Nagybánya és Vidéke, 1903 (29. évfolyam, 1-53. szám)
1903-05-31 / 22. szám
(2) 1903. május 31. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 22. szám. jegyesét, kié volt a távolból minden gondolata s édes reménynyel. csodás boldogsággal színezte ki jövendőjét: ez a fiatal ember nincs többé. Ott nyugszik már az aradi temetőben, mélyen a vértanuk által megszentelt föld alatt. Bevégeztetett! * A mit ezelőtt egy hónappal, elutazásod alkalmával, mikor búcsút vettünk tőled csak remegve sejtettünk; ime beteljesedett. Nem látunk többé viszont kedves barátunk! Az a város, mely a te hasznos, sokat Ígérő munkásságodnak első szintere volt, melyet te úgy szerettél mint második szülőhelyedet, melyhez téged oly kedves kapocs csatolt s a mely téged szintén annyira szeretett, búcsúzik tőled. Bár előre sejtettük, hogy ez a szomorú, vigasztalan búcsú be fog következni, mégis ily gyors végre nem voltunk elkészülve; de ha el is lettünk volna, mégis megdöbbenve állunk meg a sors csapása előtt. Te, ki maga az élet, a munkás, szorgalmas, tevékeny ifjú élet mintaképe valál, le immár ott pihensz a hideg, a vigasztalan, reménytelen sir ölén. Szegény szülőid keserves jaja a távolból is el száll hozzánk s nekünk nincs szavunk, nincs vigaszunk számukra, csak könnyeink, mi az ő szomorú szemeikből is patakként csörgedez. Körül állják lezárt koporsódat barátaid, de sokan számosán hiányozunk közülök, kiket te ily messze hagytál, hiányozunk, de lelkileg ott vagyuuk mind; egy fohász, egy ima száll el mindegyikünk ajakárói hozzád; sokat mondó, szomorú sóhaj, mely kisér utadon a jobb haza felé. Én, kit te, mióta közibénk jöttél, bizalmas barátodul választottál, kinek minden bajodat, bánatodat. — a miben e rövid idő alatt is bőven volt részed — elpanaszoltad, én tudom, hogy te az élettől még sokat vártál s méltán, mert az sokat Ígért még neked; én búcsúzom tőled barátom, a te igaz, őszinte barátaidegyike. Ám e búcsú nehéz, fájdalmas nekem, mert remény, vigasz nélküli! Nincs a reménynek egy halvány sugara, mely viiagitó szövétnekül lebegne lelki szemeim előtt, mely mutatná nekem, hogy e bucsuzás csak ideiglenes, mert még találkozni fogunk. De bár fájjon is végtelenül, bár sírjon, zokogjon is az a baráti szív, a mely a harangok bus zúgása nyomán kiséri gyászos koporsódat nyugvó helyére, bár a megszakadásig feszüljenek is a szív gyenge húrjai, mi, a mi fájdalmunk a te szeretteid fájdalmai mellett? Nagy, sokkal nagyobb ezeknek fájdalma, a mi szivünk fájdalmánál, mert »Erős a szeretet, mint a halál.« A szeretet, melynek nyomában élet s öröm fakad s a pusztító, romboló halál! Minő nagy ellentét s mégis mily közel állanak egymáshoz, mert a szív csak addig szeret, addig fáj, a mig dobog ! A tied már megszűnt dobbani, az már nem szeret, nem fáj, nem sajog; szeretteid fájó sebére pedig adjon vigaszt az Ég! Isten veled barátom! Fogadd utolsó búcsú üdvözletemet, pihenj békén a csendes sir ölén ; ezt kívánják neked barátaid, kik igazán szerettek. Pihenj békén, csendes legyen nyugvó helyed ! * Május 24-én, vasárnap éjjel fél 12 órakor hunyta örök álomra szemeit. Városunkba 2ö-én jött a hir s általános részvétet keltett mindenfele. A tanári kar gyászlapot adott ki a következő szöveggel: A mamák pedig és ; komoly öreg urak majdnem füle hallatára suttogták : mennyi sikk, előkelőség, mennyi elegánczia és mellé mennyi szerénység ebben a fiatal emberben! Igazan, ily fiatalon annyi sokoldalú műveltséggel, ily fényes képzettséggel bírni, — ez mégis csak bámulatos. A fentirl tulajdonokat hívják a mai emberek műveltségnek, talentumnak! Hogy miből futja, miből mulat, miből elegáns, azt nem keresik, csakhogy őket mulattass, csakhogy nekik, tessék. A főispánékhoz volt mégis a legbejáratosabb. Ott hat leány volt. A főispán ur abban a reményben, hogy leánya közül egyet feleségül vesz, tologatta hivatalának szekerét. Ezért pedig hálából az ifjú Csák bőségesen udvarolt is a leányodnak, nem komoly szándékkal, csak kellemes időtö;tésből. Oly elegáns kaczér- sággal adta a komoly epedőt,' a szenvedélyes reménykedőt, hogy szinte megsajnálták a leányok. Hanem aztán egyszer addig játszott a tűzzel, hogy bele is szakadt a nyaka. A komoly játékból valóság lett. A legöregebbet a hat leány közül nagyon megszerette s el is vette feleségül. Hozományul kapott vele hervadó szépséget, fényes külsőt, miket drága pénzen mindig ápolgatni kellett, egy főispáni leányhoz illő roppant igényt és egy csuklyás majmot. Ezekre és a helyzettel járó más úri passziókra aztán az ifjú Csáknak pénzre felváltott vagyona hamar elfolyt, úgy hogy a nagy igények, az úri passziók aztán is megmaradtak, mikor már a csuklyás majom nyakán lévő arany lán- czát is régen elnyelte a zálogház. Egyszer egy szép vasárnap délután az ifjú Csák összetalálkozik az utczán a bátyjával. Mindenesetre kiszámítva, kikeresve az alkalmat. Ez a templomból jött. az a kávéházból. — Adj Isten bátyám! de rég nem láttalak. Bizony fel se keresnéd a szegény embert. Így hizelgett egy főispán veje a jómódú parasztos bátyjának. — Ügyen, ilyen magamfajta-szőrű ember mit tudna csinálni közietek? . . . — Mit, hát megnéznéd az újszülött kis fiamat. Majd meglátod milyen fáin kölyök; egész a mi fajtánk. »A nagybányai m. kir. állami főgymnasium tanári kara mély fájdalommal jelenti, hogy szeretett tagja, dr. Koller János rendes tanár, folyó évi május 24-én, életének 26-ik, buzgó és eredményes tanári működésének 2-ik évében, hosszas szenvedés után Aradon elhunyt. A boldogultnak kihűlt tetemét folyó hó 26-án délután a róm. kath. egyház szertartása szerint Aradon helyezik örök nyugalomra; lelke üdvéért az engesztelő szent miseáldozat Nagybányán, folyó hó 26-án délelőtt 9 órakor a róm. kath. főtemplomban fog a Mindenhatónak bemutattál ni. Nagybánya, 1903. május 25-én. Béke hamvaira, áldás emlékezetére !« Majd megérkezett a család gyászlapja is, mely igy hangzik : »Alulírottak fájdalomtól megtört szívvel tudatják a forrón szeretett és felejthetetlen jó fiuk, illetőleg unokaöcs, unokatestvér, jóbarát, ismerős és rokon dr. Koller János, a nagybányai magy. kir. főgymnasium tanárának, folyó évi május 24-én. éjjel fél 12 órakor életének 26-ik évében, rövid szenvedés és a haldoklók szentségeinek ájtatos felvétele után történt jobblétre szenderültét. A megboldogultnak földi maradványai május 26-án, délután 5 órakor fognak Deák Ferencz- utcza 16-ik számú házban róm. kath. szertartás szerint beszenteltetni és a felső temetőben levő sírhelyen örök nyugalomra tétetni. Az engesztelő szent miseáldozat a boldogult lelki üdvéért május hó 27-én, délelőtt 8 órakor fog a főt. Minorita-atyák templomában az egek Urának bemutattatni. Arad, 1903. május 25-én. Áldás és béke lengjen a korán elhunyt drága halott hamvai felett! Koller János és neje szül. Vogl Mária, mint szülők. Ozv. Lakner Jánosné szül. Koller Josefin, Koller Borbála, Biró Valentinná szül. Vogl Erzsébet, özv. Theisz Vilmosné szül. Vogl Johanna, ragybátyja és nagvnénjei. Barton Katalin férj. Tenner Lajosné, Barton liona férj. Lambert unokatestvérei.« A főgimnázium részéről Myskovszky Ernő, Lakatos Ottó utaztak el a temelésre, a Koller asztaltársaság részéről Kmosek Elek tanár s a főgimnáziumi ifjak közül Nikodém Lajos. Ezenkívül Incze Sándor bánya- tulajdonos nemes jó szivéről tesz tanúbizonyságot, hogy ily messze vidékről ő is elment az általa szeretett és tisztelt tanárnak temetésére. Kedden délután 5 órakor volt a temetés. Az aradi kir. főgymnasium tanári kara és ifjúsága szintén teljes számban jelent meg a gyászháznál, hol Lakatos Ottó nagybányai hitoktató végezte a gyász- szertartást s ugyancsak ő tartotta a megható gyászbeszédet is, a mely könyeket fakasztott mindenki szeméből. A szomorú menet ezután megindult az örök nyugodalom birodalmába, a koporsó után a megtört i öreg szülők, kik boldogságukat s minden reményüket kisérték utolsó útjára. A barátok és ismerősök nagy tömege követte még a koporsót, a mely a koszorúk nagy halmazával volt borítva. Koszqrut küldtek a többek -között: Szeretett kartársunknak — a nagybányai főgymnásium tanári kara. A nagybányai főgym- násium IH-ik osztálya — szeretett osztályfőnökünknek. A nagybányai főgymnásium ifjúsága — szerete t tanáruknak. Felejthetlen jó vőlegényének — bánatos Terikéje. A nagybányai ifjúsági kör szeretett tagtársának. Kartársuknak és tanitványukuak — az aradi főgymnásium tanári kara. Drága gyermeküknek — bánatos szülei. Mint egyik aradi lap irja: A Deák Ferencz-utczai halottas ház zsuíolásig megtelt gyászolókkal s az utczán is a résztvevők egész tömege hullámzott. A koporsót a mélyen sújtott bánatos szülők, a kik egyetlen, sok Már most kedves bátyám vagy akarod, vagy nem, el j kell jönnöd hozzánk. Ott maradsz vacsorára is, hogy I ángyomasszony ne várjon reád otthon, azonnal megüzenjük egy hajdútól, hogy ma a mi vendégünk vagy. — De még ma kiakartam menni a tanyára, hogy korán kezdhessünk a kaszáláshoz. — Semmi de! Kihajtasz korán reggel Ma a mi vendégünk vagy — punktum. Aztán hogy az utczán is mutassa a finom leereszkedést, a testvéri szeretetett bátyját karra vette és úgy vitte hazafelé, Hisz már ő úgyis a főispán veje, nincs már mit veszteni, csak nyerni* 1 lehet. Olthon aztán a ringó bársonyzsölyébe ültette a bátyját s megkínálta finom havannával, a milyet még nem is látott soha az a becsületes munkás. — Mindjárt bemutatom a kedves nagybácsikának a kis trónörököst. És megnyomta a villanyos csengetyü gombját, mire egy takaros kifodrozott, vászoncseléd surrant be. — Parancsol nagyságos ur!? — Hozza be a dada a kis bubust. És egy szép fiatal szoptatós dada hozta a kis bubust lágyan rin- gázva hófehér két karján. — Nézd csak kedves nagybácsika, itt vagyok a kis p incz, a kis dudus; azt mondja édes mama, hogy olyan vagyok, mint kisapa, mint aputa . . . Nézd mily édesen alszik a kis dundus. Milyen kövér, mint a potyka. S egy lágy csókot nyomott a kis apa a kis dundus homlokára, nehogy felébredjen. — Csakugyan Szép kis fiúcska — Ugy-e hogy szép vagyok bácsi? Itt van dada vigye a kis mamához. Mondja, hogy csókoljuk anyutát. A nagyságos asszony háló-termében, azt hitte, hogy legalább az alispánék vannak itt, a kik látni kívánják a kis gyermeket. Hát mikor a dadától megtudta, hogy ki az ura vendége, majd elájult, hogy annak mutatták be az ő féltett kincsét. Ki is adta szigorú parancsban, hogy mihelyt az a paraszt elmegy, azonnal szellőztessenek. Vacsora alatt aztán előhozakodott az ifjú Csák reményre jogosító gyermeküket siratták s a rokonság állották körül, távolabb foglalt helyet a nagybányai főgymnázium ifjúságának küldöttsége, a kik őt tanárjuk, az elhunyt kartársaiknak vezetése mellett keresték föl a tehetséges ifjú professzor koporsóját, a melyen koszorúkat is elhelyezték. A temetési szertartást a nagybányai főgymnázium hitoktatója, az ottani minorita szerzetrend egyik tagja végezte el, aztán kocsira tették a koporsót és megindult a gyászmenet az örök- pihenés birodalmába. A menetben külön kocsi vitte a koszorúkat, a melyek fölirásai közt a legmeghatóbb volt a következő: Felejthetetlen jó vőlegényének: — bánatos Terikéje. Az elhunyt néhány hónappal ezelőtt "áltott jegyet a nagybányai bánva-kapilán y szép leányával, a ki azonban nem lehetett az övé, mert a végzet másként intézkedett. Ott voltak a temetésen az elhunyt volt tanárai, Burián János gymnáziumi igazgatóval élükön, számos iskolatársa és nagy közönség. Kinek szive van, az lehetetlen, hogy Koller János elvesztése fölött fájdalmat ne érezzen. Sokáig fog élni még lelkűnkben a nyáj is, müve It fiatal embernek képe, kinek korai halálát olyan őszintén sajnáljuk. Nyugodjék békében! Heti krónika. Kedden megint nem volt térzene, már ide-stova 3 hete nem hallottuk a bányász zenekart, pedig ez az egyetlen mozzanat minden héten, a mi víggá teszi Nagybányát. A bánya kincstár jóindulatából részünk van egy kis jó zenében, s ha ez is elmarad kihalt lesz a szép liget egészen. Hajdanában a .város nemes versenyre kélt s igy szólt: »Ha van a kincstárnak, legyen nekem is térzeném,« és rendezte a deáktéri csütörtöki czigány- muzsikát. Mióta azonban olyan nagy, testvéries egyetértés van a város és kincstár között, azóta felesleges a verseny, jó a fúvó zenekar magában is. Három napon át a czirkusz is szünetelt, annak trombitásait ugyan, nem nagyon kívánjuk hallani, de a szereplők ügyességeit szívesen megtapsoljuk. A jég nemcsak a krumplit, meg a paszulyt verte el, de a czirkuszt is. Fut az idő, múlnak a napok és ma »piros pün- köst« napjának küszöbén állunk. Szerencsésen átaggódtuk szorongva a fagyos szentek és Orbánok napjait, most már nincs többé fagy, itt a nyár s azzal együtt az iskolák aratása. A vizsgálatok, melyek veres fonálként húzódnak végig minden valamire való ember életén, előre vetik árnyékukat, sőt már is megesik itt ott egy-egy vizsgálat. Ezután tehát nem fagytól, de a szekundától kell drukkolni. Szegény szülőknek, mindig kijut valami a jóból! Nem is igazságos dolog az, hogy csak a tanárok I vizsgáltatják a fiukat, egyszer már fordítva is kellene J lenni, hogy a gyerekek vizsgálják a tanítókat, ez volna az igazi revanche-politika. A mai rendszerben nincs egyenlőség, mikor jő el már a törvény jog és igazság? Így sóhajtanak a szegény tanulók s habár sajnos tévedés áldozatai, mégis üres óráiban, olykor-olykor megsajnálja őket a krónikás. nagy panaszával, hogy a házas élet sok bajt zúdított a nyakába. Beteges az asszony, a gyermekágy után nem tud felépülni, tengeri fürdőt rendelt az orvos; de nincs rá pénze, igy kénytelen tűrni; akármi végzetes dolog következik is be. Csak azt a kis árvát sajnálja, ha anya nélkül marad. Mi lesz belőle szegénykéből gondvisélő anyai kéz nélkül. És úgy látszott, mintha szeméből két öreg könycseppet törölt volna ki, úgy, hogy erre már az öregebb Csák is elérzékenyült. — Hát mennyire volna szükség — voltaképpen, öcsém ? — Nem is merem mondani. De minek is, mikor úgy se segít rajtam senki. — Hátha én is segíthetnék. — Hát úgy összeszámítva minden aprólékost : ruha, utazás, fürdő, orvos stb. . . . körülbelül négy ezer forint volna szükséges. — Holnap délelőtt itt lesz a kezedben, csak boldogulj. Van egy pár forintom megtakarítva, abból majd adok. — Mit — bátyám! ... én rajtam . . . segít . . . lehetetlen . . . Igaz . . . kedves bátyám . . . és nyakon ölelte, csókolta az öregebb Csákot. És a váratlan örömben egy uj fajta bort bontott fel s azzal kínálta a szegény czifra ur az egyszerű módos parasztot. Másnap a pénz csakugyan a kezében volt. Ettől az időtől fogva aztán nem szűnt meg, valahányszor valami úri passzióra szükséges volt a pénz, fejni azt az igaz, őszinte becsületes munka emberét. Kölcsön kölcsön után, úgy annyira, hogy mire felébredt a szegény paraszt, alig tudta vagyonának romját megmenteni. Oda is állt az egyszerű munkás a léha czifra ur elé és a büszke önérzet fenséges hangján oda mondta neki: »Elharácsolt vagyonomat két karommal még visszaszerzem; de a te becsületedet ki fogja visszaállítani szegény testvérem!« Édes magyar hazám! édes magyar népem ! nem ilyen forma testvériségben vagyunk mi szegény munkás magyarok a szomszéd osztrák sógorral ? . .
