Nagybánya és Vidéke, 1902 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1902-09-28 / 39. szám
(2) 1902. szeptember 28. 89. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE A polgári olvasó körben volt az ünnepség befejezése, hol 7 órakor vacsorára gyűltek össze igen szép számmal. Az összejövetelen hölgyek is vettek részt. . Itt a szabadság serlegét az asztalnál Torday Imre elnök emelte fel rövid csinos beszédben éltetve a hazát. Utánna Németh József a kör jegyzője nagy szabású emlékbeszédet mondott Kossuth Lajosról. Majd Zempléni Árpád, a kit a kör elnöke Zilahról meghívott a nagybányai ünnepre, két igen szép Kossuth-költeményét szavalta el roppant nagy hatással. Ezután számos köszöntő hangzott fel, melyek közzül kiemeljük a Szabó István tanárét, a ki Kossuth szobor létesítését hozta javaslatba, a Szeren- csy Józsefét Zemplénire a költőre és Szűcs Pátrinak kifogyhatatlan szellemes tósztjait, melyekkel annyi általános derültséget keltett. Lezajlottak tehát a szép Kossuth napok, mintha a gondviselés is kedveskedni akart volna, tiszta, derült időt adott ezeken a napokon, hogy ne zavarja a közörömet még az ég könnyűje sem Vajha maradandó nyomokat hagyna maga után fenkölt szellemű ünneplésünk s gyarapodnánk utána hazafias erőben, egyetértésben, sze- retetben! A new-yorki zászló ünnep. — Irta: Mandl Ernő. — Lezajlott már az ünnepély, újra munkába állottunk, de Amerika magyarsága előtt soh’se lesz feledve 1902. szeptember elseje. Több, mint 40.000 ember mutatta meg. hogy átérzi a zászló ama mondását : »Hazádnak rendületlenül légy hive, óh magyar!« Fenséges ünnep volt ez reánk nézve, magyarokra. Ünnep volt ez a szó legszorosabb értelmében, ünnep, mely ritkán fordul elő egy nemzet történetében és ezt nemcsak ünneplő ruhánk, de egész valónk is mutatta. Valóban lélekemelő látvány volt, midőn a menet New-York keleti részén rendezkedett, mily lelkesültség- gél jöttek a külömböző magyar egyletek, elől magyar és amerikai zászlókkal; bebizonyítva, mily pompásan megfér a kettő egymás mellett. Minden egylet elé diszmagyarba öltözött huszárok lovagoltak és ezek vezették azután a menethez, a melynek részéről nagy éljenzéssel lettek fogadva. Amerika ily magyar ünnepet még nem látott; elől mentek a kocsik, bennök magyar nők és leányok, nemzeti szinü szallagokkal és kokárdákkal díszítve; ezután az 50 tagból álló huszár bandérium, majd a külömböző egyletek. A menet czélja a »Grand Central Palace» volt, (New-Jork legnagyobb termeinek egyike, a melybe kb. 12.000 ember fér) s a mely a kirándulási ponttól oly messze van, mint Nagybányától-Felsőbánya. Csak ekkor lehetett látni a tömeg nagyságát, mert a midőn a menet eleje már megérkezett, a vége még mindig .a kirándulási pontnál volt. Gyönyörű ünnepély volt ez. Amerika magyarsága először egyesült ily nagy mértékben hazaszeretetben, örömkönnyeket ontva, mindőn látta, hogy nem feledkeztek meg róla testvérei, hiszen szeretetüknek fényes bizonyítékát, a nemzeti diszlobogőt elküldötték. Amerika minden részének magyarsága képviselve volt itten, mely eljött, hogy áldozzék a hazaszeretet szent oltárán s mutassa meg, hogy bár idégen földön keresett menedéket a sors csapásai elől, azt a helyet, hol bölcsője ringott, hol felnevekedett, azt a hazát, mely a minden szépért, jóért és igazért való fogékonyságot már gyermekkorában szivébe csepegtette, elfeledni nem tudja és tisztelve szereti. Midőn a zenekar, az ünnep megnyitásaképen a magyar hymnust játszotta, az egész tömeg felállott és magasztos lelkesültséggel, sírva énekelte a vers sorait: »Megbünhődte már e nép A múltat s jövendőt.« Nem lehet leírni ez ünnepélyt, csak annak lehet arról fogalma, ki azt látta. Az ünnepély fénypontját képezte Zseninek, a »Nemzeti Szövetség« hivata'os küldöttjének, a zászló hozójának beszéde. Érczes hnn gon, diszmagyarban beszélt. Elmondotta, micsoda kötelességeket vár tőlünk anyánk, mily szeretettel gondos kodik rólunk, midőn otthon is mennyi baja van. Elmondja, hogyan keletkezett e zászló és mi czélja van. Majd a végén, mint egy próféta, erős hangon kiáltotta: »Esküdjetek meg, véreim, hogyha a haza valamikor veszélyben lesz, azt nem feleditek el és annak védelmére készek vagytok véreteket is kiontani. Esküdjetek!!« És 12000 ember, mintegy varázsütésre felállott és sirva, jobb kezének 2 ujját ég felé tartva kiáltotta: »Esküszünk! Isten bennünket úgy segéljen!« — Oly jelenet volt ez, melynek párja csak egy van történelmünkben, az országgyűlésnek 1848. julius 11. gyűlése, midőn Kossuthnak megszavazta a haderőt és hitelt. Ekközben lehullt a nemzeti szinü lepfc! a zászlóról és teljes fényében előttünk állott szeretett hazánk ajándéka: a diszlobogó. Fenséges kép volt ez; a nép örömében sirt, ujjongott, zsebkendőt, kalapot lobogtatott, szűnni nem akaró lelkesültséggel éjlenzett. Nem tehetett látni könnynélküli szemet, e zászló felébresztette bennünk gyermekkorunk aranyhimes pillangóit, a múlt fényes álmait, csábos képeit. . . . Extasisban voltunk mindnyájan. Ott állott a zászló, hatszögletes rudja tetején érczgömbbel, melyben történelmileg nevezetes helyekről való föld van. A gömbön áll az ősmagyarok hadi jelvénye, a fehér Turul madár, csőrében fehér kardot tartva. A zászló egyik oldalán : »Hazádnak rendületlenül légy hive, óh magyar« felírás látható a 2 angyal által tartott nemzeti czimerrel, a másik oldalán pedig : » z amerikai magyaroknak — az országos nemzeti szövetség 1902.« felírás olvasható; a fehér selyembe beleszőve Hungária, koronával a fején, a mint tengerparton ül és kitárt kezeit sóvárogva nyújtja a távolban elmosódott hajó után, mintha mondaná: »Óh gyermekeim, gyertek vissza, ne hagyjátok itt szerelő anyátokat!»... Lezajlott már az ünnep, újra munkába álltunk, hogy arczunk véres verejtékével keressük meg kenyerünket, tiszteletet szerezzünk a magyar névnek, de ezentúl nem leszünk oly szomorúak, nem gondolunk vissza oly fájdalomteljesen szülőföldünkre: reményt, bizalmat, vigaszt, irt nyújt e zászló! Üdvöz légy, drága nemzeti lobogónk! a te védelmed alatt mindig megfogjuk állani helyünket a népek millióinak küzdelmében és ha elfáradunk, reád nézünk és ujult erővel dolgozunk tovább, míg eljön az idő, midőn hazánk szellemi és anyagi tekintetben a legelsők között fog állani, mert hiszen: »Megbünhődte már e nép A múltat s jövendőt!« Heti krónika. Száz év nagy idő egy nemzet életében is. Leg- kevésbbé sem csodálkozunk tehát azon, ha a Kossuth ünnep valóságos extasisba hozta az egész magyar aemzetet. Nagybánya, a szegény Nagybánya is kitett magáért, s megmutatta, hogy lélekben ma is gazdag. A mi ünnepélyeink be illettek volna akár a fővárosba is, oly magas színvonalon állottak, s népünk komolyan és fenségesen viselte magát. A gimnázium napja zárta be az ünnepségeket, örvendünk ezen, hisz az ifjúságé a jövő, az ő magatartásuktól függ az ország további sorsa, nem lényegtelen tehát, sőt nagyon is lényeges dolog, hogy az ifjúság miként érez s milyen nevelésben részesül. Fájdalom azonban az ünnepek után jönnek a hétköznapok. Most látjuk igazán mily szomorú ez az esztendő. Nincs termés, a szőlő be nem érik, szüret aligha lesz, még a máié is, népünknek ez a mindennapi kenyere sanyaruan áll, részint terméketlen, részint éretlen. A nyomorúság tehát küszöbön van. Ennek daczára lélektanilag magyarázható, ha a czirkuszt sürven látogatják. Feledni megy a bánatot a nép az esti mulatságba a bolondos Auguszt ostobaságain, vagy a zenebohóczok kaczagtató akkordjain jóizüeket nevet. Panem et circenses (Kenyeret és czirkuszt) köve- telLegvkur a szegény római nép, a mieink is úgy vannak vele, ha már az egyik hiányzik, élvezik legalább a másikat Közben észrevétlenül beköszöntött az ősz, a csodálatos ősz, néhol az ákácz, másutt az almafa, baraczk virágzik, a lombok üdék, a levegő tiszta, verőfényes, de az aszalók nyugdíjba kerültek, a nép nem dolgoz- hatik napszámba a betakarításnál, a gesztenyének hire sincs még, máléhántók vig dala nem halatszik az udvarokból. Talán ha karácsonig igy tart az idő, még szüretelni is fogunk, de ma még a vidék összes rigói berekedtek a savanyu szőlőtől, szinte jobb volna, ha ilyen esztendőben semmit se írna a krónikás. Különfélék. Személyi hírek. Nyirö Gábor fiumei tengerészeti főfelügyelő a héten pár napot szülővárosában Nagybányán töltött. Zempléni Imrey Árpád költő f. hó 22-én délután városunkból Budapestre utazott. Menetrend változás. A szatmár felé induló hajnali vonat október 1-től kezdve 12 percczel korábban fog indulni. nyán, mitől dél-tájt megfosztotta: egy hasonló szerencsétlen nőt, egy kis állást, ezt is feltételhez kötve... Ugyan, az ily ember hogy tudna aludni! . .. Nagy redős homlokán verejtékek keltek s letörölte koezkás kendőjével. A hold megszélesitve, megnyujtva lefektette a kicsi ablakot a kamra földjére. Aztán ott arra, a széltől lóbált eperfa lombja reszkető czif- rákat, árnyékokat rajzolt. Mulattatni akarta a jó Lé- nárd bácsit. Szelíd öreg szeme e mozgó rajzolaton függött, de esze távol, tudja az ég hol járt. Felkelt. Gyertyát gyújtott. Aztán elővett egy féliv papirost. Kétfelé hajtotta. íráshoz látott. De előbb a kezdő betű táján az üres papirt két ajkára nyomta. Irt. A végét is megcsókolta. Mosolygott is hozzá. Örült. Most irta ki először, hogy: tanító »s< betű nélkül. Összehajtogatta. Lepecsételgelte. Ráírta a czimet s megint megcsókolta... Nesztának irt. Másik levelet is irt. De azt már nem csókolta meg. Mesterének küldte. Mikor ezzel is végzett, azt a sárga karika formát elővette. Elkezdte húzogatni az ujjára. Próbálgatta, hogy melyikre ilük. A neveletlenre. . Aztán úgy el nézte... Még meg is csókolta. Pipára gyújtott. S végig sétálgatta szobáját hajnal hasadtáig. A gyertya már jól leégett, ö is elfáradt. Harangozni kezdtek. Imádkozott! így telt el az első éj. Reggel a templomba kellett vezetni a gyermekeket. Az átvirrasztott éj meg sem látszott rajt^. (Kiszenvedett arezon egy éj meg se látszik.) Fontos képpel méregette Vescnyének népe isten- tisztelet alatt az uj mestert. Egyik az arczában, másik ősz hajában, a harmadik külsején talált valami gáncsolni valót. Hanem abban mindnyájan megegyeztek, hogy éltes egy kicsit. Sőt akadt olyan is az öreg anyókák közt, ki azt tudakolta, volt-e már felesége?.... Avagy tán özvegy, talán másodszor is?... Nem, egyszer se. Felesége sincsen. Csupán szeretője. A napok teltek. S minél inkább teltek, annál kevesebbet beszélt a falu hófehér hajáról, öreg arczáról. Végre elérkezett a vizsgálat napja. Nagy döntő nap Lénárd életében... Lénárd bácsi kiadta a gyermekeknek előtte való nap, hogy holnapra othonról hozzanak virágot bokrétának, a mennyit csak tudnak. Hoztak is kora reggel eleget. Kötött is belőlük olyan két bokrétát a vizsga-asztalra, hogy majd meg szólalt. Kért hozzá talpas poharat Dobos Mengyinétől. Az asztalra egy nagy czifra abroszt terített. Ezt a tanitóné adta. Rá a bokrétákat, tentát, papirt, a mi szükséges volt. Ütött az óra . . Jött a plébános ur, elől a jegyzővel, utána a többi tisztes öreg pórok. Az az ünnepélyes vörös szalag ott a plébános ur derekán, mégegvszer agyába tolta Lénárdnak : hái.ha nem sikerül!... Elsápadt. A leányoknál kezdték a vizsgálatot. Miután osztályában mindent rendbe hozott Lénárd, ő is bement, így hozta az illem ... — Jaj! jaj! jaj!. Iszonytató lárma... — Mi az odaát? Kérdé a plébános. Lénárd bácsi kiossant az ajtón s látta, hogy osztályában két gazficzkó egymás haját tépi künn az asztal mellett. Ha!., a takarót is rántják... Virág is a földön.. A ténta szétfolyva .... oda ... oda minden! Lénárd megrendült hitében. Állt némán s reszketett... Az ajtó nyílik ... a pap kilép belép... utána a többi tisztes öreg pórok. Kezdenék a vizsgálatot. — Nem szeretem, dörmögé a plébános komoly ábrázattal. A vizsgálat úgy a hogy, a helyzethez képest, elvégződött. De Lénárd tanító lelkében egy végtelen ür maradt. Ez a remény helye! Alig alkonyodon, Lénárd bácsi mélyen lecsüg- gesztett fővel lépeget a parton, a Tisza töltésén... Ugyan mit gondolhat?... A parti virágok, a kétélű sással, meg a sima csomótalau káka, mintha beláttak volna lelke közepébe, azt susogják néki: »ne tedd öreg Lénárd, nézd mily szép az élet... Tekints még egyszer szét, boldogság vár még reád».. Sirva fakadt. A zöld kecskebékák is azt hangoztatták a kó- válygó rojtos hínár közt: ne tedd — ne tedd... »Nem szeretem«., a plébános ur e sötét, szavai törtek fel még egyszer kebléből mély sóhajtással, aztán —• egy csók még a gyűrűn, egy locscsanás a vizben . .. A nap letűnt Tele hold váltá fel s halovány sugarát szórta szét az égen. Az udvara is halvány. A fűzfák rémesen susognak egymásnak ott a Semlyékes- ben. Kuvik madár is szól... Húzzák a vesenyi halászok a nagy öreg hálót végig a Tiszában, a Tisza partjára. Már parton is van... Jaj ! mi van beakadva? mi nyúl ki belőle? Egy kéz!... egy .ujj, sárga gyűrű rajta !. .. Szegény Lénárd bácsi! Ki gondolta volna!... Szegény Neszta ! Hát ö ? !... Tfalap különlegességek! P. és C. Habig és Pichler Antal Gráczi = kalapgyárosok egyedüli raktára: = w w Radó Andor kalap-, czipő- és férfi-divat üzletében Nagybányán, Főtér.
