Nagybánya és Vidéke, 1902 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1902-04-06 / 14. szám
Nagybánya, 1902. Április 6. — 14. szám. XXVIII. évfolyam. 3* ' NAGYBÁNYA ES TIDEKE TÁRSADALMI HETILAP A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGTELE1TIK MI1TEE1T "<?\A-S.Á-E2I>T.A.:E= Előfizetési áratc : Egész évre 8 Kor. Fél évre 4 Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20fill. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvnyomdájába intézendők. Közlemények a szerkesztő lakására — Felsőbányai-utcza 20-ik szám alá — küldendők. Nyilttér soronként 20 fill. Az elhagyatott Petőfi-utcza. Az utóbbi időben — fájdalom — többször volt alkalmunk városunk kedves halottait kikÉ" sérni a temetőkertbe és pedig mivel a halál nem válogat a felekezetekben, hol délre, hol északra kellett mennünk, hol a katholikus, hol a protestáns temetőbe. ■ A róm. kath. temető kapujáig most már sima járdán lehet eljutni, erre is sokáig kellett várnunk, sok vizen átlábolnunk, mig végre rájött a város, hogy annak a sok embernek, a ki itt megfordul, mégis csak érdemes egy 100 méter hosszú sima járdát készíttetni. A protestáns temető felé a halottas kocsit kikisérni ma majdnem lehetetlenség, a mint a városi fürdőtől letérünk a Petőfi-utra, onnan a ligeti kapuig igen megrongált döczögős, sáros, bukkanós ut ez, néhol az árok keresztül folyik a szekéruton, másutt tócsát képez, de mindenütt igen elkoptatott, tengelylörő a burkolat, hát még gyalog járni erre a gyászoló feleknek, a résztvevő közönségnek, ez valóságos peniten- czia és kész betegség. Több oldalról hallottuk a véleményt, hogy már a protestáns temető szempontjából is a városnak mielőbb rendbe kellene ezt az utat hozatnia. Vannak azonban egyéb szempontok is. Ez az ul vezet a városi erdészet egy terjedelmes pagonyához, a hova sok szekér szokott felmenni és onnan lejönni, a szállítás ezen az utón annyira élénk, hogy talán ez is az oka az ut megrongálásának s ezért volna szükség annak megjavítására. Másrészt ez az ut Petőfi nevéről van elnevezve s a festők lakótelepe szokott lenni, úgy Petőfi, emléke, minta festők megérdemelnék, hogy tiszta, rendezett utcza jusson nekik. Figyelembe veendő az is, hogy ez az utcza a ligeti főkapuhoz vezet s a nőegylet munkaházához, hol évenkint sok idegen szokott megfordulni. Többet felhoznunk azt hiszem felesleges, az itt elmondottak eléggé megvilágítják azt, hogy a Petőfi-utczának rendes kőburkolattal való ellátása oly közszükségletet képez, hogy annak mielőbb való létesítését méltán yeiv£p-r hatjuk hatóságunktól. Azt hisszük elég az ilyen dologra a figy?4* met felhívni s ha mindenki belátja, a városi tanács is jó indulattal be fogja látni, hogy az említett útvonal rendbehozása immár elodázhat- lan feladatot képez. Zoltán Lajos. j Visszavonultan élt az ő fasori szép kis Tusculanumában, reá nézve megszűnt a társadalom, hazulról úgy szólván ki sem mozdult mióta általa oly igazán szeretett ifjú neje meghalt. Boldogabb párt alig lehetett képzelni, mint Zoltán Lajos és az ő nemes szivü, fiatal felesége, Szendy Lila volt. Kilencz év előtt a halál angyala rémes kereszttel állt meg a háí. előtt, a kis uj szülöttért követelte az édes anya életét. Az emberi tudomány minden erőfeszítése hasztalan volt: Szendy Lila meghalt. Zoltán Lajos már akkor kijelentette, hogy az ő számára nincs többe vigasz s valóban az eltelt 9 év alatt valóságos remeteségre kárhoztatta magát. Most már ott nyugszik ő is a közös sírban, hová vágyott, elsiratott neje mellett. Mi, kik ismertük az ő jó kedvét, szellemességét, fiatalabb éveinek derült, verőfényes napjait, valóban mélyen megrendülve vettünk részt a tegnapi végtisztességtételen. Két fia László és Lajos a múlt. héten éppen a római zarándoklatban vettek részt s igy nem lehettek jelen a haldokló ágyánál, haza siettek 2-án, de már csak atyjuk holttestére borulhattak, most már igazán árvák! Zoltán Lajos gyógyszerész volt, világlátott, sokat utazott ember, ki az ő kapszula-gyárával országos hírnévre tett szert, mintegy 10 év óta fel is hagyott a gyógyszerészséggel s egyedül a kap- )(szula-gyár üzemét vezette, mely városunknak ,egyik nevezetességét képezte, alig fordult meg idegen Nagybányán, a ki meg ne tekintette volna. Betegsége már régebbi, de halálával, mely élte delén köve!kezett be, mégis meglepte és mély gyászba boritolta rokonságát, barátait, ismerőseit. A gyászlap, melyet a szomorú esetről kiadtak, következő: Alulírottak mélyen sújtott, de Isten akaratában megnyugodó szívvel tudatják, hogy a gyöngéden szerető apa, felejthetetlen gyermek, hű testvér, sógor és vő, Zoltán Lajos, gyógyszerész, megyei és városi képviselő-testületi tag folyó év április 2-án éjjel 1 órakor, élte 47-ik, özvegysége 9-ik évében, az utolsó kenet szentségével megerősítve, rövid szenvedés után lelkét vissza adta Teremtőjének. A drága halott földi maradványait április hó 4-én délelőtt 11 órakor kisérjük utolsó útjára, mig jó leikéért ugyanazon nap délelőtt 9 órakor tartjuk az engesztelő szent-mise áldozatot a róm. kath. plébánia templomban. Nagybánya, 1902. április 2. Hanzulovits Kristóf, mint atyja. Holler Cecilia, mint anyja. Zoltán László, Zoltán Lajos, Zoltán Viola, gyermekei. Ifj. Hanzulovits Kristóf és neje Sztán Ilonka, Hanzulovits Mária özv. Lánczky Gyuláné, Han zulovits Anna és férje Tarján János, Hanzulovits Cecilia és férje Bugyis Andor, mint testvérei, illetve sógorné és sógorok. Szőllősy Eulália özv. Szendy An- talné, mint napa, Molcsány Gábor és neje Szendy Róza, Moldován László és neje Szendy Amália, mint sógor és sógornők. Isten adjon neki örök nyugodalmat! Felvidéki gazdakongresszus. A gazdasági egyesületek országos szövetsége a Borsod vármegyei gazdasági egyesülettel együttesen valamint az összes felvidéki gazdasági egyesületekkel ez évi május 31-én s junius 1-én Miskolczon országrészi kongresszust rendez a felvidéki kivándorlással kopcsolatos gazdasági és társadalmi kérdések megvitatása czéljából. A midőn ily nagy jelentőségű actioról van szó, abban reménykedünk, hogy helybeli gazdáink is csatlakozni fogna a hazafias mozgalomhoz s azért közöljük a kongresszus tervezetét. A „NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE” tárczája. A kép. — Irta: Castelli. Fordította: Szőke Károlyné Kelemen Katalin. — Midőn még ifjú voltam, — igy beszélte el egyik barátom — két évet töltöttem Olaszországban, Európa ezen remek kertjében, a művészet honában. Felkerestem ott minden történelmileg nevezetes emlékszobrot, ugv szintén minden jeles festőnek és szobrásznak a műtermét. Ilyen módon ismerkedtem meg Rómában Ri- naldival, egy kiváló tehetséggel megáldott fiatal művésszel, s nemsokára jóbarátok lettünk. Én majdnem naponkint nála voltam, ott ültem mellette, midőn dolgozott és nagy érdeklődéssel kisértem ecsetének minden vonását. Őszintén megmondtam neki véleményemet a szin-, az árnyalat-, a berendezés- és a hatásra vonatkozólag. Ezeket ő szívesen meghallgatta és igen gyakran hasznára is fordította. Azon időben a monte-cassinoi szerzetesek egy képet rendeltek meg nála, mely Gyümölcsoltó Boldog- asszonyt ábrázolta és tekintélyes tiszteletdijat biztosítottak részére, ha a képet egy általuk meghatározott időre elkészíti. Rinaldi a megbízás után azonnal hozzá is fogott a munkához és nagy szorgalommal dolgozott. Tudvalevő dolog, hogy Rómában gyakran látogatják idegenek a művészek műtermeit, mely látogatás, a dolgozó művészekre néha kiállhatatlanná válik és pedig különösen azért, mivel az ilyen látogatások alkalmával munkáikban folyton háborittatnak; másrészt pedig azért is, mivel folytonosan kénytelenek aféle felfuvalkodott mübarátok Ítéleteit elhallgatni, kik mindent megnéznek csak azért, hogy azt mondhassák: »Láttuk«! és tudatlanságukat egyik országból a másikba viszik. Szegény művészek sokszor egy egész sereg ilyen alkalmatlankodónak a csevegését kénytelenek eltűrni, mig végre jön egy olyan ember, kinek műérzéke van s a művészetet valóban tudja méltányolni, és a kinek dicséretére a művészek ezután csakugyan büszkék is lehetnek. így járt Rinaldi is, minden oldalról jöttek hozzá látogatók és mindegyik elmondta véleményét, s a szegény művész utóbb már alig tudta, hogy mihez tartsa magát. Az egyik azt mondta, hogy festményén a színek igen élénkek, a másik hogy az alaprajz hibás stb. Ezen csevegések szegény barátomat annyira felizgatták, hogy utóbb eldobta az ecsetet, és ragyogó fekete szemei könybe borultak. Egy napon, én épen Rinaldinál voltam, ismét több látogató jött műtermébe s birálgatásaikkal kedves barátom türelmét a végletekig kimerítették. Végre eltávoztak, egynek kivételével, ki körülbelül 50 évesnek látszó férfiú volt., mozdulatlanul ült az állvány előtt, s könnyező szemekkel nézte a már majdnem egészen befejezett képet. Sokáig úgy ült ott, mintha észre sem venne bennünket, de végre ezen szavakkal fordult Rinaldihoz : — Minő árt szab ön ezen képért? én vevő vagyok. Rinaldi megjegyzé, hogy a kép már el van adva, de ajánlatot tett, hogy egy másolatot készít neki róla. — Nem! — válaszoló — én csak ezt a képet akarom ; csakis ezt és nem másikat! S ezen szavak után oly félelmes tekintetet vetett a képre és barátomra, hogy az, csak azért, hogy megszabaduljon tőle, felkérte, hogy legyen szives másnap ismét eljönni. Erre az idegen felkelt, köszöntött, néhány lépést tett az ajtó felé, ismét megfordult, inégegyszer megszemlélte a képet, megszoritá Rinaldi kezét és távozott. Sokáig beszélgettünk azután ezen különös eseményről és iparkodtunk meggyőződést szerezni arról, hogy minő rendkívüli érdek kötheti ezen embert ehhez a képhez. Végre abban állapodtunk meg, hogy a szegény ember bizonyosan elmebeteg. Rinaldi azt mondá, hogy valószínűleg nem fog többet eljönni. De ime ! másnap reggel már ismét a műteremben volt, és úgy nézegette a képet mindennap; egy egész hétig ugyannyira, hogy jelenléte elviselhetetlen volt reánk nézve. Egy napon azt mondá: — A kép kész s nekem tetszik, holnap elfogok érte küldeni! Nevem Leoni Giulié s mielőtt Rinaldi válaszolhatott volna, ő már eltávozott. Másnap csakugyan jött két szolga a képért s kétszer akkora összeget tettek Rinaldi elé, mint a mekkora összeget a monte-cassinoi szerzetesek Ígértek neki. Azért Rinaldi elhatározta, hogy az utóbbiaknak egy másolatot fog róla készíteni és éjjel-nappal dolgozott, hogy a szerzeteseknek a meghatározott időre a képet elkészítse s nekik átadhassa. Sokat fáradozott és a kép valóban igen szép is lett, de azért az eredetitől, mely Leoni birtokában volt, mégis igen távol állt. Abban az időben hagytam én el Rómát s csak egy év múlva láttam ismét Rinaldit. Alig ériem ismét az örök városba, azonnal barátom műtermébe siettem s nem győztem eléggé csudál- kozni, hogy a gróf Leoni által egy év előtt megvásárolt képet ismét ott találtam. A kölcsönös, szives üdvözlések után Rinaldihoz intézett első kérdésem is az volt, hogy mimódon került ezen kép ismét az ő műtermébe ? Barátom egy kis csomagot mutatott, melyet a
