedni, s többek hozzászólása után, névszerinti szavazással, behozta az iskolai pótadót. Reméljük, hogy ezzel együtt fog járni a tandij teljes eltörlése, sa leghatékonyabb államsegély, mert bizonyos az, hogy még az 5 százalékos pótadóval sem birná Nagybánya az állam segítsége nélkül, iskoláit rendbetartani. Ez az 5 százalék mintegy 5000 koronát fog kitenni. Ugyancsak dicséretre és elismerésre méltó körülmény, hogy tekintettel a túlzsúfoltságra, 2 tanító vagy tanítónő beállítása iránt, a képviselet azonnal intézkedett. Ezek a szerdai gyűlés nagy, a jövőre is kiható eseményei, a többi apró dolog. Rövidesen megemlítjük, hogy a hetivásári bárczák czélszerübb kiadása iránt intézkedtek, a lövészegylet kérelmét elfogadták a telkének átvétele iránt, a makktermések eladását jóváhagyták, a Rákóczi zarándoklatot tudomásul vették ugyan, de a balkáni háborús viszonyok közt innen ugyan senki sem áll kötélnek, hogy arra utazzék. Majd máskor. Szóval lepergett a tárgysor vihar nélkül. Magvas szép beszédeket Stoll Bélától, Vidától, Neubauer Ferencztöl, Lakatostól, Soltésztol, az iskolai ügyeknél hallottunk. I Erkölcsi nevelés. Az egyszerű gyermek mese a vadászt, vagy a katonát nevezi embernek. Hihetőleg azért,mert mind a kettő fegyvert használ s a fegyverrel való ügyes bánásmód olyan férfias tulajdon, mely fokozza az erélyt, fensőbbséget ad tulajdonosának. Regényíróink nem egyszer említik ezt a szót: ember, mint olyant, amelyíyel megtisztelhetjük azt, aki érdemes reá. Különben amint közönségesen ismeretes, a regényirodalomnak éppen az az egyik célja, hogy az élet változó és különböző körülményei közt élő embernek magatartását, tulajdonait bemutassa, hogy egy-egv nemes tulajdonnal bíró embert, mint tanítópéldát állítson elénk s hogy így jobbulásunkat segítse elő. E szerint a regény, ha tiszta és ép erkölcsi érzület vonul végig rajta, bizonyos életkorban nevelő hatással van reánk. Mert mi más a nevelés, mint magunkat, vagy mást jobbá tenni s ha lehet annyira vezetni, hogy az egyén emberré váljék, vagy a mint Bethleni Hari Péter máramarosszigeti tanár 100 évvel ezelőtt mondta: />Az embernek arra kell törekedni, hogy emberséges legyen.« A magunk nevelésének és a másokénak is ez a végczélja. De hát milyen erőkkel van felruházva az, aki a szó nemes értelmében ember'’! Olyanokkal, a milyenek a nagy Socratest jellemezték. Egyszerűségben, észben, szívbeli jóságban kiváló. Olyannal, a milyen a legjelesebb nevelőt, Pestalozzit halhatatlanná lette. Egy szent czélt szolgált önfeláldozóan, érdek nélkül, jutalmat alig kapott érte, a helyett kigunvolták sokan. Vagy olyannal, a milyennel nevét a magyar nép szivébe és a világtörténelembe örökre beírta Kossuth Lajos. Szeplőtlen becsület, lángoló hazaszeretet, az emberiség szeretete, a nemzet boldoggá tételéért való küzdés. De a valódi emberek, kiket ezen értelemben nevezünk embereknek, igen sokan nem is történelmi alakok. Hány szükebb körben élő ember van, aki nemes tulajdonaival életében egy egész nemzedéken meglátszó, mély erkölcsi barázdát ír és hagy maga után abban a környezetben, melyet a sors számára juttatott?! Ez az ember az, akit iqazi embernek szoktunk nevezni. Egyeneslelkű, határozott, igazságsze- retó és igazságkereső tiszta jellem. Maga munkálkodik s másnak a munkásságát becsüli. A jó előreha ladását kívánja s másnak a boldogulását, ha módjában !áll, elősegíti. Tartózkodó, szerény. A maga dolgaival nem hozakodik elő, talál tárgyat a megbeszélésre azonkívül is. Tetteinek nem a hiúság a vezetője és arra, hogy tapsolnak-e neki, vagy nem, semmit sem ad. Az az elve, hogy a jó, az igaz győzzön. Az a fenkölt érzés vezeti, melyet a jócselekedet után érezni megadatott az embernek. Es ez nem önzés. Hatalmas, felemelő, megtisz- j titó, isteni erő ez, mely az emberiség haladását előbb : viszi, Akinek lelkében ez az erő megvan, az netn- I csak magáért, hanem embertársaiért is él még akkor is, ha szűk munkássági térre van szorítva, mert cselekedeteinek erejével a közjónak nagyban 1 szolgál. Iyen emberek mindig voltak és fognak is lenni mindenkor. Úgy tetszik mégis, mintha kevesebben volnának ma, mint régen. A köznapi életből ez a meggyőződés kezd élesen kialakulni. Talán csakugyan kihalóban van az igaz, a nemes jellemű emberek csoportja, vagy a napi küzdelemben fenséges egyszerű, pátriarchális alakjukat teljes nagyságukban nem látjuk meg . . Igaz, természetükben van, hogy nem vegyülnek azok közé, akik könyökkel hódítanak tért maguknak, mert ők a becsületes munka igazi örömét keresik s munkásságuk becsében, önmagukban látkiaUúlrivntal Felsőbányai-utcza 20 az: ják a haladást csupán. Pedig az ilyen jellemekre azzal a csoporttal szemben, mely napjainkban néhol már-már vezet s meglehetős egészségtelen felfogást teiemt, nagy szükség van a tömegben. Az értelmes szülők és azok, akik a gyermek- neveléssel akár hivatottságból, akár kenyérkeresetvagy kötelességből foglalkoznak, bizonyára nem egyszer gondoltak erre és gondoltak arra, mikép lehetne a nevelést oda vezetni, hogy a jó mélyebb gyökeret verjen a serdülő gyermeki szivekben, hogy a munkának nemesítő öröme jobban hasson rájuk, hogy a becsület legyen egyedüli vezetőjük?. . . S bizonyosan ismerik a megoldásának az eszközét is, Csupán a jó példa s szigorú, de szeretetteljes fegyelmezés lehet. A tanult, művelt szülőknek és a neveléssel foglalkozóknak éppen ezért az legyen a legfőbb gondjuk, hogy gyermekeik, tannítványaik jót lássanak tőlük, hogy a munkában, kötelességte/jesi- tésbe i, mások érdemszerinti megítélésében, az emberséges érzületben, a becsületben helyes irányt adjanak a gyermekeknek és ifjaknak s mindezekben erőssé tegyék őket. Ehhez pedig az szükséges első sorban, hogy magunkat, a mennyire lehet, azzal az ítélettel vizsgáljuk meg gyakran, a melylyel azok a kevesek szokták, akik saját érzésük, gondolatuk, cselekedetük iránt szigorúan, elfogulatlanul igazságosak tudnak lenni, akik »a delphii jósda fölíratá- nak: az ismerd meg magadat jelmondatnak megvalósítására napról-napra gondolnak. Ha a felnőtt, művelt emberek ígv foglalkoznának a maguk erkölcsi értékének a megítélésével, mélyítésével, tapasztalataik, életbölcsességük és tudásuk erősödnék s a mellett családjuk fiatalabb tagjait az élőpélda vonzó hatalmával könnyen vihetnék előre a jónak, az igaznak, a becsületnek ösvényén. Ahhoz azonban, hogy ezt valaki megtegye, nagy lelkierő kell. Az az ember, aki ezt megteszi, éljen bár kisebb munkakörben s jelentéktelen társadalmi állásban, nem él hiába. Az, mint egy »élő tilalomfa« áll a többi emberek között s mint az erénynek világító tornya életével int, oktat és javit. Az'az ember, aki a maga tökéletesítéséhez megfelelő ilyen lelkierővel van megáldva, belsőleg tisztítja magát, úgy a mint Pestalozzi kívánta akkor, mikor Niedererhez, tanító- és munkatársához írt levelében, ezen egyszerű hasonlatból álló szavakat alkalmazta : »Tisztítsuk ki a tál belsejét, s ne fáradozzunk külsőjének álfényéért. ÍEn- nél többet a jó haladásáért, gyermekeink és tanítványaink boldogulásáért magunknak sem kívánhatunk. Tegyük fel magunkban, hogy ilyen értelemben »kitisztítjuk a tál belsejét.* Tegyük fel, hogy soha semmiben sem törekszünk a külső, a felületes hatásra, a látszatra, az álfényre. Az legyen a czélunk csak, hogy a szorgalmas munkának lassú, határozott eredményét bizonyítsuk, biztosítsuk, lássuk, s a munkásságnak, mely a becsületes életnek legbiztosabb alapja, híveket neveljünk és nyerjünk !! A „NAGYBÁNYA ES VIDÉKE" tárczája. Petőfi szellemének, Hozom üdvözletét. Rákóczi lelke, halld meg Az égben, s áldva légy ! Itt kélt föl a szabadság Mint hajnal-pirkadás. Itt zengett föl először A kuruez riadás. Lerázta lánczos orvét A nép és fölkele, A rozsdás rabbilincs volt Legelső fegyvere. Az elnyomott keservet, Az elfojtott panaszt Azzal torolta itt meg Az együgyű paraszt. Várába bujt a zsoldos. A labancz reszketett. Belőlük raktak itten Véres kereszteket . . . Virág, cserág fogadja S dal zeng, amerre lép, Ls övé lett az ország Es övé lett a nép. De a győztes „szegénység“ Búsult vezértelen; Egvre sohajla: »Jöjj el Rákóczi fejdelem. Ki szép vagy mint a Chérub, S bátor mint Márs maga: Jövel, jobbágyok atyja, Magyarság csillaga. Balvégzet és dicsőség Legendás gyermeke, Jövel Rákóczi! rád vár Atilla nemzete! . . .« S eljött Rákóczi. Itt járt H ófehér paripán. Itt tört át a labanezon, Itt ment át a Tiszán. S Tiszán túl és Dunán túl Eölzendül Hunnia Fölzeng: „Pro libertate,“ Föl zúg: „Pro patria“ S ma is, két század múltán Emléke tiszta, ép; S másé lett bár az ország, Ma is övé a — nép. Zempléni Árpád. Dr. Fechtel János ünnepi beszéde. Mélyen tisztelt ünneplő Közönség! Üdvözlöm e földet, e térséget a kanyargó Tisza partján, üdvözlöm e síkot, melynek alvó porszemei a mai napon megelevenednek s régi dicsőség fényes napjairól beszélnek. Keljenek fel kétszázados sírjaikból a hős kuru- ezok, kik itt mérték össze diadalmas fegyvereiket a zsarnokság rabló hadaival, kik e rónán robogtak elő nvihogó harczi paripáikon a szabaditó küzdelemre, — kik e szőke viz gyorsan tovafutó habjaiba rettenthetetlen vitézséggel hullatták a hazáért omló piros vérüket. Keljenek fel s népesítsék be az ősi magyar partokat lelkes hadoszlopaikkal. ékesítsék lobogó Máriás zászlóikkal s töltsék be harezvágyó hadi zajukkal. — Kelljen fel és álljon élükre a szabadság halhatatlan fejedelmi vezére, kinek kardja villogásában a lehanyatlott, letiport magyar szabajTiszabecs ünnepére.
