Nagybánya és Vidéke, 1901 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1901-07-21 / 29. szám
Nagybánya, 1901. Julius 21. — 29. szám. XXVII. évfolyam NAGYBÁNYA ÉS YIDÉKE TÁRSAPALMI HETILAP A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE UNzEZEGTTIEILZEISrn:^ ^IZbTIDElSr "V-A. S .A. IE21ST-A. ZE= 'X. Előfizetési árak: Egész évre 8 Kor. Fél évre 4 Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20 fill. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvnyomdájába intézendők. Közlemények a szerkesztő lakására — Felsőbányai-utcza 20-ik szám alá — küldendők Nyilttér soronként 20 fill. Dalegyesületünk. A zene a lélek érzelmi műveltségének legigazabb kifejezője, sőt több: a zene a szív irodalma. S ha ez igy van, akkor ez irodalomnak legragyogóbb gyöngye minálunk a dal, az édes magyar dal, melynek akkordjaiban az egyéni vonatkozások mellett egyszersmind a legnemesebb nemzeti ideál is megnyilatkozik. A szerelem bűbáját, a rajongó lélek hitét, a szenvedély pathoszát. a meghasonlás szenvedéseit, az életharcz gyötrelmeit, a megnyugvás varázsát, a szeretet izzó kapcsolatait, melyek Istenhez, hazához, emberekhez fűznek; amit művész nem tud vászonra fösteni, sem szobrász márványba vésni, a mit ajk el nem beszélhet, toll meg nem irhát, egy pár kedves, szivreható áriában elmondja és leírja szivünknek: a dal, az igazi magyar dal. A magyar dal a nemzetközi zene formák között önálló helyet vivott ki magának, melyet eredetiségéért becsülnek, szépségéért tapsolnak. Idegenek, akiket megkap a székesfőváros egyre terjedő hire, az ott élvezett szapora gyönyörűségek közepette sem felejtkeznek meg arról, hogy magyar zenét s kiváltkép magyar dalt hallgassanak. A magyar dal Magyarországnak olyan híressége, mint Italiának műkincsei. Ám mi nagybányaiak, nemzeti erőnk e képviselője, a dal kultuszával szemben nem vagyunk oly rajongók. — Hiúságunkat izgatja ugyan az idegenek elismerése, de azért dalegyesületünket hathatós és kiadó támogatásban részesíteni fukarkodunk. A kik ott voltak a márczius tizenötödiki ünnepélyen, a kik megjelentek a dalegyesület két bemutató kasinó-estélyén, azok közvetlen meggyőződést szerezhettek atról, hogy ez a dalegyesület, melyet Muzsik Jakab zeneszerző alapos tudással, kitartó ambiczióval és szorgalommal szervezett ujonan s kiképzett, bármelyik hasonló vidéki — talán szerencsésebb ezistentiáju — dalegyletek előadási képességével szemben is bátran kiállja a versenyt. Azonban a bemutatkozások fáradalmai — sajnos — nem hozták meg az óhajtolt sikert s ma a dalegyesület ott áll, hogy fényes erkölcsi sikerei daczára anyagi okok miatt nem lesz képes azt a helyet elfoglalni, melyet méltán megérdemel. Ez pedig, hogy szerényen ítélve — a nagybányai közönség ridegségének, érzelmi csődjének volna bizonyítéka — kétségtelen. Ennek nem szabad megtörténnie. Épen e czélból szives kéréssel vagyunk Nagybánya közönségéhez. Ne hagyja el az egyesületet szépen megindult fejlődése korában, ne engedje tengődni, hanem tisztelje meg tömegesen belépésével, mint alapitó vagy pártoló tag, mert hiszen az egyesület fejlődésében értelmi tőkénk gyarapszik, s bizonyára az egyesület sem lesz háládatlan támogatásunkért. Aktuális kérdések. (A katonák. Villámos világítás. Nagyszálló ügye. Tűzoltók. A régi városháza.) A nyár a nyugalomnak és pihenésnek ideje széles e világon, Nagybánya kivételével, a hol most kezdődik az élet. A mint az első meleg napsugár lecsókolja a tél havát, megdobban a tájék szive, s mint az álomból ébredő szép leány mosolyogva tárja felénk karjait, hogy bámuljuk, csodáljuk és megszeressük őt, üde pompájában. Most veszem észre, hogy lyrai költeményt akarok Írni a nyárról, a mi nem vág bele csöndes polgári foglalkozásomba és olvasása a kánikulában még new- yorki állapotokat idézhetne elő nyájasan izzadó olvasóimnál. Pedig a mi nyarunk nemcsak a napot, hanem a csillagokat is e földre varázsolja Nagybányán. Ott ragyognak e csillagok a derék katonákon, a kik évről- évre ellátogatnak mihozánk -és évről-évre megújítják a »katona kérdést« városunkban. Csak a szerkesztő urak a megmondhatói, hogy mily hálás lapcsemege ez a katona kérdés. A legugorkább júliusban is érdekesen lehet irni állandó hadseregünkről, a kaszárnyák építéséről, a lányok öröméről és az apák keserűségéről, nem is szólva a férjekrő, a kiknek természetrajzi beosztása a csöndes »hallgatók« sorába esvén, legfőllebb némán elmélkedhetnek e kérdés fölött. Nagybányának kell a katona és a mi ennél is jobb, Nagybánya bevált a katonaságnak ! Terepe egyike a legérdekesebben tanulságosoknak, időjárása kedvező, helyi viszonyai mindenekben megfelelőek Három év óta egyfolytában van katonaságunk, s ezzel egy három pecsétes diplomával bizonyítjuk, hogy méltóak vagyunk a hadsereghez. Ám ennek a fele sem tréfa, ha e kérdést nemcsak lyrai oldaláról, de anyagi előnyeinél fogva is mérlegeljük. íme egy kis statisztika, a melyből mindenki következtethet. A legénység élelmezésére kiadtak nyolcz nap alatt átlagosan 888 koronát, a zsoldjuk volt öt napra 320 korona. A tiszt urak félhavi fizetése 3754 korona. E csinos összegekhez járul még az az elmaradhatatlan pótlék is, a melyet a szerető, gondos mamák, »ágyúra,« »torpedóra« s több ilyen harczias jószágra küldnek fiaiknak. A szeretetnek e kedves pótléka megkétszerezi a zsoldot, s mert tudjuk, hogy e sorokat a gyanakvó apák el nem olvassák, mondjuk ki titokban, fedezi a vidámabb per- ezek költségeit is. Mulató fiuk kellenek Nagybányának, igy vélik városatyáink is és máris közkézen forog egy indítvány, a melyet a legközelebbi közgyűlés elé terjesztenek, egy honvéd, vagy közös zászlóalj megtelepítése czéljából. Ez indítványnak aligha lesz ellenzéke, mert a kik nem félnek a katonáktól nem is opponálnak, a kik pedig félnének, azok szégyellik az oppositiot. Ragyogásban, fényben és pompában hadseregünk mellett fog ékeskedni villanyvilágításunk. Olyan ez a mi villanyunk, mint a magyar közgigazgatás reformja, nem egyszerre csap le, csak úgy gyöngéd rátákban édesget. Először a minczet ragyogta be sugaraival, azután kigyult a bányamüveknél. Most a város fűrésztelepére vezetik be, s ha kitelik erejéből behozzák a Fasorra, Hid utczába és a Főtérre. Nekem ugyan ezt a legnagyobb titokban árulta el valaki, nem is sejtvén, hogy buzgó olvasója vagyok a fővárosi lapoknak, a kikkel együtt a legszentebb újságírói kötelességemnek tartom még a legdiseretebb titkokat is villanyfényre hozni. Ez a magyar szó diadala a sötétség fölött E lapok legutóbbi számában szó volt a nagyszálló ügyéről, még pedig egy jó vicz alakjában. Most már csak arra volnék kiváncsi hogy kinek a tiszteletére kell ennél a vicznél nevetni. A városon, a ki csöp- penkint potyogtatja filléreit az építéshez, vagy a mérnökön, a ki ízlésesen, szépen és jól épített. Annyi szent igaz, hogy a hotel lassan szedi magára ékeit, s akár egy szép asszony hosszasan, de annál csinosabban öltözik. Pedig jó volna egy kis sietség, mert itt az ősz és ekkor a záporeső lemossa a legbuzgóbb kőműves ambitiókat is. Nyakig gázolván az indiseretiókban elárulom, hogy a múlt napokban egy magas állású ur szállott meg a hotelben. Hogy ott mi történt vele nem tudom, de, hogy a város egyelőre nem fog kapni katonaságot, ez bizonyos. Valószínűleg egy uj Bertalan-éjjele esett ott meg, kevés, de annál fájdalmasabb vérszivással. . . Gyorsan uraim a szállodával, mert nem a vendégek, hanem a város érdekei szenvednek vértanuságot a halogatással. A világ legjobb tűzoltói a londoniak. E kedvező eredmény titkát fürkészve azt hallottam egy angol A „NAGYBANYA ES VIDÉKÉ" tárczája. JVEély a Fi ima... Csöndes éj van.. messze, messze valahol Kis furulya jaj be búsan, sírva szól; Síró szavát viszhangozzák a tájak: »Mély a Rima. zavaros ha megárad.« Pásztortüzek gyólnak ki a setéibe’. Még a csönd is mintha Rólad regélne !... Elhallgatom s köny lepi el pillámat-: »Rima partján búsulok én utánad.« Kis virágra csillag kacsint, integet. Búgó szellő csókolja a levelet; Csak én vagyok olyan árva — elhagyott: »Zsongva-bongva jonek-mennek a habok.« Hová. merre vándor kósza fellegek? Én is ssállnék, én is mennék veletek!... Mondjátok, el, ha arra visz utatok: »Rima partján ő érette, ő érette búsulok.« Csendes kicsi fészek.... (Két jelenetben.) Személyek: Váry Zoltán, titkár. Margit, felesége. Lehociné, Margit anyja. Váry Mihály gazdag földesur, Zoltán nagybátyja. I. Jelenet. Zoltán: Ugyan édes Margit, hallja ezt a szörnyű perpatvart. S ez igy megy nálunk napról-napra. Margit: Igaz, a mama egy kissé ideges. Zoltán: Egy kissé? Hahaha 1 Pompás! A mama egy kissé ideges ! Brrr ! Margit: De édes Zoltán ......... Zo ltán-. Nagyszerű! Csak egy kissé. (A konyhából egy oda vágott tányér csörömpölése hallatszik.) Hallja ? Szerencse, hogy csak egy kissé ideges, máskülönben a nagy rézüstöt verné a földhöz. Margit-. Gúnyolódik? Zoltán: Én nem, hanem ez már sok! Margit: Úgy ? Zoltán : Igen is úgy ! Nekem elég volt! Torkig vagyok! Margit: Tisztelt uram, sokkal gyöngébbnek hittem. hogy sem egy védtelen nővel szemben gorom- báskodjék. Zoltán: De tisztelt asszonyom csak beláthatja... Margit: Hogy ön egy szívtelen, kegyetlen ember. Zoltán: Én szívtelen ? Margit: S ha többet is akar tudni, azt, is kimondom, hogy ön az oka mindennek. Zoltán : Én ? Margit: Igen uram, teljesen ön! Mikor minden kérésünket megtagadja. (Bánatosan.) Tűrés és lemondás teljes életünk. S még csodálkozik, ha az ember egy kissé ideges. Zoltán: A tengeri fürdőt érti ugy-e ? Margit: Azt is, meg sok egyebet. Zoltán: Meg azt a legújabb divatu selyemruhát, amelyet .... Margit: Amelyet elég kegyes volt megtagadni. Zoltán: Meg azt a hercig kis plüs kalapot, meg azt a karpereczet, tudja, amilyen a tanácsosnénak is van, meg azt & ... . Margit: Kiállhatatlan ! Zoltán: Pedig én úgy tudom, hogy akik igazán szeretik egymást, azok gunyhóban is boldogok. Legalább mi úgy hittük. Emlékszik-e még arra a szép csillagos, holdas estére, midőn ott sétáltunk a szőke, kanyargós Szamos partján, a füzesek alatt . . . kéz kézbe fonva, álmodozva a szép jövőről . . , . Margit: Igen . . . igen, amikor még arra is fo- gadkozott, hogy lehozza számomra az ég csillagait is s most ? Zoltán: Hiperbola ! Margit: Most egy kicsike ékszer is sok, egy kalap ... egy .. . Zoltán: Nem erre gondoltam, tudja, a gunyhóra, a puha, csendes kicsike fészekre, mely rejtett virágos völgy ölében százados tölgyek lombjai közül fehérük ki, amelyet mi olyan szépnek, igézőnek színeztünk ki
