Nagybánya és Vidéke, 1900 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1900-06-10 / 24. szám
(2) 24. szám. 1900. Junius 10. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE béri egyesülés munkájával csak szégyent, gyalázatot, meghasonlást és a vadságig menő le- aljasodást arathat. Annyit azonban mindenki megkövetelhet, hogy létjogát elismerjék, azon nagy keserűségek fejében: melyek emberi létünknek a születés és vég közötti térségét bé- árnyékolják; meg követelheti, hogy ne ismerje meg soha a fizikai fájdalmak legborzasztóbbikát, a kétségbeejtő, megőrjitő éhezés kínját. Ez a legtöbb és legkevesebb, amit egy ember a másik embertől, a társadalomtól avagy az államtól megkívánhat hasonló becsű ellenérlék, érdemes munka fejében. A kenyeret biztosítani, törvénybe iktatni, a munka és akarat megbecsülését rávezetni az emberiséget az Istenfélelem és hazaszeretet ösvényeire, megédesíteni a dolgos kezek erőfeszítését a siker reménységének drága balzsamával: ez a hatalmas feladat lesz a jövendő század igaz elméinek legkomolyabb foglalkozása. A lefolyt század, az ész kultuszát szolgálta, a jövendő század az emberszeretet, kultuszát fogja szolgálni; a múlt saeculum az értelemben, a születendő száz év az érzelmekben lesz ragyogó. Nem a próféta lángja ég ugyan az én lelkemben, hanem azért még is, arra mutat a nyomasztó helyzetek az egy-egy ember-osztály részére kiutalt szenvedések rendszere, hogy a jövendő században meg kell születnie egy jó embernek; aki egységessé teszi az emberiség meggyőződésében a felebaráti szeretet humánizmus szabályait és kíméletet biztosit annak a véletlennek, hogy valaki koldusnak és nem herczegnek születik; aki befogja bizonyítani, hogy az égboltozat egy- térséget szab ki és tart fent műiden teremtménye számára; aki megszünteti a személyes becsnek túlértékelését, az osztályok, családok kizárólagosságát; aki az ész elemeit meg fogja aranyozni szeretettel és eltöri az egyéni czélok kegyetlen érdekirányait; aki meg fogja találni szótárában a felsőbb szellemű műveletek varázs-igéit; melyek a testi és szellemi szétforgácsolodás, a nihilizmus, az éhezés jelzésére és enyhítésére rendeltetvék; meg kell születniegy hatalmas szellemnek; aki meggyalázza, sárba tiporja, elsöpri a hamisított igazság, a hazug szépség, a színlelt jóság, nyomorult bálványait meg kell születni egy lángeszű embernek; a kit a világ az éhező nymor eltörlésében követni fog, mert meglesz győződve arról hogy szellemével, törekvésével őt magát képviseli; meg kell születnie egy emberfeletti lénynek, aki uralkodni fog a társadalmi chaosz felett, aki elhinti minden irányban, a szelídség, a szeretet, a jólét magvait és az önvád súlya allatt zenvedő brutális emberiség vigasztalására, még egyszer meggyujtja a legnagyobb tökéletesség fáklyáját, a mely a világegyetemben le a déli az északi pólustól le a a Krisztus Urunk kezében isteni módon ragyogott. És akkor a malconteus villongások háborgó vulkánja felett kivirul az érték-egyenlőség, a munka-szolgáltatás egységében számított személyes becsérték örökzöldje. Es akkor a levegő játszi fuvalma, a hevítő fényes tündöklő napsugár rezgése, az égbolt derűs ábrázata, a lombok felett csicsergő madársereg, a völgyek, dombok viránvai, a fás hegyek komoly lombozata, csermelyek és folyamok tiszta hullámai mind-mind azt fogják hirdetni az emberiségnek a boldogító állapot, a kibékítő egyensúly horoscopján át. „Nincs többé e tápláló földön éhező ember, meghalt a nyomor fogalma eltűnt, elveszett.“ íme ez én szerintem a jövő századnak legnagyobb problémája, melynek önzetlen ápolását bele fogla'tim legszentebb imáimba és ha az orvosi számítások nem csalnak, az átalakulás formáiban talán alkalmam lehel még e legszebb kulturális korszak apoteozisát fölismerni. Levél a szerkesztőhöz. Láposbánya 1900. jun. 5. Tekintetes Szerkesztő Űr! 1900 évi 19. számú Nagybánya és Vidéke czimü lapjából olvastam Hugonnay Béla gróf czimü közleményéi. Engedje meg tek szerkesztő ur, hogy a kivándorlásra vonatkozó közleményére némi megjegyzéssel élhessek. A kivándorlás nem csak a munkás osztálynál fenyeget; de más osztályhoz tartozó sok olyan egyén gondolkozhat azon, kinek bár becsületes életmód mellett is a megélhetés elkeserilően meg van terhelve. A közleményben felsorolt megélhetési módokat minden esetre elsősorban elő kellene segíteni; azonban van egymás igen fontos dolog, ami mételyként rombol, a népet elkeseríti, miáltal a haza iránti szeretőiében csüggedni kezd,'ez pedig a polgárok iránt való közönyösség, valamint sok nagyobb bajok csirájában való elfojtásának elhanyagolása. Hugonnay Béla gróf főispán, mint e megye politikai és közigazgatási őre bővebb meggyőződést kellene, hogy keressen, vájjon ezen bajt nem fokozza e köz- igazgatási mellőzés is? Valamint az adó behajlásoknál az adófizető polgárok e szomorú gazdasági viszonyok közt kellő méltányosságban része-ülnek é ? Kik ha bizonyos méltányosságban nem részesülnek, siettetve vannak a kivándorlás eszméjének megvalósítására. Figyelemmel kellene lenni a községi elöljárók megválasztásánál az elöljárók feddhetetlen életére s ha ez a választásnál kifogástalannak is bizonyulna; de a hivataloskodása alatt az ellenkezője állana be, azon tisztségről stante péde elmozdítani kellene. A községi biró mintaképe kellene, hogy legyen minden községi polgárnak. Hogy mellőzésben részesülünk azt sajnálattal tapasztalom, mire nézve én is példával szolgálhatok. Kerületünk főszolgabírójánál, ki mintaképe a fő szolgabiráknak, megtörtént, hogy a községi biró ellen be adott panaszomra soha semmi vál szt nem kaptam és tudomásommal a köségi bírónak ez ügyből kifolyólag] semmi baja nem történt, a megbüntetésre elég ok volt már az is, hogy nálunk egy marha járlat éppen kétszer anyiba került, mint máshol. Egy községi biró bírósága alatt erdői kihágásért megbüntetve volt, azonban ő most is birói babérain pihen. Nem említem az adóbehajtásnál előforduló rendetlenséget hossza- dalmasan, ebből sokat elhallgatok; mert hiszen, hogy a biró nem tart adókönyvecskét nem származik nagy baj, egy kis darabocska pappiron igazolja az összeg adóbeli átvételét, csak' aza fájdalom, hogy az adófizető polgároknak egy része, többek közt én is már 2 év óta nem tudok tisztába jönni, hog> mennyi tulajdonképpen az én adóm? A kivándorlási ügyben az is nagy szerepet játszik, hogy a községi képviselet, milyen egyénekre van bízva; mert hisz népünk nem olyan rósz, hogy jó kezekben szorgalmas és tisztesség tudó ne legyen, s ha ez meg van, munkát is kap eleget, Magyarországon csak az olyan ember nem kap munkát, aki nem szeret dolgozni, azonban tapintatosan azokat is teljes szorgalomra lehet serkenteni, mit én 20 évi gyakorlatból tudok, ha szorgalom van a munka bér is megvan s ha a kellő munkabér megvan az élet főbb igényei kivannak elégítve, ha ez megvan, úgy akkor senki sem gondol a kivándorlásra. A kivándorlást meg lehet akadályozni, hí minden oldalról igyekeznek a polgárokat megvédeni. A jó méhész méhének ha méze fogyatékán van, még ha meg szúrja is enni ad, bogy a kasban megmaradjanak és hogy mentői több mézet szedhessen tölIe. Maradtam mély tisztelője Tóth Bálint. Heti krónika. A pünkösti kirándulások a lehető legjobban sikerültek, A legszebb verőfényes nyári nap mosolygott épugy a bográcsra, zsiványpecsenyés turistákra, mint a kegyetlen nyársakkal fölszerelt társaságokra s a villamos kocsi nálunk nem vadult meg, mint Budapesten, hogy tönkre tegye az egész ünneplést. A pünköst ellen nem is lehetett senkinek panasza, annál inkább zokon esett azonban Medárdusnak viselkedése. Ebben a felemás (hol XIX, hol XX. százados) esztendőben, ugv látszik, minden szentnek maga felé hajlik a keze. Pongrácz után igv Medárdus is beváltotta a hozzá fűzni szokott nedves reményeket. Zúgott az eső, csak úgy szakadt, háromszor-négyszer m g-megujult s már most várhatjuk bízvást a 40 napi özönvizet. Egyébiránt még Margittól függ minden. A sorok Írása közben elaludtam (én hiszem, hogy a nyájas olvasó is elalszik rajtuk, mert bizony elég lágymányosak) s egy tüsszentésre ébresztem fel. — Valami öröm ér! gondolám. S ime hallom a hirt, hogy Magyarország volt miniszterelnöke, a ma is népszerű Bánlfy Dezső hozzánk érkezik. Kimentem az állomáshoz. Csakugyan ő volt, megismertem a kopasz fejéről és a százvégü bajuszáról. Csak a kék magyar hiányzott. Minha megfiatalodott volna mióta nem hordja vállain az ország terhét. A hatóság nem várta a vonatot, a bányász zenekar nem vonult ki, a tűzoltók nem húztak kordont, a várost fel nem lobogózták, (ha ugyan néhány junius 8-iki zászlót magának nem fog tulajdonítani a magas vendég) és a küldöttségek nem tisztelegtek. Tempora mutantur! Mily nagy mozgolódás és felfordulás lett volna, ha Bánffy pl. 4 évvel ezelőtt érkezik és ma úgy bámulta meg a nép, mintha teszem azt lakadalomba menne Ploptyisán Onucz. Most már valóban elhiszem, hogy Nagybánya a nyugdíjasok várossá. Valóban minket csak akkor keres fel mindenki mikor már nyugdíjba vonult, addig más szebb városok és nagyobb czélok után futkos. Sajnos azonban tovább nem fűzhetem gondolataimat, a vonat vár s a nagy társadalommal együtt a Lendvay estélyre Szatmárra utazik, a vonatok leggyor- sabbikával a krónikás. >Oh ! nézd, ... Ki ez a ki felém jön ott. .?! Egy szép gyöngyvirágszál csak, semmi más . . . Egyik ágán, nézd ! hárfát is hozott, Másik ága húrokon hadonáz. Halld! mily édesen játsza s mily szépen Gyöngyvirágot láttam a tó szélen « II. A leányka végül elszenderült, A jótékony álom meglepő Arcza nyugodt, boldogságtól derült, Mint minő ártatlan lelkeké. Hó kebele pihegett föl s alá, Kis kezét keblén összekulcsolá Midőn reggel a felkelő hajnal Megaranyozta az ormokat, A leányka is egy mély sóhajjal Elüzé az édes álmokat. Tárva volt a kertrenyiló ablak, lllatárban madarak daloltak. Nézte soká a ringó madárkát, Elmerengett lelke a dalon ; Rózsás tenyerébe téve állát, Félig fekve nézte álmodón. Oh halld anyám ! mily szép e madárdal! Minden hangja szivem járja által. Özvegy anyja boldog arczát látva, Hitte, hogy meggyógyult, nem beteg, Elfeledi, hogy szegény, hogy árva, Elfeledi, hogy mit szenvedett. De a szívből kitépett szerelmet, Csupán lélekhervadás követhet. »Jó anyácskám ! Ugy-e beteg voltam. ? ! Igen ! érzem ... De már nem vagyok ; Ne sirj anyá n többé ! Légy nyugodtan ! Szivemet elvitték angyalok. Eltelték azt egy virágkehelybe . . . Egy megsúgta, hogy hová van rejtve. Jöjj ! Keressük kint a zöld mezőben !« És puha ágyából felszökik, Arcza mosolyog igézőn, szépen ; Legszebb ruhájába öltözik. Kis virág kosarat visz a karján Szava csengő, nevetése pajzán. Édes anyja boldogan kiséri Meggyógyult a szive, gondolá Merre mennek, egyikök sem kérdi É.des kint bolyongni fel s alá. De a lánykát titkosan terelve Biztos utón vitte hű szerelme Virágos lét volt a faluvégen Ennek szélén volt a temető. Méh döngécsélt a virág kelyhében Harmattól csillogott a mező Zöld faágon ringott a madárka Dalával megtérő párját várta. Nem fáj a szív, ha sir domb takarja A jaj, a köny, oly le nem hatol Rája hajlik koszorú fűz lombja . . . A madár itt, oh ! miről dalol . . ? ! Az ifjúnak tépett szivü anyja Gyöngyvirágot ültet az uj hantra. Jött a lányka elől, anyja távol Jött és szedte a virágokat ; Harmat hullott a gyönge fűszálról, Megáztatá a kis lábakat. . . . »Jó anyám! nézd ! telve már kosárkám De a szivem még fel nem találám.« Feltekint, meglátja a sirdombot . . . Rajt’ üde gyöngyvirág díszeleg . . . Oda fut . . letép egy gyöngyvirágot, Felsikol : »Megleltem szivemet !« S elhanyatlik, mint letört virágszál Szive meghasadt, a lelke elszállt. III. Csendes minden. A tó sik tükrébe Nem néz mosolyogva gyöngyvirág Fagyos szél a zöld lombot letépte Dal nélküli a madárvilág . . . Kikeletet az alvó természet Feltámadást vár, ki hűen érzett. — Az ezredéves kiállítás orvosi juryje a Ferenoz József keserüvizneí valamennyi hasonnemü viz közölt, egyedül ítélte a nagy Milleniumi. Érmet, továbbá egyedül tisztelletett meg Ö Felsége által egy legmagasabb kitüntetéssel, A Ferenncz József keserüvizböl, mint rendszeres adag, egy boros pohárral reggel éhgyomorra véve elégséges Nagybani raktár: Harácsek Vilmos utódai czégnél Nagybányán.
