Nagybánya és Vidéke, 1900 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1900-11-18 / 47. szám
(4) 47. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1900. november 18. pedáns mázsatiszt válhatott volna belőle, latin rubrikák közé temetkezve. Az ő secundae classisa Petőfiéhez hasonló, ki eljutott a Parnassus legmagasabb csúcsáig s ifjú korában szintén csak bukott diák volt. Jó sorsa a szegény, elárvult, de szellemes, eleven és törekvő ifjút a színészi pályára sodorta. 1828-ban már a vándor-társulatok keserű kenyerét ette, ha ugyan ebből is juttatott némi morzsalékot számára a kegyetlen sors. Bejárt sok falut, sok várost. Békésen, hogy legyen mit ennie, halakat fogdosott. Nagyváradon rongyokból varrogatta éjjelenkint s kölcsönkért vasalóval téglázta pompás jelmezeit, melyekért nem győzték eléggé dicsérni. Hős, szerelmes és első tenorista volt egy személyben. De miért kisérjük a küzdő ifjút vándorlása hálátlan s nehéz utjain, elég tudnunk, hogy nemsokára ott látjuk őt, 30 éves, legszebb férfi korában a nemzeti színház derék úttörői között, a kész művészt, kiről életirója Szigligeti azt mondja, hogy »ő színésszé nem lett, de született.« A nemzeti színháznak, ennek a kulturális szempontból annyira nevezetes és előkelő intézménynek L. egyik alapitója volt. Magas művészetével a magyar szó templomának legcsodáltabb s legünnepeltebb papjává lön. »A kortársak tudják csupán, ki volt ő, Bánkbántól Bómeóig egy remek. Alakja oly délczeg oly hódító, Arczán a lélek minden indulatja. Sötét szemében csáb, varázs, harag. Szerelmet, hogy ha zengett, a ligetben Elhallgatott versenyző csalogány, Mert édesebb volt a művész beszéde S ez édes hang dörgött az indulattól Haragban, ádáz szenvedély viharban, És honszerelme hevítő szavától, Megdobbant az alvó halottban a szív ! Igaz volt mindig s mégis ideál.« A magyar szó fölkent apostola, kinek ajkáról tanulta a kor megismerni s becsülni bűbájos, zeng- zetes nyelvünket. Életre keltője idegen irók holt alakjainak. Egy sereg élőszobor egy maga, ezernyi szépséggel és igazsággal. 1837-től 1854-ig volt a nemzeti színháznak tünemény szerű alakja, bámult és ünnepelt művésze. Képzelhető, mily váratlan súlyos csapásként hatott a nemzetre, midőn a 47 éves férfiú, hivatása közben kidőlt a deszkákon, melyeken koporsóját napról-napra maga gyalulta. Négy évig tartott haldoklása ! Bölcsője latin világban ringott, kopoisóját, német korszakban zárták le a magyarság lángszavu bajnokának. Mennyi keserűség nyilatkozhatott meg lemondó szavaiban: — Vége — vége mindennek ! »Szobrát, a száz alakban változót agyaggá gyúrta a halál keze.« Meghalt 1858. január 29-én. * Színész sorsa: pilllanatnyi dicsőség és örök feledés. Ki mondhatná meg ma, minő művészek és hogyan jelenítették meg Aeschylusnak, Sophoklesnek klassikus alakjait. Milyen volt arczuk, játékuk, felfogásuk, beszédük ? Az említett költők müvei ma is közkézen forognak, de a színész elhull nyomtalanul,' mint végetlen rengetegben a dalos madár Vagy kicsoda tudhatná, hogy Shakspere örökbecsű színmüveinek nehéz szerepeiben a müveit világon kit illet meg az első babér? A kor gyermekei, a kik látják a színművészt, azok értik nagyságát, az utódokra nem marad egyéb, mint maga a név, a régi dicsőség hírével. A zenésznek, a költőnek, a szobrásznak, ha méltatlanul bánnak vele, van még vigasza, hogy az utóváratik, attól is eltartóztattja, hogy itten Abonémentet kezdhessen. Fájlalva ugyan, de azon remény alatt bocsájtjuk el, hogy a kötelezés ideje kiteltével a Testvéri Haza benne áliandóbban gyönyörködni eredeti czimünknél fogva nekünk is tért enged. A mint által adatott, úgy nyomatott ki is. A társaságnak Kassára való visszatérése valóságos diadalut volt. Csáky Tivadar gróf nagy vacsorát adott a dicsőséggel hazatért Theátrálistáknak, a lakomán részt vett a művelt nemesi Társaságnak szine- java. Az ünneplés központját a férfiak részéről Lendvay Márton képezte. Aztán nensokára ismét kezdetüket vették a mutatványok, melyeknél Lendvayt már a művészet magaslatán talájuk. Szerette őt, hódolt neki az egész kassai publikum. Valahányszor fellépett, mindannyiszor zsuffolásig telt meg az oszlopos Játék Szin s minden zugát betöltötte annak a felzugó éljenzés és tapsvihar. A kicsapott diákból, a vándor theat- rálistából Kassa városának beczézett kedvencze lett. És Lendvay is szerette Kassát, szerette, kivált mióta hosszasabban talált belenézni egy szép barna leányka ragyogó szemébe. A csinos gyermek ott lakott a mostani Forgách-utczán s atyja valami kisebb hivatalnok volt. Sokszor látták együtt őket, amint kettesben sétálgattak esténként, néha még előadás után is. Hogy a viszony hogyan bomlott fel, arról már nem szól a krónika, de valószínű, hogy Lendvay elutazása miatt. Igen, mert Lendvay itt hagyta aztán Kassát. Lángoló hazaszeretete nem engedte, hogy tovább szedje kor majd másképp Ítél, tán megérti őt, a színészt ha meg nem értik kortársai, neki művészetével irgalmatlanul buknia kell. Lendvayt megértették, életében dicsőséggel halmozták el. Halála után pedig a magyar nők szobrot emeltek tiszteletére a budapesti nemzeti színház előtt. S bár e szobornak görnyedt alakjában, senki sem ismerhet a délczeg, tüzes szemű, daliás férfiúra, a kegyelet megnyilatkozását tagadnunk még sem lehet. Nagybánya mindig büszkeséggel emlegette az ő nagy Lendvayját. Többet tett. Elismerésének nem egyszer az ország színe előtt is kifejezést adott. 1844-ben okt. 9-én díszpolgárrá választotta. »A művészeti pályán magát kitüntetett, a nemzetiség és érzelem nemesbítés előmozdítása körül érdemeket aratott s a magyar színészet elsőrangú bajnokát, nemes és finom játékbeli ügyességének s színművészeti érdemeinek tekintetbe vételével annál örömestebb kívánja e szab. kir. város polgárai koszorújába befűzni, mivel a jeles és országos hirü férfiút — mint különben is helybeli születésű egyént — magához ez által is szorosabban kapcsolván, a művész és művészeti érdem iránti tiszteletéről tehet nyilvános tanúságot.« így szól a polgárlevél. Lendvay M. volt tehát Nagybányának első díszpolgára. Utána 1848 márczius 20-án Kossuth Lajos következett. Ez még a művész életében történt. Halála után 1881-ben máj. 29-én szülőházát nagy ünnepélyességek közt emléktáblával jelölték meg. Alkal- mul szolgált ez arra, hogy irók és művészek ismét felelevenítsék az érdemes iránt való tiszteletet, elismerést és csodálatot. De itt sem állapodhattunk meg. Éreztük, hogy L. ki élő szobor volt maga is, szobrot érdemel az utókortól. Úgy vélekedtünk, hogy e műnek itt Nagybányán kell állania, mert ez a város »végőre nemzetünknek a határon, melyen túl megszűnik a magyar.« Az ő érczalakja itt a távol keleten a magyar szó, a magyar költészet, magyar művészet kiáltó jele. Ki éltében úgyis a kincsekkel túlhalmozott fővárosé volt, hadd legyen halála után ismét az igénytelen bányavároskáé, honnan sziveket hóditó útjára megindult. Az ügy érdekében mozgalom keletkezett s Törökfalvi Pap Zsigmond odaadó szorgalma, kitartása, fáradhatatlan tevékenysége érdemel első sorban köszönetét, hogy a mű tényleg létesülhetett. Hugonnay Béla gróf főispán, a nemzeti színház művészei, városunk közönsége, az ország áldozat- készsége segítették hathatósan elő a szép tervet s valóban »megható az elismerés oly nemzedék részéről, mely Lendvayt nem is élvezte.« Verő László ifjú magyar szobrász egész lelkesedését, tudását, művészetét leheli te az alko'ásba, mely im előttünk áll. Elérkezett a pillanat, hogy átadjuk magasztos rendeltetésének. Hadd hirdesse az erre járó idegennek, hogy »a mely nép becsülni és tisztelni tudja dicsőit és dicsőültjeit, abban időről időre mindig fognak támadni dicsők és jelesek,« Hirdesse szülővárosának, hogy múltjának nagy alakjait felednie soha nem szabad. Hirdesse a művészeknek, hogy az igaz érdem a legrögösebb pályán is megtalálja a maga jutalmát. Hajoljunk meg tisztelettel az örök nemzeti ős erő előtt, mely nagy embereket szül, nevel s azoknak tiszteletére maradandó müveket létesít. Hulljon alá a lepel s kiáltsuk hazaszeretetünk lángoló hevével, hogy éljen és virágozzék a sze- retetében,áldozatkészségében, lelkesedésében kiapadhatatlan és győzhetetlen magyar nemzet! babérjait akkor, midőn az ország szivében, sok csapással sújtott fővárosunkban az idegen német nyelv szorította le édes hazai nyelvünket. Szemei előtt szinte kibontakozni vélte a nagy szürkeségben a magyar Múzsa ragyogó alakját, látta felpirkadni tündöklő rózsaszínben az uj század, a magyar színművészet hajnalát. Mikor társainak beszélte el ezt dagadó kebellel, lángoló ajakkal, csüggedten hajtották le azok fejüket. — Ábránd az Marczi csak, álom, melyet mi meg nem érünk, De a Lendvay lelke nem csüggedett el, szándékáról nem mondott le s egy reggelen azzal állított be pajtásaihoz: — No gyerekek, ki akar velem jönni Budára? Társai eleinte azt hitték, hogy tréfál Lendvay, de mikor látták, hogy komolyan foglalkozik ez eszmével, kezdték lebeszélni róla, titokban pedig értesítették Csáky Tivadar grófot. Csáky azonnal felkereste Lendvayt s mindenféle Ígéretekkel marasztalni próbálta, de mikor végighalgatta a szívből jövő igaz lelkesedést, melyet Lendvay ékesszólóan tolmácsolt, mi szüksége van a hazának, a nemzetnek arra, hogy az ország szivében megvessék alapját a magyar színművészeinek, beösmerte szavainak igazságát s nem tett többé ellenvetéseket, azt kérte csupán, hogy még legalább három darabban lépjen fel. Lendvay készséggel tett eleget a gróf kívánságának. Három előadáson búcsúzott el tőle a kassai közönség, de ünnepies fogadalmat tétettek vele, hogy nem fog megfeledkezni Kassáról és amikor teheti, ellátogat egy két vendégszereplésre. Lendvay örömmel Heti krónika. Igazi Lendvay-hét. Uralkodó planéta a nagy művész. Bóla beszélünk, vitatkozunk, felőle olvasunk a napilapokban, s talán még fogunk is olvasni egy jó darabig, mig a nemzeti színház egészen tisztázza magát az alól a vád alól, hógy azért nem küldött sem képviselőt, sem koszorút, mert elfeledte már. hogy ki volt Lendvay. A vita legújabban e körül forog s ha talán azt képesek vagyunk belátni, hogy a tömör műsor miatt senki sem rándulhatott le hozzánk azok közzül, kiket a leleplezés tulajdonképpen első sorban érdekelt, azt sehogy sem bírjuk megérteni, hogy a kolozsvári nemzeti színház mintájára, koszorút mért nem küldtek Budapestről. Krónikási véleményem szerint ez oly hiba, melyet csak azzal lehet úgy a hogy jóvá tenni, ha a szobor javára előadást rendez a nemzeti színház s országvilág előtt demonstrálja, hogy Ő Lendvay emlékét nagyrabecsüli. Az ünnepélyről nem szólunk itt. — A krónika félig-meddig tréfás rovat lévén, egy pár friss apróságot említünk fel inkább. Pintye Kosztán, egy alak a népből, kijelentette, hogy ő nem bánja, ha nem is üdvözül, de ő ez előtt a szent előtt nem imádkozik, mert nagyon fekete. Két kis gyermek mondta a legjobb kritikát a szoborra és igy Verő szobrászra vonatkozólag: — Apukám, miért nem beszél Lendvay bácsi ? szól a kisebbik. — Próbáljunk kiabálni rá, hátha felelni fog, mondja a nagyobbik. És sokáig kiabálták az apróságok : — Lendvay bácsi! Lendvay bácsi! A polgári kör visszhangot adott s azt hitték, az apró csemeték, hogy Lendvay bácsi tréfál velük. Az is feljegyzésre méltó, amit egy közpolgár reszkírozott meg. Szerinte Lendvay, mint aféle igazi színész, 5 korcsmától van körülvéve s igy jól érezheti magát, a térségen. A hely jól van megválasztva. Egyébiránt még sokat fogunk hallani, jó-rossz sziporkákat útnak eresztenek egyes szellemeskedő egyének, de annyi tény, hogy az ifjú szobrász ez alkotásával a nagyközönség meg van elégedve. A képes levelezőlapok hívei pedig alig várják, hogy szétküldjék a szélrózsa minden irányában a mi legújabb dicseke- désünket. A vásár éppen jól jött az ünnepély után, sok idegen nézte meg s vitte el hírét a ragyogó, életeleven művészi szobornak. Gyakran egész csoportosulások voltak előtte. Talán azért is volt oly szokatlanul gyenge ez az őszi vásár, mert mindenki Lendvayhoz járt vizitbe s a gyönyörűség miatt elfeledkezett paszulyt, karalábét, káposztát, meg télikabátot venni. Minden más ünnepélynek fájó emléke marad, hogy már elmúlt s többé vissza nem jön, a szoborleleplezés kivételt képez, mert ha az ünnepély el is múlik, megmarad a mű, mely napról-napra jobban hódit és tetszik. 93 év alatt ez volt Lendvaynak legszebb neve és születése napja. Milyen kár, hogy az ilyet csak halála után éri el az ember, mikor már aztán felőle akármilyen szépen énekelhet a krónikás. Különfélék. Személyi hir. Gellért Endre polgármester e hó 14-én Mátészalkáról városunkba hazaérkezett s hivatalát átvette. Kinevezés. Meszlényi Gyula püspök dr. Kádár Ambrus prépost kanonokot és püspöki helynököt, a zsinati vizsgáló bizottság elnökévé s a püspöki líceum prodirectorává nevezte ki. Ígérte meg, hiszen a város, a közönség oda volt forrva az ő szivéhez, leikéhez, szerette azt, mint a hogy őt szerették. Az utolsó estét a Berzeviozy Vincze szellőjében töltötték s vidám nótázás, pohárcsengés között kora hajnalig maradt együtt a kedélyes társaság. Másnap aztán sorra járta a nemes úri családokat, szívélyes búcsút mondott mindenkinek, megköszönte azt a kedves bánásmódot, melyben részesítették s elindult Kassáról. Útközben betért még Mis- kolczra, hol felkereste régi ösmerőseit, aztán meg sem állott Budáig. Pár nap múlva követte őt Egressy Gábor és Szentpétery Zsiga is. Ezzel bár a kassai színészet elvesztette úgyszólván országosan vezető szerepét, mégis egyik legerősebb bástyája, támasza lett annak. És itt, leteszem a toliam, mert feleslegesnek tartom méltatni Lendvay Mártonnak s nehány társának a magyar színművészet., a nemzet, a haza érdekében végzett dicsőséges munkálkodásait, mert bele van, bele kell hogy legyen vésve minden müveit magyar ember leikébe az. Még csak egyet. Hazánk egyik bányavároskája a kies fekvésű Nagybánya emlékszobrot emel halhatatlan szülöttjének: Lendvay Mártonnak. Pár nap választ el az ünnepélytől, mikor az ország irodalmi és művészeti kitűnőségei előtt le fog hullani a lepel, hirdetve a magyar színművészet dicsőségét. De ez ünnepélyből részt kér, részt követel magának Kassa városa is, mert ha Nagybánya szülte Lendvayt, Kassa bocsáj- totta a maga szárnyára, itt lett nagygyá, itt lett halhatatlanná. itt lett Lendvay-vä\ Bakcsy Kornál.
