Nagybánya és Vidéke, 1900 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1900-06-03 / 23. szám
Nagybánya, 1900. Junius 3. — 23. szám. XXVI. évfolyam. NAGYBÁNYA ES YIDEKE TÁRSADALMI HETILAP A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE • ■ •• r V < V • .. MEG-TELEITIK 12^T HD E 3ST ^ ZESIST^.ZE3 Előfizetési áraic: Egész évre S Kor. Fél évre i Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20 fill. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvny 'mdájába íntézendők. Közlemények a szerkesztő lakására — Felsőbányai-utcza 245-ik szám alá — küldendők. Nyilttér soronként 20 fill. Pünköst ünnepén. A kereszténység szent szelleme megihlette az emberi társadalmat s a világ nagy átalakuláson ment keresztül. Az egyének testvérekké váltak és a nemzetek egy Isten oltalma alatl közelebb jöttek egymáshoz. Valamint kétségtelen az, hogy más a németek, a francziák, a magyarság szelleme, épp úgy kétségbevonhatatlan az is, hogy különbség van a pogányság, zsidóság és kereszténység szelleme között. A keresztény közszellem hatása alatt állnak a Ieghaialmasabb és legműveltebb nemzetek, mióta csak a kér. egyház megalakult az első pünköst ünnepén. Ez a szellem biztat minket, hogy jobbak legyünk, bátorít ha csüggedünk, vigasztal mikor szomorkodunk. S ez a szellem az, mely folyton sarkalja a halandókat egyenként és összesen a tökéletesedésre. Mily leverő, mennyire aggasztó ludat észlelnünk azt, hogy a keresztény szent szellem kiterjedtsége idején is vannak társadalmi kinövések, melyekből teljesen hiányzik ama szellemnek hatása. A szalmáid testvérgyilkosság visszavezet az ember őskorára, midőn még vadállat volt az ember, s a Szent Lélek nem jött, hogy megihlesse a föld lakóit. Ki végig megy összes iskoláinkon, rokonságban áll legelőkelőbb családjainkkal, ki eleget tanulhatott polgári és katonai becsületről, az mégis olyan borzasztó viselkedést képes tanúsítani, akár az afrikai emberevők, kikhez nem jött el még az Urnák szelleme. Egy másik szomorú példa, a tudomány- egyetem letört keresztje. A szent koronáról, mely minden magyar ember előtt legdrágább kincse a hazának, az ezer év ősisége által megpecsételt keresztet barbár kezek letörik. Nem hisszük, hogy ez aljas dolgot egyetemi polgárok követték volna el, hiszen egy nyilvános épületbe anarchista, kommunista és mindenféle csavargó nép bemehet, ezért kissé túl vehemensnek is találjuk az egyetemi ifjak fellépését, de mindeneseire az idők jele, hogy a nemzeti szent ereklye másán ezt valaki ismételve megmerte tenni. Azonban egyes kivételes esetekből ne ítéljük meg az ■ gészet. Torzszülöttei ttfindijf^tf ak az emberiségnek, a legdicsőbb korszalcokban is akadlak nyomorultak. Es mi éppen a keresztény közszellem megnyilatkozását látjuk abban a megbotránkozásban, mely oly őszintén felhangzik minden oldalról, a fölmerült legújabb rémesetekkel szemben. A lélek tehát nem enyészett el, sőt működik szünes-szünetlenül s annak nemzetekre terjedő hatása alól ki nem vonhatja magát senki a nélkül, hogy el ne bukjék. A kiket pedig egyszer megszállott, azok megértik egymást bármily nemzetséghez, ágazathoz, vagy néphez tartozzanak. Tizenkilencz éve annak, hogy a nagy színművész szülőházának falába helyezett emlékkő leleplezése alkalmával városunk kegyeletes ünnepet ült. Azóta minden évfordulóján megkoszorúzva, kivilágítva a márványlapot, felfrissítettük annak emlékét, hogy a remény színével biztassuk magunkat, a láng melegével élesszük azon fogadalmunkat, miszerint külalakban is látható jelképben fogja megörökíteni a hálás szülőföld dicső fiának emlékét. A kik a szivekben gyúlékony lelkesedésnek fellobbanását vél lék látni az időszakos tüntetésben, kevésbé gondoltak annak szükségességére, hogy e fellángolás az emlékek oltárán legyen tartalékban a régi tűz felszítására, a régi buzgóság felgerjesztésére és azok dicsőítésének szentelve, kik a honnak s a mulékony nemzedékek utódainak váltak dicsőségére. Azóta haladtunk a művelődésben, buzgó- ságunk nem lankadt és lelkesedéssel felkarolt szoborügyünk lassan- assan, de érlelődik a megvalósulás éltető tényében. És minél közelebb érünk a megvalósuláshoz, annál inkább meggyőződünk annak igazságáról, a mit Greguss Ágost a tizenkilencz évvel ezelőtt volt leleplezés ünnepélyén kiadott emléklapra feljegyzett: »Az érdem nyilvános elismerése a nemzet hálájáról, a művészi érdem elismerése pedig műveltségéről is tanúskodik. Nagyon megható, ha a színészre irányul, a kinek művészete csak addig él, inig a színpadról le nem lép; de tán legmeghatóbb, ha oly nemzedék szivéből fakad föl, melynek túlnyomó része nem is élvezte művészetét, c-ak hírét hallotta. És LencLvay kétszeresen méltó a kegyeletes megemlékezésre, mert azon súlyos időkben működött, mikor a színész nemcsak a művészet áldozópapja, hanem saját hazafisága áldozata is volt.« Értsük meg jól e szavak igaz értelmét, a mint annak szellemétől áthatva, megértette az újabb nemzedék egy kiváló jeles férfia. Hálás szívvel említhetjük, hogy megyénk főispánja Hugonnay Béla gróf magáévá tévén ügyünket, nejével együtt lankadatlan tevékenységgel vezeti a régóhajtott sikerhez. Az ő támogatásában és mindazokéban, a kik abban munkás részt vesznek, eddigi mozgalmunk méltánylását látjuk és jó eredményében folytonos buzgólkodásunk méltó jutalmát találjuk. A szobor meg lesz és emlékez!etni fog Beöthy Zsoltnak az egyetemen Munkácsiról tartott előadásán mondott szavaira: »Csak az a nemzet él igazán, csak az . nemzet biztathatja magát jövendővel, a melyet a nagy s jeles embereire való emlékezés soha sem hagy el.« T. P. Zs. A „NAGYBANYA ES VIDÉKÉ” tárczája. Egy szecessziós nap. Hajnalodon. Ebben a rózsás időszakban álmodtam a végét egy tündérmesének; éppen mikor a királyfi azt mondta: szép is vagyok . . . Bámultam, mert nekem még ezt soh’sem mondták . . S ezen boldog bámészkodásomból egy tüsszentés felébresztett. Tüsszentettem, hát igaz! gondolám és önelégülten telefonáltam hajnali felolvasómnak. A ki a következő pillanatban hamiskás mosollyal, olyannal a milyen mögött rendesen valami kellemes meglepetés lappangott, jelent meg cellámban. Azzal fogadtam, hogy milyen nap is van ma? mert hát tüsszentettem. Ike jót nevetett. A maga napja ; a mikor rendesen tüsszent. Elkomorodott. Mert az álmoskönyv azt mondja a mai lüsszentőkre: Oh-h te szerencsétlen, minek is élsz ezen a föld kerekségen! stb. No de nem baj! Igaz, hogy az egész famíliám iszonyú szerencsétlennek tart, hogy művésszé lettem ; de mit használ, ha én magam meg olyan boldognak érzem ép" evégből magamat, mint akár a »madár az ágon, virág a fákon« ! — De rukkoljon elő a jóhirével, mert látom, hogy olyan is van. Van bizony. Tudja, hogy egy hét óta itt időzik V. festőművész — itt olvasom — s festi szép tájainkat. Nincs tovább? Nincs. Kár! És éppen ma gondoltam, hogy a maga »tavaszi hangulaU-a utóbb megéri az őszt. Igaza van, ma folytatni fogom. És siettem öltözéshez látni, a mi mellesleg mondva a legnagyobb »szerencsétlenségem« és nem is bírnám ki egyébként, mint felolvasás mellett. De most, most igazán egy kicsit sem volt az eszem a betűkön. Felolvasóm mégis csudába, hogy ma mily nyugodt vagyok, egyetlen egyszer sem mondtam, hogy olvasson bárom sorral »visszább,« mert másra gondoltam. No, mert hát ma éppenséggel egy csöppet sem hallgattam reá. Az eszem teljességgel V. festőművész és művei körül gimnaztizált. A hogy készen voltam önözésemmel, szedtem, vettem sátorfámat s indultain »tavaszom« folytatására. Az utcza kapuban utánnam kiabálták: hát reggelizni ! Már késő! Mondtam elszántan, mint valami drámát befejező hős és csak rohantam. Szegény szolgám alig birt követni. Néztem a földet és magam előtt láttam V. »arany- kor«-át. Boldog pünköst! ünnepeket ! A mikor egy út kanyarulatnál megszólal — jóval mögöttem — öregem: A hun fest valaki! Hallottam a hangot, de nem értettem mit mond, csak néztem az ujjával mutatott irányban. Megállottám. És megállt a gondolatom is. Csak alig száz lépés választott el attól a nagy művésztől, a kit annyira bámulok ; s a kinek napokon át álltam a kiállított munkái az »aranykor«, a »zöld madonna« előtt. És most megláthatnám színről színre a hogy dolgozik és most, most teljességgel cserben hagy a bátorságom. Miért állunk itt? szólt öregem, mikor már meg- sokalta a dicsőséget. Mindjárt, elmegyen az idő s a kisasszony ma sem végzi be a »képjel«. ügy van. Menjünk. De arra; akarom látni mit dolgozik. . . Lassan mögé mentem, s lélekzetem visszafejtásá- val bámultam az ő »íavasz«-át. Egyszer csak hátranézett. És mintha a villám sújtott volna felém, úgy éreztem magamat. . . Néztünk farkasszemet. De ugyancsak sokáig ! Végre felszabadultam sóbálványságomból és kérdeztem — már nem tudom, hogy a szemem, szám, vagy a kezemmel — hogy szabad? Es be sem várva a feleletet, meg néztem egész közelről, a tavaszt. A festő rám bámult. . . Bizonyosan a vakmerőségemért. Mert én ettől pirultam el talpig. ______________ LE NDVH MÁRTON ' emlékezete. Május 29.
