Nagybánya és Vidéke, 1902 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1902-03-23 / 12. szám
Nagybánya, 1902. Márczius 23. — 12. szám. XXVIII. évfol NAGYBANYA ES VIDÉKÉ TÁRSADALMI HETILAP A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENTIK INTEDZE2ST Előfizetési árak •. Egész évre 8 Kor. Fél évre í Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20fill. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvnyomdájába intézendők. Közlemények a szerkesztő lakására — Felsőbányai-utcza 20-ik szám alá Nyilttér soronként 20 fill. küldendők. Erdővételár, vízvezeték és kapcsolatos közérdekeink. A multi számban óhajtottam válaszolni a főjegyző urnák, a tárgyilagosságot talán túlhaladt közleményére, de figyelmeztetést nyerve a t. szerkesztő úrtól ZÁ czik- kére, jobbnak láttam magam is annak ösmerete után folytatni a vitát. Örömmel olvastam czikkét, mindenben igaza van, még abban is, hogy 9-iki czikkem megírásakor a közgyűlési vita — sőt több — a főjegyző ur azon kijelentésének hatása alatt voltam, mely szerint még egyrészt addig óhajtotta az erdővételár hátralék tőkéjének az évi költségvetésből való kihagyását, ha arra szükség nincs, másrészt az ivóvíz szükségletünket fedezettnek véleményezte a vascsatorna és libamezei csorgóval. Beismerem, hogy fájdalmas érzést keltett fel bennem a tanács— több: a város — magasztosabbra hivatott tollától ily vélemény. Mit van remélnünk nekünk ósdi kis városiaknak, ha a magas röptű és múltra hivatkozó toll ily módon vélelmezi vízvezetékünk kielégítését? Főrészt igen is az ebből származó fájdalmas érzet adta ajkam és toliamra miket tényékként tapasztalatból feltárni ahoz jónak láttam. Gondolkozásomban, hogy nem állok egyedül, igazolta a közgyűlésen a szavaimat helyeslő nyilatkozat s a soraimat követő /\ jel alatti czikk. Legyen bárki ennek írója, magasztos gondolkozását igazolja, midőn óva int, hogy tegyünk félre minden mellékgondolatol és kívánságot s egyedül a közérdek vezesse elhatározásunkat. Ez volt s ez czélom. — Tisztelettel hajlok meg minden tárgyilagos nézet előtt, de elvárom, hogy igy fogadja minden komoly egyén az én nyilatkozataimat is, távol volt és van tőlem közügyben az egyén támadása, én a hibás tényt, a mulasztást vagy előrelátás hiányát nehézményezem, miért is lehetek egyénileg valakivel jól a nélkül, hogy a közügyekben való intézkedésével meg lennék elégedve. Hízelkedő álbarál az, a ki magán tekintetből nem ad igaz véleményének kifejezési, de valódi jó akaró, ki nyíltan megmondva aggályait, készséggel nyújtja munkára kezét a közérdek előmozdítására. Ha felszólalásom oly egyéneket, mint a /\ Írója hoz a küzdtérre, úgy a közérdek biztosítva lesz Tény, hogy a vízvezeték reánk életkérdés, de az is tény, hogyha régi Lapos-erdőnk utolsó vételár részletét erre nem fordítjuk, hanem évi részletekben elköltjük, úgy alapos okom van hinni, hogy a vízvezeték vagy teljesen elmarad, vagy ha létesül, oly kölcsön ügylettel lesz létesítve, minek törlesztése és kamata, az interca- laris költségekkel a vízvezeték jövedelmét tulhaladó- lag rövid időre zavarokat fog okozni községi háztartásunkban. Sajnálom, ha a főjegyző ur nem értett meg, de tisztábban a tényt előadni képes nem vagyok. Czélom a jövőt a jelennek fel nem áldozni. A közvagyonnál még mindég jónak bizonyult a Zsedényi conservatis- musa, de viszont, ha komolyan óhajtunk valamit léte- sitni, úgy első feltétel az előállilási költséget biztositni és arról gondoskodni. Csak szmlegesnek tartható minden oly altató pártolás, hol a rerumról nincs gondoskodás. Ha tehát a vízvezetéket létesíteni akarjuk, adjuk meg a költség fedezetét. Még bon-motban sem tartom én a városi tanácsot Atya Isten sorba illeszthetőnek, bár közelebb állok, még sem tartom Pulszky Ágosthoz magam hozzá viszonyiihatónak, habár, midőn tanítványa voltam, sokszor szerencséltetett hosszú magán vitatkozásra, mert mint fiatal egyetemi tanár barátja volt az okadatolt ellenvetésnek, emlékül tartom ama mondását: »nincs igaza annak vagy önhitt, ki nem szereti és kicsinylőleg kitér a közügyet érintő működés vagy kijelentés vitatása elől.« Igenis tőle tanultam a vélemény nyílt kijelentésével keresni a jobbat és annak meghajolni, de ilyennek a főjegyző ur 10-iki czikkét még nem találtam. Pulszki Ágost az észjog finom taglalásával igyekezett megteremteni a jobbat, ellenben Szilágyi Dezső (a nagy cséplőgép) a maga önérzetes tudása és erős mondásaival igyekezett és volt képes megtörni ellenfeleit. Közvetlen tőle volt szerencsém hallani, miszerint »nincs oly kérdés, mit más és más világításban ellenkezőnek be nem mutathatunk, csak a fényvető tükröt kell más alkalmas helyzetbe hozni.« Ugyancsak ő tőle maradt azon bon-motja, hogy »nincs azon állítás, minek ellenkezőjét be nem bizonyítom«, mennyire tette is ezeket? nem vitatom. A főjegyzőiUr idézete az eszmelánczolat folytán emlékembe hozza ezen, talán jelen esetben találóbb, bonmotjait is. A válasz érdemét elfog!' 'tságom és esetleges olvasóink türelme iránti figyelemből is sajnálom, hogy részletesen nem tárgyalhatom, azonban örvendek, hogy a vizmü barátjának vallja magát, — a ténykedése ad majd annak valódisága vagy talmisága felől bizonyítékot, mert a főjegyző ur buzgalma tehet majdnem legtöbbet, hogy az ige írott határozat s majd ténynyé váljék, hogy pedig az erdővételár tőke felosztása és évi fölhasználásra való törekvésnél erélye csökkenjen, sziveskedjék figyelembe venni azt. hogy hibás állítás az, hogy most a folyó évi osztagok jövedelméről van szó; ugyanis: mintegy tizenöt év előtt átvettük őseinktől a Lapos erdőt 701/2 osztag őserdő és 29V2 osztag fiatal erdővel s ime alig 15 év alatt levágtuk a 70l/2 évi millió forint értékű osztagot, holott, ha évenként csak az az évit vágtuk volna, úgy most még vagy 50 évre lenne előre biztosítva az erdő jövedelme, de ez elment, miként ? a jegyzőkönyvek igazolják ; továbbá ne altassuk magunkat, hogy 15 év múlva a laposerdei vágás felszabadulván, biztosítja az a folyó régi jövedelmet. Tessék megnézni az uj erdőt; igenis lesz vágás, de sokkal gyengébb minőségű és igy kisebb faértékkel. Tehát 15 év múlva a jövedelem apad és éppen azért, mert apad, kell most dolgoznunk oda, hogy akkor túl terheltségbe ne essünk, holott, ha a meglevő erdővételár hátralékot elköltjük és a vízvezetéket kölcsönből csiná'juk? úgy tény, hogy a törlesztést mégis csak adóból fog kelleni akkor pótolni, holott az akkori erdővágások kisebb hozama is pótlást fog kivánni bud- gettünkben, sőt még uj szükségletek is lesznek. Ha tehát magunkat nagy veszélynek kitenni jövőre nem akarjuk, úgy most ezen tőkét kell beépitni a vízvezetékbe, ezután nem kell fizetni kamatot és törlesztést, sőt ellenkezőleg a viz egyrészt csökkenti a tűzoltói azaz városi kiadást, másrészt a magándij növeli a városi bevételt, ezek által közköltségünk kiegyenlítőjévé válik, hogy pedig most még e nélkül is megélhetünk, igazolja a folyó évi költségelőirányzatunk, ha pedig benne hagyjuk az erdővételárt, akadna hová tpgyük, mert el nem költhető pénz nem szokott maradni. Nem lenne tanácsos a regale papírjainkat itt áldozatul hozni, mert hiszen tudomásom szerint kárpótlás adatott a városi elvont jogokért mintegy............................................... 525000 frt A községeinkért mintegy ............................ 85000 frt Öss zesen mintegy 610000 frt De ebből szőllők kárpótlására adatott mintegy 103000 frt Takarékpénztári alapra leköttetett » 170000 frt » Annuitási alapra leköttetett mintegy.................................. . . . 200000 frt Össz esen 473000 frt Tehát lenne lekötetlen mintegy 277000 frt Nincs a többi se elköltve de le van kötve, s attól elvonni ha lehet is, de nem tanácsos. A szabad maradvány nehezebb idők átmeneti támogatására örökre fenntartandó, s ha elvonjuk, kamatvesztesége nehezíti a mérleget. Helyes gazdálkodással megélhetünk. Nem kívánom én a községi pótadót, szívesen megteszek ellene mindent, de ha a jövő biztosítására czélszerü, nem félek tőle. Kis aránynyal szívesebben áldozom, ha jóra megy, inkább most, sem mint, hogy veszélybe döntsem helytelen nembánomsággal a jövő generatiót. — Ép ezért nem festem a pót-adót mumusként a gyermekszoba falára, hanem férfias nyiltsággal vágok elébe. A jövő veszélye áll lelki szemeim előtt, midőn látom a malom, a fürdő, a vendéglő, a fűrész, a téglagyár stb. meddő költségeit s ha ténykedésem és felszólalásom félreértésével időközi nehezteléseket is kell | tűrnöm, a remélt jobb eredmény reményében elviselem azt is, mert meggyőződésem, hogy egyrészt a takarékosságban, másrészt a közönség általános magán igényei előmozdítására való törekvésben elöljáróságunk ha betölti magasztos hivatását, reánk is állani A „NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE” tárczája. Végzetes tréfa. — Irta: Glanzer Gyula. — Az önbizalom, mely a valószínűség és a lehetőség korlátáit nem ismeri, szüli az önhitet. Ez az önhit veszedelmessé válhat akkor, a mikor a kíméletlen sors saját erőinknek téves becsülésében megaláz. 1. A nagyratörés, a csillogás vágya szállta meg Nem akart egyszerű, hétköznapi ember maradni, a ki a helyzet kényszerítő hatása alatt él, munkál és a ki a kenyérkereset gondján felülemelkedni képtelen. Azt akarta, hogy a szeszélyes hir szárnyán neve az országot bejárja. Érezte, hogy lelke magasztos ideáktól hévül, melyeket ki kell ontania s közkincscsé tennie, Ismereteinek bővítésihez tehát nagy tűzzel hozáfogott és a jövőt illetőleg merész terveket szőtt. Miután nappal hivatalában volt elfoglalva, az éj egy részét föláldozta. Tanult. Sokat és sok félét összeolvasott. Idővel el is érte, hogy feje tárháza lett egy zűrzavaros chaosnak, melyből nem volt képes egy ügyes gondolatot, egy életre való eszmét kihámozni. Azt hitte, kitünően letudna írni akármit, csak az volt érthetetlen előtte, hogy nem volt mit írnia. Olykor egy-egy théma megragadta gyötrődő agyát és ilyenkor határtalan öröm szállta meg. De mikor az eszmét papiroson testté akarta rajzolni, akkor az, mint egy pajkos kohold, addig-addig ugrándozott vergődött avatatlan kezei közt, mig végül teljesen eltörpült... Ez roppant elkeserítette. Barátai ebbeli gyengéjét ismerték és gúnyolódásaikban határt nem ismertek. Pedig ő mindenáron alkotni akart. II. Hely: Egy szerényen berendezett garcon szoba. Idő: reggeli 3 óra. A szűk szobának egyik sarkában egyszerű Íróasztal áll, a melyen könyvek rendetlen összevisszaságban hevernek. Az asztal lapját egy gyengén pislogó lámpa világítja be. Az irójelőlt asztalánál görnyed és gondolatait lázas sietséggel veti a papírra. Sáppadt arczárói a sikerült munka megelégedése sugárzik. Most hirtelen lecsapja tollát és örömittas hangon kezdi olvasni legújabb tárczáját, mely még itt-ott simításra szorul. Befejezve javításait, fölugrik székéről és szobájában izgatottan föl-alá sétál — Azt hiszem, — kezdé számtalanszor elszavalt monológját, — a hatás elmaradhatatlan. Igen, most végre sikerül megmutatnom azoknak az irigykedő frátereknek, hogy határozott tehetség vagyok. Mily édes lesz az elégtétel, a mikor olvasni fogják a lap legközelebbi számában elbeszélésemet. »Első kaland« — irta Gara György. — Már maga a czim is sokat jelentő történetkét igér, hát még a tárgy. De nézzük csak a meséjét! A fiatal huszár kadétot, a ki alig egy pár hete lépett ki a katonai nevelőintézetből, forró szerelmi vágy bántja. Csinos, gazdag, életerős, tehát mindazokat a feltételeket bírja, a melyek az életet kellemessé, kívánatossá és irigyeltté teszik. Hősöm hihetetlenül naiv. Első állomásán még teljesen ismeretlen s ezért nagyon elhagyottnak érzi magát. Esti corso van. Elegáns utczai öltözékeikben szebbnél-szebb hölgyek sétálnak el előtte, kiknek szemlélése különös forrongásba hozza vérét... Egyszerre csak egy feltűnően szép, magas termetű, szőke úrnőt lát meg, a ki vágyteljes pillantását mintha viszonozná. A nő pillantásában volt valami mágikus erő, a mely öntudatlanul magával ragadta... »Utána« — adja ki a jelszót önmagának és dobogó szívvel követi... A hölgy többször hátratekint és meggyorsította lépteit, egy mellék utczába tér. . a kadét mindenütt nyomában van. Végre bátortalanságát legyőzve csatlakozik és megszólitja: — Nagysád, megbocsásson vakmerőségemért, de bájainak nem tudva ellentállani, engedje meg, hogy bemutatkozhassam. Nevem Szentkirályi Leó. Égek a vágytól megismerkedni. A hölgy mosolyog, de nem válaszol. A kadét, a ki a szerelem rózsás utjának legelején áll, zavarba jő. Zavarában mintha gondolatainak fonalát elmetszették volna, egy árva szó sem jut eszébe. Kinos csend. Az elhagyott néptelen utcza csak kopogó lépteiktől visszhangzik. A már-már tűrhetetlenné váló csendet a kadét megtöri és egy esetlen mondattal igyekszik a társalgást megindítani. — Mily szépen ragyognak a csillagok! — ,A hölgy tovább mosolyog, de, nem válaszol. — De nagysád, az égre kérem csak egy szót szóljon, vagy egyszerűen kergessen el... A hölgy csökönyösen tovább mosolyog és hallgat. Az istenért, ne gyötörjön hallgatásával tovább, hanem szidjon össze tetszése szerint, a mint azt egy tolakodó megérdemli, csak legalább hangját halljam. ,,
