Nagybánya és Vidéke, 1903 (29. évfolyam, 1-53. szám)
1903-08-30 / 35. szám
Előfizetési árak: •. Egész évre 8 Kor. Fél évre í Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szára 20fill. Szerkesztőség és kiadókivatal Felsőbányai-utcza 20 sz Nemzeti szinti keretbe foglalt óriási falragaszok diszitik az utczákat és köztereket Ez a három kedves, *üde, vidám hangulatú szin felhívja figyelmünket, hogy valami készül, valami történni fog Nagybányán. Ismerkedjünk meg a falragaszok tartalmá • val : >Nagybánya Polgárai! Bontsátok ki a trikolorokat s gyújtsátok fel az áldozati oltárok tüzeit! Ünneplőbe öltözötten ünnepre gyülekezzetek ! Nemzeti kegyeletünk fenséges érzelmeivel ünnepeljük a hóslelkü fejedelem: II. Rákóczi Peren ez emlékezetét! Ki minden időben legragyogóbb ideálja marad nemzetének! Ünnepeljük kétszázados évfordulóját Rákóczi és hős kuruezbrigádjai szabadságharczának, melynek vérrózsáiból fakadtak a magyar nemzet szabadságának legszebb virágai! Polgártársak! Jertek el mindannyian Nagybánya város Rákóczi-ünnepélyére ! Tegyünk magasztos tanúbizonyságot ez ünnepen, hogy a midőn az ország ünnepel, az ország szivével együtt érez e végvidék isi Bontsátok ki a trikolorokat! Lobogózzátok fel házaitokat! Gyújtsátok fel az áldozati oltárok tüzeit! Ünnepeljünk! Az ünnepségek sorrendje a következő: Vasárnap, augusztus 30-án reggel hat órakor ébresztő. A bányász zenekar bejárja a város főbb utczáit. Délelőtt 9 órakor hálaadó Istentiszteletek tartatnak az összes felekezeti templomokban. 10 órakor a városi képviselő-testület tartja diszgyülését a nagyszálló dísztermében. 11 órakor a nagybányai főiskolai ifjúság matinéja lesz ugyancsak a díszteremben. Délután 4 órakor nép-ünnepéjy a Széchenyi-ligetben a bányász-zenekar s a czigápy-zenekar közreműködésével. Este 8 órakor torony-zene lesz a Szent István-torony erkélyén. Torony zene után a nagybányai ifjúság kuruez-esiélyt rendez a városi nagyszálló dísztermében. Nagybányán, 1903. augusztus hó 26-án. A Rákóczi-ünnep rendező-bizottsága. Régen volt az — kétszáz éve már — mikor II Rákóczi Fercncz zászlót bontott. A sok kiválló tehetséggel megáldott, nemes lelkű, vitéz férfiú élére állott a szabadságra vágyó lelkes magyarságnak. Széjjel röpítette országszerte minden irányba a nemzethez intézett kiáltványát: »Felrepedez- nek a nemes magyar nemzet sebei !« Emlékirataiban igy jellemzi á kuruez fölkelésben vitt szerepét: Az Ur engem eszközül felhasznála, hogy fölébreszszem a magyarok keblében a szabadságnak szerelmét, mely a rossznak megszokásából már-már hülni kezd vala Nem czélom igazolni az egyes nagyok minden fölkelését a régi királyok alatt, de könnyű lesz mindenkinek, ki a történeteket olvassa, megkülönböztetni a lázadás okozta mozgalmaktól, a szabadság általános, jogos és törvényes védelmét, midőn a vármegyék egyesülten, mig amazokban csak a nagyok s zendülö hűbéreseik fogtak fegyvert Azért a vármegyék ezen egyetértése a közveszedelmet vagyis a törvény és a szabadság megsértését bizonyitá; és a rész szerint való nagyravágyás szította mozgalmaknak egyéb következményük nem vala, mint hogy egyeseknek alattvalói egymás közt zavarogtak. Az elsőket tehát a nemzet háborúinak lehet nevezni, melyeket jogai védelméért kezdett, az egyesek zenebonái pedig méltán megérdemlik a lázadás és fölségsértés nevezetét. Ha nemzetem dicsőítését tűztem volna ki feladatul, el nem hallgathatnám e helyen, hogy ősi szabadságaink alapitója szent volt . . . Felhoznám Szent László példáját is, ki hogy megmentse ezeket, fegyvert fogott oly király ellen, ki idegenek tanácsával kormányozott és meg- fosztá őt trónjától. így az 6 példájára, kit az egyház szentjei közzé sorozott, kimondanám, hogy nem azok érdemlik a gyűlöletes nevet, s mindazon neveket, melyet a rágalom századok óta szór a szabadság védőire, kik jogaikat védelmezik, hanem a kik mind a törvényt, mind az esklijöket megtörik.« Itt kezdődik a harcz Szatmármegyében, az ugocsai Tisza-Becs mellett s itt végződik a majtényi sikon. Két emlékkő jelzi a kezdetet és a véget, a legelső diadalt s az utolsó kudarezot, a hajnalt és az alkonyatot. »Jó éjszakát kuruezok!« A szatmári béke rcátok tette sötét szemfödelét s a kornak és minden dicsőségének vége lett. Szebb, vitézebb lelkesebb katonája alig volt a magyarnak, mint a kuruez. Csontos ka- labér-val, selyem lódinggal, dali pár pisztolylyal ment Csinom Jankó a háborúba s ha a laboncz látta a festői sereget, még ö is beismerte, hogy »nyalka a kuruez! A fegyverek, díszek, sisakok, tárogatók, ágyuk, lószerszámok, máig is fennmaradtak. Nagyszerű összállitásban láthatók ezek a kassai kiállításon, de hova lettek a kuruezok ? Azok pihenni tértek Bocskay, Bethlen, Tö- köly vitézei mellé s a csonthősökkel együtt várja a föltánjadást a magyar szabadság ! Uj századok küszöbén uj szellem árad, mintha a tárogatók szivhez szóló hangja ismét végig- végig harsogná az országot. Föltámadt Rákóczi szelleme s megihlette a magyart. Ünnepeljünk ! Ünnepeljünk ! A múlt dicsősége ragyogja be a jelent. Gyújtsunk a régi fénynél uj szövétneket ! Fohászkodjunk a magyarok Istenéhez, hogy legyen a nemzet nagy, szabad, független és irigyelt, miként ö, Rákóczi, a nagy hontalan kívánta. A város képviselőtestületét Tot day h. polgármester következő meghívóval hívja egybe: Nagybánya sz. kir. r. t. város képviselőtestülete II. Rákóczy Ferencz dicsőséges szabadságharczának kétszázados évfordulója alkalmából 1903. évi augusztus hó 30-án, vasárnap délelőtt 10 órakor a városi nagyszálló dísztermében rendkívüli díszközgyűlést tart, melyre a képviselő-testület tagjait tisztelettel meghívom. Tárgya: Az ünnep jelentőségét méltató beszéd. Nagybányán, 1903. augusztus hó 27-én. Torday Imre h. polgármester. A közgyűlést megelőzőleg délelőtt 9 órakor a helybeli összes felekezeti templomokban hálaadó Istentisztelet tartatik. A „NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE” tárcája. Aranyos Erzsiről. A merre le járkálsz fémjében a napnak, Lábad nyomán fehér virágok fakadnak; Hangos lesz az erdő madár énekétől, Balzsamos lég árad virágok kelghéből. Lassú kis pataknak kezd csacsogni árja Aranyos méh röpköd virágról-virágra, Csőkra-csókot adnak nevető galambok Bűbájos meséket suttognak a lombok. Ragyogó égbolton szép szivárvány támad, Száz szinii s.alagjál lengeti utánad. Mosolyog koriiled az egész természet, Utadon kisérnek tündéri zenészek; S alkonyaikor éried annyi csillag ébred. Hogy a tiszta égen talán el sem férnek. Az égen s a földön mi szép és mi jó van: Mindent föltalálok drága leányomban!... Révai Károly. Költemények prózában. A tavasz virágai. Szép trvaszi napon egy virágos parkban sétáltam. Mindenfelől az ifjú tavas', üde bája üdvözölt, csak én voltam köztük a múltak romja. Virágok nyíltak tavaszi pompában, kék nefelejtsek, mint szerelmes kék szemek mosolyogtak reám délezeg liliomok hajladoztak kecsesen, mintha iidvöz’etet intettek volna felém, az Írisz bársony-kelyhével gyönyörködtette szememet és én örömmel vegyes mélabúval néztem őket. Milyen messze elmaradt az én tavaszom, virágaim mily régen elhervadtak, de azért még is örömmel legeltettem szememet az előttem elterülő vidám tavasz pompáján, Gyönyörködöm, mert érzelmeimet az élet tavasza nem vitte magával. Atérzem, élvezem a szépet mindenütt és bár a rét üde virágai között, én a múlt romjait láthatom, szivem, érzelmeim üdék és ifjak maradtak. Virág a vizen. Viz partján ül a gyermek, az élet hömpölygő vizének partján. Virágokat tépeget, a gyermek-öröm virágait és gondtalanul dobálja a vizbe s gyönyörködve nézi, hogy sodorja, ragadja a viz magával. Lassanként fogy a virág körülötle, de ö alig veszi észre. Mindig távolabb, távolabb kell mennie, hogy virágot találjon, a mit ismét beledobhasson az élet hömpölygő vizébe. Dé az idő halad, a gyermekből ifjú, az ifjúból férfi lett, ám azért még mindig keresi a virágot, az öröm virágát és mindig élvezettel nézi, az élet vize hogyan ragadja magával a fáradságosan szerzett virágokat, az örömöket. Egyszer csak azt veszi észre, hogy oly távolra ment az örömvirágai után, hogy alig bírja elérni a vízpartot roskadozó lábaival, hogy beledobhassa a virágot az élet hömpölygő áradatába. Itt az aggkor, midőn nem talál csak ritkán virágokat, mig végre az élet vizét sem találja többé, Gyári őséig, Az égen számtalan csillag hinti fénylő sugarait a csöndben szunnyadó földre, itt lenn pedig a sötétség az ur. Nyugszik a föld, de e látszólagos nyugalom alatt mennyi sötét bűn, mennyi kin vonaglik, ám azért a csillagok fénye változatlan marad. És az ember a teremtés urának mondja magát, de azért nem képes bánatával, bajaival, kétségbeesésével egyetlen csillagsugárt sem elhalványitani; sem pedig ürömével, bár az egekig emelkedjék is az, egyetlen csillagsugárt fénylőbbé tenni. Miben rejlik hát tulajdonképen az ember önhittsége, mikor oly tehetetlen, oly csekély semmi ? önmagában, mely központtá tette az «Én»-t és nem akarja látni saját csekélységét, mig a természet hatalmas szava meg nem zendiil, hogy «Térj vissza oda, a honnan eredtél, a porba.» Ekkor és csakis ekkor lát tisztán és látja saját csekélységét, a természeti erők óriási hatalmával szemben. Hanem ekkor már késő. Emlékezet. Tudja a jó Mindenható. Mi van azon sírni való, Hogy a ménes ott delelget Kondorosi csárda mellett. Huzza a czigány messze idegenbe. Könnyelmű ifjú, ki boldogan, vágygyal telve hagyta el az édes honi földet, fényes reményekkel Ünnepeljünk!
