Nagybánya és Vidéke, 1903 (29. évfolyam, 1-53. szám)
1903-07-05 / 27. szám
Nagybánya, 1903. Julius 5. — 27. szám. XXIX. évfolyam / / / TARSAPALMI HETILAP A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE :M:i:t;rix:EXT vasAenap Előfizetési árak;: Egész évre 8 Kor. Fél évre 4 Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20Ü11. Szerkesztőség és Idegen forgalom. A veresvizen oly nagy mértékben érdeklődtek a lakások iránt, s bérbe is vették azokat egymással versenyezve, bogy ma majdnem minden kiadó nyári szoba le van foglalva. Kis- és nagy emberek, szegények gazdagok, ifjak, öregek, férfiak és nők egyaránt találhatók a nyári lakók között. Vannak a névsorban igen tekintélyes, országos nevű emberek és szegény ördögök, de abban mind megegyeznek, hogy a liget kerül akarnak lakni. Megható ez a tömeges érdeklődés, mikor kényelmet és egyéb előnyöket alig nyújthatunk nekik. Hiszen egy kis bányászlak apró, alacsony, bár barátságos és tiszta szobájában tanyázni mégsem olyan kedves, érdekes, mint Járemcse, Sinaia vagy Tátrafüred tündér villáiban. Van tehát valami vonzó Nagybánya jó levegőjében, meglepően változatos hegyeiben és barátságos népében, hogy Bányán nem kíván mahagóni bútort, művészi térzeneket, villamos világítást, helvéciai Ízlésű palotákat, itt jó a ve- resvizi viskó is. Vannak akik ebből most már azt következtetik. hogy építsünk tékát nyaralókat a ligetben, meglássuk, akkor fognak még csak igazán tolulni ide az idegenek. Hát ezt egyszerűen kénytelenek vagyunk tagadásba venni. Miért jönnek ide vendégeink? Mert Nagybányának van egy páratlan szépségű ligetje, s annak megfelelő hátteret képező környéke, melyben élvezni lehet a természet üde levegőjét, árnyas lombját, forrásait, kénes és kéntelen fürdőjét, mert a liget porondjára a lakásokkal járó kultúra nem tette be a lábát. A liget igy kell nekünk s az idegennek is ház nélkül, ha lakások lesznek benne, akkor nem fogunk járni bele. Tehát ne építsünk, a világért se építsünk a ligetben, ne zavarjuk meg az ős természetet. Hadd épitsen a Veresvizen és a liget közelében nyaraló epületet, aki csak akar, de a liget maradjon szűz talaj, azt lakások szennyével ne fertöztessük meg. Különben is, illő dolog, hogy ne a város vállalkozzék mindenfélére, hanem ha van egy kis jövedelem az idegen forgalomból, engedje azt a lakosságnak. És most sok messzi,vágó nagy kérdésnek a megmozgatása következhetnék városunk és az idegen forgalom emelése érdekében, ezeket azonban jobb időkre elh gyjuk s egyelőre csak oly apró kívánalmakat említünk fel, amiken kevés pénzzel, könnyen, rö^id utón lehetne segíteni. Például, hogy ne hagyjuk vendégeinket korán este a sötétségben botorkálni, a ligetben ott vannak a lámpa-oszlopok, el is koptak már, megvénhedtek, de lámpákat még nem láttak. Pár forinttal be kellene azokat azonnal rendezni. A ligeti vendéglős, akinek az idén elég szép közönsége van, s kijut neki a közebédek- böl és vacsorákból is bőven, igyekezzek előzékeny kiszolgálással és jó ételekkel kedvét keresni a nyaraló vendégeknek, ha már tekepályát, tekeasztalt, olvasó szobát stb. nem adhat rendelkezésükre. A városi hatóság tartson rendet, hogy a csoportosulások ne feszélyezzék a járókelőket, a kóbor gyerekek ne állják el az ebédlő asztalokat, s általában a környékbeliek illedelmesen es készségesen viseljek magukat. Csináltasson a város, itt-ott egy pár padot, hogy a sétálók valami szép kilátásnál, vagy árnyas lombok alatt megpihenhessenek. Hozassa rendbe a közeli forrásokat, (pl. a ligeti kút szivattyúja evek óta használhatlan állapotban van. pedig ■' lantikor ez. volt a Széchenyi liget legjobb vize.) Igen csekély kiadással sok jót lehetne cselekedni azoknak ide-édesgetésére, akik elvégre mégis csak pénzt hagynak itt, s mai napság kire nem férne fel egy kis jövedelem? Sokat nem kívánunk, lehetetlenről nincsen szó, csak arra kérjük ismételve a hatóságot, hogy tegyen annyit az idegen forgalom érdekében, amennyit a város vagyoni viszonyai meg- j engednek. Szükséges-e Fernezelyen állami iskola ? A »Néptanítók Lapja -nak folyó évi 25. számában megjelent vezérezikk fölött gondolkozva, a fenti kérdés merült lel elmémben; mert e czikk Írója talán a fernezelyi viszonyokat vette tárgyul. kiadóhivatal Felsőbányai-utcza 20. sz. Mert ha: >a nemzeti eszme átöröklés, egyéni iskolai és társadalmi nevelés következtében jegecze- sedik ki s csakis czéltudatos nevelés folytán fejlődhe tik oly erős, karakterisztikus tulajdonsággá, mely maf gához vonja a vele egy állam keretében élő nemzetiig ségekel,« vagy: »ha az iskola mindenütt a magyakO nemzeti eszme őrtüze,« s ezélja: »szívben, lélekbe.n s\* nyelvben magyarrá tenni a haza polgárait kivétel nélkül,« — akkor a kérdésre meg van az »igen;« mert oly helyen, hol a lakosok kétharmada román és ahol a román nép a m. kir. államkincstár kenyerét eszi, nem képzeltem szívben, lélekben s nyelvben más elemet, mint magyart. De hol sajátítsa el ezen nemzeti eszméket, hol tanuljon magyarul? A családi tűzhelynél? Nem, mert ott a társalgási nyelv csak román, mi természetes is, mikor az anyanyelve is az. Munkakörében? Néhány magyar társától? Oh ! hisz akkor is szívesebben társalog anyanyelvén, s ami nagy hiba, magyar társa, sőt felvigyázója is ezen a nyelven beszél vele; mert úgy szokta. Akkor az iskola sem teljesíti a magyar nemzeti eszme érdekében nagyon mélyreható feladatát? Ezt vádolni nem lehet, mert akkor, mikor évtizedek mulasztásait kell helyrepótolnia, bűn volna vádolni. De akkor hol keressük a hibát, hogy évtizedeken keresztül tanítva sokan vannak, kik sem írni, sem olvasni, sem magyarul beszélni nem tndnak a kincstári munkások között. Kerestem az okot, a hibát, föltettem a kérdést s végső következtetésem az volt, hogy az iskolák államosításával rövid idő alatt czélt lehetne érni. Van ugyan Fernezelynek három iskolája, két kincstári, felekezeti jelleggel, r. kath. és egy gör. kath. A kincstár által fentartott iskolák egymástól jó távol az alsó- és felső-telepen vannak elhelyezve, — ezekben a tanítási nyelv kizárólag magyar ugyan, de teiekezeti jellegénél — és szűk voltánál fogva nem taníthat románokat nehány kivételével, — már pedig ha magyar és román egy iskolába járhatna, könnyen sajátíthatná el a magyar nyelvet a románul beszélő nebuló. A gör. kath. iskolában a tanitási-tiyelv román, hisz ez egyházi felsőbbségének panasza s ama nehány magyarnyelvi óra, mi ez, vagy amaz ok miatt néha el is marad, oly csekély a magyarnyelv elsajátítására, hogy bizony az onnan kikerült gyermekek semmit sem tudnak magyarul, de vegyük hozzá még azt is, hogy 380 tanköteles közül alig 150 jár iskolába és 230 nélkülözni kénytelen az iskola áldásait, teliát hol tanuljon magyarul, ezek tehát indokolttá teszik az iskolák államosítását. Társadalmi utón sem lehet e téren semmit sem tenni, mert a munkások folytonos elfoglaltsága minden fáradságot megsemmisít; tehát a főhiba az iskolák s tanerők kevés számában keresendő, melyet az államosítással el lehetne tüntetni, (pl. Kapnik.) A kincstár nagy áldozattal s a kor követeiméA „NAGYBÁNYA ES VIDÉKÉ" tárczája. Magyar nők a családi körben és társadalomban. — Részlet Neubauer Hennin polgári iskolai tanítónő ily czimii nagyobb értekezéséből. — Évtizedek tűntek el újra, — Rákóczy Ferencz diadalmas zászlóit elseperte a visszavonás, a pártoskodás fagyos szele s az elnyomatás hosszú éjszakája következik a lángoló hazaszeretette. Minden tilos, a mi a szent napokra emlékeztet s a nemzet elfásult, megbénult, nincs már ereje az ellentállásra. Meghalt, elpusztult a tárogató is, ama kor varázsszava, mely még a lankadtakat, a félholtakat is felrázta, hogy újra fegyvert fogva diadalra vigyék a «Libertás» zászlaját. Nincs már tárogató, a német kormány összeszedette mind s máglyára tétette, hiszen gonosz lázadásra csábítja a magyarságot — és az öreg fejedelem még él, ott a déli tenger partján, számkivetésben. Az újabban felserdülő nemzedék nem is ismeri bűbájos zengését. Csak az öregek suttognak még róla s rásóhajtják: Hej Rákóczy, Bercsényi! Nem ízlik a Hegyalja hires bora sem szüretkor, mert a tárogató nem sir hozzá bánatos nótákat. Hogy is volt az? «Gyönge violának letörött a szára ............» A bő áldás mégis összegyűjtötte a vidéki családok elejét a S. család hires borházában. Az ősz utolsó napjai megengedik még a szabad ég alatt való tanyázást, a téli hold tiszta fényében minden tárgy élesen kivehető köröskörül. Az öreg kuruezok el elhallgatnak, hiába — sok az a keserűség, mi a lelkűket nyomja, harmadfél század keserűségét érzik. Egyszerre csak valami csodálatos, mély, búgó hang támad valahol, ott fent, a hol a megművelt föld a vad erdőség ölébe menekül. Halálos csend ül az amúgy is már elcsendesedett társaságra. Valamennyien csupán halló szerveikben élnek s a fül issza, szívja a csodás, bűbájos hangokat, melyek pillanatról-pillanatra bátrabban, fenségesebben zugnak alá. Egy-egy dör- mögő hang már próbálgatja a nótáját, halkan zümmögve, Egyszerre tiszta női hang csendül meg, előbb halkan, félénken, azután mindinkább erösbodve saját lelkesedésén, csattogja a Rákóczy hires indulóját: Szent szabadság, áldva légy ! Ez sziveink hő szava rég, A magyar dicsérje s félje békén és a csatán. Az arezok kipirulnak, a kéz ökölbe szorul, az egész társaság talpon van s a második versszakot már valamennyien, férfiak, nők együttesen zúgják, a legfenségesebb himnuszt a szabadság istenéhez. S a tárogató egyre erősebben zug, mig végre előbukkan a művész, Fáraó barna fia, kinek ősz fiirtei elárulják, hogy ö még ott járt a fejedelem nyomában, ott gyakorolta ifjú korában művészetét. S mikor aztán követelték tőle lelke felét, azt a száraz fadarabot, nem bírt megválni tőle, egy sötét éjjelen elásta az erdők mélyén s most ; — mivel enyhébb idők járnak a magyarra, — elöke- j reste s ugy-e, nem felejtett el egy hangot se 'abból a szivet — velőt rázó nótából ! S a nagymamának volt rá gondja, ‘ hogy kis unokáival megtanultassa esténkint, az esti imádság előtt, a bus, a lelkesítő nótákat, nehogy valamiképen feledésbe menjen, a mi az apákat annyiszor vezette diadalra. A Balaton mellékének egyik régi nemesi családjánál vidám társaság van együtt, ezelőtt száz évvel. Több nemesi család birtoka van a közelben s a fiatalság gyakran találkozik hol együk, hol másik családnál. Ott aztán foly a tréfa, a dal, a rokka pergése mellett. Most is röpül ide-oda a vidám szó s nincs hiány a kaczagásban. Elkésett vendég érkezik, egy fiatal leány. Máskor oly derült arczán ma valami szokatlan ünnepies komolyság ül, amint barátnőit üdvözli. «Nagy újságot j hoztam nektek lányok! Édes apám tegnap érkezett I haza Pestről s egy verses könyvet hozott számomra s képzeljétek magyar versek vannnak benne. Gyönyörű dalok, nem tudja senki, ki a szerzőjük. Himfynek nevezi magát. Olvassuk el ma együttesen, felváltva !» Tréfa, vidám szóharcz egyszerre elnémulnak s a fiatal szemek mohó vágygyal keresik a könyvet, mely csakhamar kézröl-kézre jár. S a szép versek oly könnyen peregnek, hogy valamelyikök mindjárt nótát is. talál rá s most hol felváltva, hol együttesen éneklik a szebbnél szebb dalokat, bele nem fáradva a ritka élvezetbe. A fiatal arezok csakhamar tűzben égnék a nemes lelkesedéstől s a csipke-keszkenyö is elő-elö kerül, titkon | könyet törülgetve a máskor oly vidáman tekintgetö | szemekből — a Lila és Himfy szenvedéseire. S az édes magyar anyanyelven szól a sok szép dal a szivekhez. Tehát a mi nyelvünkön is lehet verselni s ennyi szép érzést szavakba foglalni? Hát nem csak a német, a franczia nyelv való arra, hogy verses í mércékben gördüljön ? A ldja meg az Isten, áldja meg
