Nagybánya és Vidéke, 1901 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1901-11-17 / 46. szám
Nagybánya, 1901. November IT. 46. szám. XXVII. évfolyam/'------------fri TÁ RSADALMI HETILAP A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE meg-jeleitik: ■^^.s^Lebtot^.e3 Előfizetési árak: • Egész évre 8 Kor. Fél évre 4 Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20fill. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvnyomdájába intézendők. Közlemények a szerkesztő lakására — Felsőbányai-utcza 2-ik szám alá — küldendők. Nyilttér soronként 20 fill. Nyomor. Sajnos körülményes megdönthetien tapasztalat, hogyha idegen, külföldi bányászok jönnek ide s nagy hűhóval vállalkoznak, igsQ hamar beadják a kulcsokat. Odakünn lenézőleg beszélnek a magyar bányászatról és kohászatról s azt hiszik, hogy a vad Ázsiába, vagy a legsötétebb Afrikába mennek, hóditó és kultúra terjesztő útra, mikor Magyarországon kiszállnak. Büszke tervekkel foglalkoznak, nagy méretű gépeket állítanak fel, szipolyozzák a bányát a mennyire csak lehet és fizetnek vigan, mintha az élet csupa farsangi mulatság volna. Egy-két évig ez könnyen megy, mert bírja a külföldi tőke, de a mint észreveszik, hogy kamatjövedelemre nincs kilátás, visszaszivják az embereket a magyar vállalkozásból és beszüntetik a munkál. Mindez érdekes dolog ugyan, és látszólag nem tartozik reánk, úgy első tekintetre. Ha valakinek tetszik sárba dobni a pénzét, ám legye, mi közünk hozzá. így gondolkozhatnak némelyek, még hangadó egyéneink közül is, pedig a dolog nem igy áll. Kapnikbányán a Rótabányánál tudvalevőleg valami angolok vállalatot létesítettek s Kapnik- ból egy-két hő alatt magyar Klondike lelt. A község lakossága 5000-re felszaporodott, lakást nem lehetett kapni, egy padlás-szobáért 10 koronát is fizettek egy hónapra, csak legyen hol meghúzódni, a földmivelési miniszter nagy területet ajándékozott munkás lakások számára, a telepen óriási épületek, berendezések emelkedtek, a vállalat ezer munkást alkalmazott, a lapokban hirdetések jelenlek meg, hogy még mindig szerződtetnek munkásokat jó fizetés mellett.. Vendéglők, kereskedések nyíltak, látványosságok rándultak ki Kapóikra, sőt még egy fényképész és több mester ember is megtelepedett. A szegény magyar kincstár szégyenkezve húzódott meg a merész vállalkozók mellett, hogy ő ilyen Amerikát teremteni nem tud. S mi lett a vége, a Róta-bánya összes munkásait elbocsátotta f. év decz. 1-től, csupán kettőt tartott meg, a kikre a vizemelő-gépnél szükség van, hogy a bányát a viz el ne öntse. Most tehát vége a megélhetésnek s a munkás-nép tél viz idején, karácson ünnepe előtt mehet koldulni szerte az országban. Bennünket ez a dolog közelebbről azért érdekel, mert tudomásunk szerint 150 nagybányai ember és azok családja marad kenyér nélkül Ki fog ezekről gondoskodni? Télen át különben is nagyobb a nyomor, a szegénynek nincs fűtője, nincs meleg étele, nincs ruházata, a nap rövid, napszámos munka nem akad, hát még mennyire fokozódik ez, ha a szerencsétlen családok vissza költöznek Bányára, sőt az is valószínű, hogy az idegen illetőségűek legnagyobb része szintén ide fog húzódni, mint legközelebbi városba, elegendő dolgot adván a rendőrkapitányi hivatalnak a nyomorból eredő kihágásaival. Érezzük, hogy itt tenni kellene valamit, legjobb volna bizonyára az, ha a Róta bányát a magas kincstár venné meg, a mint azt már tennie kellett volna akkor, mikor a bánya eladás alá került s a kincstár az ő századokon át kipróbált higgadt és mérsékelt rendszerével adna kenyeret a népnek. Ezt azonban nem lehet oly hirtelen létesíteni, mint némelyek gondolják, ha a kincstárnak van vagy lesz is vevő szándéka, a megvalósulás ezen a télen alig lehetséges. A pillanatnyi zavar enyhítésére annyit azonban már most meg lehetne tenni, hogy a kincstári bányászat a kerületben itt-ott elhelyezne annyi munkást, a mennyit lehet, segítségére jöhetne a munka adásban a kincstári, városi erdészet, csináltathatna ínséges munkát a vármegye, pl. kiépíthetné a tőkés-láposi utat stb. Komoly, igen komoly kérdés ez, odázni nem szabad, mert a késedelemben veszély van. A nép, a bányászat, a békés lakosság érdekében ajánljuk e pár sort a kincstári bányászat, erdészet, a város és a vármegye jóa- karatu figyelmébe. Bévé.z jáno». Törvényhozásunk és a méhészet. Mutatvány szerzőnek 1902. évi zsebnaptárából. Ára 2 korona. Kapható a szerzőnél. Hazánkban b méhészetet érdeklőleg a törvény- hozás — daczára a méhészet napról-napra való föllendülésének — mindezideig fölötte szűk keretben intézkedett. Sz. István királyunk Decretumaitól kezdve egészen Mária Terézia királynő 1775. évi április 8-diki pátenséig — melyben a nagy királynő többek között már a méhészeti szak-oktatás rendszeres szervezésére is gondot fordított — összes törvényeink, királyi rendeleteink s Erdélynek az anyaországtól 1540-ben történt elválása után hozott s az 1653. évi Approbatae Constitutiones és 1669. évi Compilatae Gonstitutiones gyűjtőnevek alá foglalt önálló törvényhozási intézkedések — az eltulajdonítás büntető-magánjogi kérdésein kívül — a méhészetre vonatkozólag csupáncsak a papságot illető tized vagy kilenced —■ és a földesurat illető tartozmányok megállapítására s azok beszedési módozatainak meghatározására, valamint a mézzel és viaszszal való kereskedés szabályozására — szorítkoztak. Legelőször Mária Terézia fentidézett és több más hasontárgyu rendelele adott hazánkban nagyobb lendületet a méhészetnek, a minek élő bizonyságát az uralkodása allatt hirtelen föllendült méhészeti irodalom termékei képezik. E királyi rendeletek azonban — bár a m éhész- kedés intensivebb felkarolását eredményezték — természetszerűleg nem foglalhatták magukban a méhészet űzéséből kifolyó különbféle jogviszonyok részletes szabályozását, s ilyenekről a törvényhozás maga későbben sem tartotta érdemesnek mind e mai napig gondoskodni, s amit egyes lelkesebb szakférfiak e tekintetben törvényhozásilag óhajtottak szabályoztatni, mai napiglan csak pium desiderium maradt. Ami a nemzeti egyéniségünk szokásjogából s régebbi és újabb jogrendszerünkből kifejlődött magyar magánjognak a méhészetre való vonatkozásait illeti, ezekben legrégibb törvényeinktől kezdve a legujabbakig azon vezéreszme vonul keresztül, hogy a méh, épugy mint a házigalamb, szeliditett vad-állat s mint ilyen, nem tárgya az elsajátításnak s hogy úgy a méhek, mint a galambok, csak akkor sajátíthatók el, ha rendes lakóhelyökre való visszatérési ösztönüket elveszítették, illetve : ha előbbi tulajdonosuk tulajdoni jogát feladja, ha tehát például: raját nem üldözi vagy bizonyos idő elteltéig azt nem keresi. A méhek eszerint már két nap múltával annak tulajdonaivá válnak, akinek birtokán a raj megtelepült, feltéve, hogy az eredeti tulajdonos raját két napig egyátalában nem kereste, vagy ha kereste és meg is találta, de azonnal A „NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE” tárczája. Ószszel. Suttogva hull alá A sárgult falevél, Ki érti meg szavát, Ki tudja mit heszél? Szivem sajog, vérzik, Fájdalmasan zokog, Ki kérdezi tőle: Miért sirsz, mi bajod? A levél hullását Megérti a madár, Viruló rónára, Kiesb hazába száll. Szivem zokogását Te érted csak lányka, Oh, mondjad, hogy szeretsz, S megleszek gyógyítva. Régi puha fészkét, Ha jő a kikelet, A madár felleli S vidám dalt csicsereg. Szivünk szerelme is Hogy ha otthont talál, Boldogság lesz éltünk, Soh’ sem jő rá halál. Miczi. Úti képek:. Velenczében. Már 8 óra előtt a hajón voltunk. Megszólaltak az estharangok, azután a hajós kapitány dörgő hangon ejtett levar szava, mondhatom, megrendített; mindjárt rá a hajó kürtje hatalmasan bömbölt, mintha csatára adott volna jelt. Azt jeleztette a kapitány parancsa, hogy a hajóköteleket fel kell szedni. Azonnal kezdett a hajó gépe zakatolni, mint a gyermek, kit az anyja kebléről leszakítanak, oly fájó érzettel váltam meg az anyaföldtől. Szinte bántam, hogy hajóra szálltam. Nem csoda, hisz már Horatius említi ódájában, hogy annak melle hármas érczczel volt vértezve, ki először merészkedett, a tenger bősz habjaira bizni a törékeny hajót. Egy öreg tengerész biztosított bennünket, hogy nem lesz Bóra. Először simán haladtunk a tengeren. A hajó méltóságosan nézett ki, hosszú, két oldalról fehér fodros kék uszályával. Cherso szigetét elhagyva, csak ekkor kerültünk a nyílt tengerre. Gyönyörű szép idő volt. Fölöttünk a csillagok myriádjai, alattunk a tenger végtelen hullámai. Magasztos gyönyör fogott el, eszembe jutott az »Ave maris Stella« (üdvözlégy tenger csillaga) gyönyörű egyházi ének. Alkalomszerű belőle ez is: «Iter para tutum — biztos utat készíts nekünk.« Annyira megnyugodtam, hogy a nyílt fedélzet párkányán ülve, pár perezre elaludtam, azt álmodva, hogy a levegőben lebegek. Csaknem folyton a fedélzeten voltam, minden moza- natra figyeltem. Később azonban kezdett jármüvünk jobbra-balra inogni és nemsokára bekövetkezett többeknél a tengeri betegség. Egy fiatal ember, ki nagyon kívánta, hogy legyen Bóra, most egészen megjuhászkodott- Hasra feküdt a fedélzeten, hogy ez jó tengeri beteg i ség ellen, még is elővette a baj. Én csak nagybánya szilvóriummal erősítettem magam, nem történt semmi bajom. Nehány betegnek is kedveskedtem ezen flui- dummal. Egyet-egyet csikorgott a gőzgép, eleinte attól tartottam, hogy valami törik benne. Az is szokatlan látvány volt, midőn a konyhaasztalt — dolga elvégzése után — a kukta a hajó párkányához kötötte. 12 órakor felkelt a sarlóalaku hold — rajta két fekete vízszintes esik — végtelen ezüst hidat verve Adria hullámaira. Egyszerre távol hajóról, melynek még csak árbocz lámpája volt látható, csengetés hallik, hajónk három csengetéssel felelt; épp akkor egy kisded utitársunk is felsikoltott. Nem volt semmi baj, csak közeledését jelentette a hajó, nem sokára valóban közel egymáshoz haladtunk el. Pirkad, a nap fel kel, rajta is fekete vonalként tűnt fel valami felhőréteg. De most már erősebben kezdett a hajó himbálódzni, úgy, hogy jól széjjel kel
