Nagybánya és Vidéke, 1902 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1902-10-12 / 41. szám
TÁRSADALMI HETILAP A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE mesjelehik: ■v^sAekta.p Előfizetési ára te-. Egész évre 8 Kor. Fél évre í Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20 fill. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvnyomdájába intézendők. j ; /V'-V \ Közlemények a szerkesztő lakására — Felsőbányai-utcza 20-ik szám alá — küldVi 'AtÁ Nyilttér soronként 20 fill. Az alispáni jelentés. Az október 9-iki vármegyei gyűlésen Nagy László Szatmármegye alispánja rendkívül érdekes jelentést terjesztett elő, melyben foglalkozik a vármegyét nem rég ért éles hírlapi támadásokkal. A jelentésből az ide jvona&opó részleteket a következőkben hozzuk. s^Üä2^ekintetes Közgyűlés! Félévi jelentésemben nem mulaszthatom el felemlíteni azon hírlapi támadásokat, melyekben e vármegye közigazgatása részesült. A Tek. Bizottság egy rendkívüli közgyűlésen foglalkozott e tárgygyal, de akkor nem tartottam illőnek az egyes vádakra kiterjeszkedni, mert a vármegye közönségének a mi védelmünk nélkül is megkellelt tudni határozni e vádak súlyát s nem a mi védelmünknek kellett, irányítani a Tek Közgyűlés ítéletét, hanem azon általános közérzületnek, mely az igazságérzetből minden irányítás nélkül, sőt annak ellenére is kitör. Mi a tisztviselői kar, köszönettel tartozunk a vármegye közönségének a hozott határozatért s ha mégis a közgyűlés után elhatároztuk, hogy a vizsgálat megejtését kérni fogjuk a nagyméltóságu belügyminiszter úrtól, ez nem azt jelentette, hogy mi e határozatnak teljes értéket nem tulajdonítunk, de kötelességünk volt felsőbb hatóságunk előtt e kérelemmel becsületességünk érzetét bizonyítani, — nem lehetett e kérelmünket rögtönösen felterjeszteni, mert úgy tűnhetett volna fel, hogy kérelmünkkel épp a vizsgálat megejtését akartuk volna megakadályozni s várnunk kellett egy ideig, ha vájjon a nagyméltóságu belügyminiszter ur saját kezdeményezéséből nem fogja-e elrendelni a vizsgálatot s miután ez nem történt meg, kérvényünk felterjesztésének nem állott útjában semmi. A vármegyei közigazgatás azon sajátságos helyzetben van, hogy midőn annak u n. államosítása szóba kerül, védelmére úgyszólván mindenki megmozdul, kivéve a tisztviselők többségét, kik ez időpontot örömmel várják, de mihelyt ez a veszedelem nem fenyeget, mtndenki érteni látszik a közigazgatáshoz, a legszigorúbb bírálatot mondják ki felette s nincs okunk zokon venni a hírlapban előforduló támadásokat, mikor látjuk, hogy a közönség nagyrészének felfogásában találja az eredetét, mert minél töbh törvénynyel és rendelettel dolgozik a közigazgatás, annál több emberre huzza rá a paragraphust, mely az elégedetlenségnek okozója, mert az általa választott tisztviselőtől mindent vár, csak azt nem, hogy az ő egyéniségét kellemetlenül érintő végzéseket hozzon, — ezt megteheti egy kinevezett beamter, de egy jó barát, kit ő segített kenyérbe, soha. A modern közigazgatás mindennap a napi élet több és több mozzanatait érinti, szabályozza és korlátozza s nincs kormányzati ág, melynek beavatkozása oly véletlen s a mi lényeges, .oly aprólékos lenne, mint a közigazgatásé. Az adófizetés szabályossága, a perlekedés megindulásának folyamata stb. nem oly meglepő, nem oly előre láthatatlan, mint egy elhullott állatnak szabályszerű eltakarítása, melynek szabályait legtöbbnyire egy kihágási eljárás keserűségeivel tanulja meg az illatő s tapasztaltam, hogy egy rossz hid helyreállítása iránt való panasz a keserűség forrása lett, mert a hid építésének költségei a panaszost is terhelték. Azon támadás, mely vár megyénk közigazgatását érte, főképen a fegyelmi eljárás sokasságából merítette érveit s első pillanatra alaposnak látszott a kifogás, mely úgy tüntette fel állapotainkat, mint ha a corruptió fészke lenne vármegyénk. A hiba természetesen a kimutatásban rejlett, mely nagyon kimerítő volt. Bárki olvassa el a kimutatást, megfog győződni arról, hogy egy-egy súlyosabb fegyelmi eljárásnál nem egy fegyelmi eljárás indittatik, hanem a törvény értelmében minden egyes panaszra külön el kell rendelni a vizsgálatot. Ha egy körjegyző ellen az eljárás megindittatott, rendesen az alapos és alaptalan panaszok beadása indul meg, úgy hogy 5—6, sőt több fegyelmi eljárást elrendelő határozat hozatik, mert a fegyelmi véghatározat csak azokat az ügyeket bírálhatja el, melyekben a fegyelmi eljárás elrendeltetett. A kimutatás két féle lehet vagy minden egyes határozat külön-külön mutattatik ki, mint nálunk történt, vagy egyszerűen az egyszer fegyelmi eljárás alá vett egyén neve vétetik fel. Mindkettő helyes, mert a fegyelmi határozat minden egyes ügyre nézve együttesen mondatik ki s igy egyszerre fejeztetik be. — De nemcsak a tárgy többféle, hanem ugyanegy fegyelmi ügyben több egyén is lehet érdekelve s ha a kimutatás tárgy és személy szerint külön tétel alatt bevezettetik a kimutatásba, egy fegyelmi eljárást elrendelő végzéssel nagy lételszámot érünk el. De e kimutatások sarkpontját az is képezi, hogy minő arány áll fenn a szabálytalan pénzkezelés és egyéb mulasztások miatt mwginditott fegyelmi eljárások között s ez a bírálat mondásánál fontos tényező s ezenkívül a mulasztások miatt elrendelt fegyelmi eljárások okai, melyek nálunk azt bizonyítják, hogy a fegyelmi törvény végrehajtásánál inkább a tulszigor, mint az elnézés hibánk De bármit tüntet is fel kimutatásunk, egyet hangsúlyoznom kell, azt, hogy vármegyénkben a panaszosoknak soha sem k dlett a nagyméltóságu belügyminiszter úrhoz fellebbezni a vrzsgálat elrendelése miatt, mert helyesebbnek tartottuk, ha a panaszoknak inkább nagyobb fontosságot tulajdonítunk s e tekintetben minden hírlapi tárnadá« daczára, jövőre is helyesnek tartom ezen elv fentar- tását s ennek tulajdonítom azt, hogy vármegyénk közigazgatása már hosszabb idő óta tisztaságának tudatát megszerezte közönségünk előtt s legalább e tekintetben nem szolgáltatott sensatiós híreket a napi lapoknak. A fegyelmi eljárások nagyszáma volt a bírálat kiinduló pontja, melynek következtetései kedvezőtlenek voltak a mi vármegyei közigazgatásunkra. A tisztviselői kar leghelyesebbnek tartotta nyugodtan bevárni a fejleményeket, mert lehetetlennek tartottuk, hogy egy ilyen erős támadás után, midőn minden panaszosnál már előre bizstositva van panaszának az erkölcsi siker, ismétlem, lehetetlennek tartottuk, hogy ha valóban forognak fenn panaszok, azok rögtön nyilvánosságra ne hozassanak s ezt csak megakadályozná vagy nehezítené minden olyan lépés, melyet a tisztviselői kar a megtorlás színezetével tenne. Kötelességünk volt nyugodtan nézni az idők folyását, mig az ellenünk megindult támadás minden irány, an kézzelfogható eredményeket hozhat létre, de valamint a vármegyénk egy részét erősen érintett socialis mozgalom alkalmával sem merült fel oly tény, mely közigazgatásunkat kedvezőtlen színben állította volna elő, úgy most is, hónapok eltelte után nem merült fel semmi, melyek az elllenünk megindult támadás jogosultságának bizonyságai lettek volna s midőn a Tek. Bizottság rendkívüli közgyűlésen tárgyalta az ügyet, csak örvendtünk, hogy a mi rovásunkra felszólalás történt, mert mig egyrészről ez bizonyította, hogy elleneinknek van bátorságuk felszólalni, másrészt ezen felszólalás szerint az egyedüli corruptió, mely e vármegyében létezik az, hogy vármegyei bizottsági tag választásánál a hivatalos hatalommal pressió gyakoroltatok, s ezt azon bizottsági tag emelte, kinek választását az igazoló- és biráló-bizottság határozatai daczára a m. kir. közigazgatási bíróság megsemmisítette s újra megválasztatott. De a támadás más természetű is volt s azzal vádolt engem, s vele természetesen a tisztviselői kart, hogy nem felelünk meg azon erkölcsi feladatoknak, melyek természetszerűleg s nem a törvény betűje szerint kötelességeinket képezik. Tekintetbe véve azon szűk anyagi helyzetet, melylyel e vármegye rendelkezik, fentartottuk a közművelődési pótadót, mely által lehetővé vált, hogy még mielőtt a törvény intézkedett volna, 70—80 gyermekmenhelyet tartottunk nyitva az egyes hözségekben s miniszterileg jóváhagyott szabályrendeletünk szerint alapját vetettük egy vármegyei muzeu n és könyvtárnak s ez utóbbi czélra évenként 1000 koronát áldoz e vármegye a magyar tudományos irodalomnak, hogy idővel könyvtára a vidéken számottevő tényező legyen, továbbá minden évben 1000 koronát tesz félre, hogy esetleg egyes gyűjtemények megvételére kellő összeggel rendelkezzék E két tény bizonysága annak a szellemnek, mely Szatmár vármegyét vezeti s mely jogot ad arra, hogy ne szálljunk vitába oly dolgok felett, melyek ily kézzelfogható tényekkel nem igazolhatók. A mi pedig az egyes specziális vádakat illeti, hogy mi a magyar érdekeket elhanyagoljuk, e tekintetben büszkén állítA „NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE“ tárcája. A mi jó öreg tanítónk. Irta: Szabó István. A jászok metropolisában jártam iskolába. A külvárosi iskolákban csak két osztály volt. Itt ismételgették a második osztályt azok a fiuk, a kik tovább nem akartak járni és még gyengék voltak a mesterségre, vagy a paraszti munkára. A kiket pedig tovább is járattak, azok felkerültek a belvárosi, vagy tornyos iskolába, a hol már négy osztály volt. Most már hat osztály van. Akkor a negyedik osztály volt az elemi tanulásnak a betetézője Az ismételgetőknek utolsó állomása. Innen azután az élet nehéz iskolájába vagy a középiskolába léptek át a tanulók. Abban az időben a negyedik osztály vezetője Pirk György volt, egy áldott lelkű, nemes szivü öreg ur, igazi tanító a javából. A ki ha Jézus korában él, bizonyára egyike lett volna azon jámbor halászoknak a kiket az Üdvözítő meghitt lelkeket fogni a mennyország számára. De igy is meg volt ő hiva és fogott is felejthetetlen, örökbecsű nevelésével és tanításával lelket eleget a becsületes élet, a mennyország számára. A kik valamirevaló embert akartak a gyermekükből nevelni, alig várták, hogy az öreg Pirk tanítóhoz adhassák. Igaz magyar érzéssel dobogó keblét a régi jó tanitókról lemaradhatatlan egyszerű zsinóros fekete attila födte, a melyen hosszú ezüst szakálla folyt végig. Olyan volt, mint egy apostol, ha a tanítói emelvényre lépett. Valóban apostola is volt ő iskolájának. Egész napját ott, vagy a mellette levő tanítói könyvtárban töltötte. Családjával csak délben es este érintkezett. Még akkor nálunk nem volt divatban a népiskolákban a papok által való hitelemzés. Az is a tanítók munkája volt. Sőt még vasárnaponként, a diák-mise után visszamenet az iskolába, az Ur evangéliumát is ők hirdették nekünk a vele járó tanítással együtt. De minő tanitás volt az, a mit nekünk a mi jó öreg tanítónk tartott. Még most is dobog a szivem, ha ráemlékezem arra az aranyszavakra, miket mondott a tizenkétesztendős Jézus engedelmességéről, a Sinai hegy isteni parancsolatainak a negyedikéről, a tékozló fiúról, a dúsgazdagról és a szegény Lázárról. Igazán, a kinek szivében csak egy parányi szikrája volt a jóságnak, lehetetlen, hogy lángba ne borult volna az egész szive ama megindító szavak hallatára. Hát még mikor a magyarok történetét magyarázta ! Oly mély bensőséggel, igaz meghatottsággal tudta festeni hazánk történetének gyászos lapjait, hogy még a saját szeme is könybe lábadt, mi meg úgy sirtunk szegény édes hazánkért, mintha még sohasem esett volna egyetlenegy könycsepp se érette. A fényes lapoknál pedig úgy feltüzelt bennünket, hogy mindannyiunk egy-egy kis kuruez- vagy Kossuth- katona volt, mely az elfogyott regementet pótolni vágyott. Hogy lángolt, dobogott, háborgott gyermeki szivecskénk ! Milyen szívesen haltunk volna meg a sok jó vitézzel együtt mi is édes hazánkért! Fegyelmező ereje nyugodt, nyílt; de szigorú volt tekintetében és jóságos szavában. Apró, szúrós szemében mindig ott égett a nemesen érző szív szelíd lángja. Ö maga egy szót sem szólt, hanem helyette nagyivü, bozontos szemöldöke, beszélt, ha valakit figyelmeztetett. Ha már valakineh erős nyomatékkai azt mondotta, hogy »édes fiam!«, már ekkor baj volt. A kinek már a szigorú szemöldöke, engedelmességet parancsoló tekintete nem használt, az már a különtett három padba ült, a mely három padot a gonoszok, vagy szamarak padjának neveztük. Ez a három pad a mi iskolánkban olyanformát jelentett, mint a felnőttek iskolájában, az életben a fegyház jelentene, ha azokat is ilyen kitűnő jó tanítókkal szerelnék fel a puskás, szuronyos, durva hajdúk helyett. Volt .még egy fegyelmi eszköze, egy orvossága a jó öregnek, ezt már az asztal fiában tartotta. Ez egy négy-öt araszos vékony pálczácska volt. Ez volt az úgynevezett ultima ráezió; Jupiter kezében a villám. A kit ezzel megbélyegzett, az már nagy bűnös volt és az már a három pad legutolsójába ült. Ritkán került elő, mert ilyen eset alig volt egy-kettő egész év alatt az iskolánkban. Finom ítélőképességével meg tudta különböztetni a pajkos gyermek esetét a rosszindulatú hibától. És amazt megbocsátotta, ezt megdorgálta, megfeddette. S csodálatos prófétatehetség lakozott az öreg urban. A kiket ő elitéit áz iskolában, azokat az élet is elitélte, — a menynyire egyik-másik továbbiélete előttem folyt le — láttam, hogy vagy mint mindenféle mesterségbe beleunt munkátlanok henyélnek, vagy mint kártyások, iszákosok tengetik életüket, olykor-olykor az erkölcsi törvény mellett beleütközve az államélet törvényeibe is. * Történt egyszer, egy szép nyári péntek délután, hogy 1 szegény asszony jött fel az iskolánkba nagy szomorúan. Mi persze gyönyörűséggel és vígan harsogtuk elejébe a régi szép köszöntést: »Dicsértessék a Jézus! Isten hozta szerencsésen !«
