Nagybánya és Vidéke, 1900 (26. évfolyam, 1-53. szám)

1900-07-29 / 31. szám

Nagybánya, 1900.

Julius 29. — 31. szám.

XXVI. évfolyam.

MEGJELENIK ELT ID EILT TT-^LSlLESLT^LE5

—■I.- i in i.i ..I i ...... ——- ..........

El

őfizetési áralc: Egész évre 8 Kor. Fél évre 4 Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20 fill. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvny mdájába intézendők.

Közlemények a szerkesztő lakására — Feisőbányai-utcza 245-ik szám alá — küldendők.

Nyilttér soronként 20 fill.

A régi nóta.

Pár nappal ezelőtt Ivét művelt némettel hozott össze a véletlen, a kik Parisból Sváj- c/.on át utaztak Magyarországba s a fővároson keresztül jövet meglátogatták Nagybányái. Lelkesedésüket német voltuk, a pokoli hőség s a kiállítás méreg drágasága sem hütötte le a fran- cziák iránt, a kiknek dicsőséges nagysága előtt hódolva hajt fejet ma minden halandó, legyen az akár német, vagy magyar. A párisi élet fá- raszló vigalmai után jólesŐleg pihentek meg Svájcának remek földjén és igy eltelten a legkellemesebb emlékekkel és benyomásokkal érkeztek Nagybányára.

Nos és most ugyebár azt hiszik önök, hogy e két németet beszállásolom a városi grand hotelbe, a hol másnap vérleien testűket megtaláljuk és cultuialis- haladásunk önérzetével beszállítjuk múmiáknak a városi múzeumba. Végeredményében ez volna helyes, mert múmia kell a múzeumnak és culturá a magyarnak.

Nem igy esett meg. A két külföldi nem Nagybányán, hanem Kisbányán szállott ki, a Rozsály fen-éges közelében, melynek szűz tiszta levegőjét, remek forrásait és a mindenekfölölt csodálatosan szép tájékát lehetőleg megkímélte a mi közrendünk, melyet az ősökre való ke- gyeletcs tisztelet okáért »ázsiainak* nevez az európai.

Az egyik tourisla mosL negyedízben járt e tájon és nem győzött betelni annak lélekemelő szépségeivel. Nem ellensúlyozta ennek látását a villámfényben ragyogó Paris, a kényelemnek, rendnek, tisztaságnak s a természet ezer szépségének ősi hazája Svájcz.

— »Szép ez a vidék uram és mindig szebb lesz, valahányszor viszontlátom azt*.

Nem költött mese az, amit leírtam, de szin- igazság. Nap-nap után megismétlődő tény, a mely végre is fölrázná és cselekvésre serken- lené az egyptomi gúlák ezer éves halollait is, csak mi bennünk nem tudja pezsgésbe hozni, a keleti lusta vért.

Pedig mily kedvező csillag jegyében született az eszme. A pénzt úgy szórtuk, akár egy Schossbcrger, a kérdésben annyi szakértelemmel

szónokoltunk, mintha valamennyien a jó öreg Baedekernek volnánk unokái s Nagybánya haladásának oly fényes látóköre nyilloll meg előttem, hogy annak ragyogásában már is ott láttam a kis várost, mint Európa keféiének egyik kedves, látogatott, páratlanul szép üdülő helyéi.

Csak akarni kellene uraim, mélyen tisztelt tanácsbeliek és városi képviselők és ez a szép álom megvalósulna. Akarni kellene azzal a jóindulattal és lelkesedéssel, amokjvplhc^á- foglunk, azzal a szakértő iudatfálj meíffta komoly munka föltételez és azzal a szívós erélv- lyel és kitartással, mely a tjiyiigati népek erénye!

Itt van ez a szerencsétlen vendéglő sorsa, — a régi nóta, melyet a város fejlődése érdekében legelső sorban kellene megoldanunk s a melynek megjavulása nélkül nem lehet e városban idegen forgalmat teremteni. Sokak előtt unalmassá is válhatott már e thema, megengedjük, de vájjon nen-e unalmasabb az a lehetetlen kapkodás, mel\ annak helyr állítása körül a kedélyeket bosszantja.

Minden jóravaló városi főben lakozik és eget kér egy ujjitási eszme, a melyet megvalósítani akar. Sajnos, ez ideák ha életképesek volnának is, végre nem hajthatók, mert merőben ellenkeznek egymással. És igy esik meg, hogy az építésre szinte páratlanul kedvező nyár elmúlik anélkül, hogy a szálloda restaurálása egy kopavagassai etore trat adu a, a is tál ük rön- dasága továbbra is fertőzi a levegőt s a rombolás művét folytatják az idegenből idetévedt kocsisok. Hogy mily rengeteg pénzébe kerül ez a városnak, azt mindenki tudja, látja és mégis nem akad ember, aki e bajokon segíteni akarna.

De talán még sem oly sötét a kép. Ha a városnak volt hozzá áldozatkészsége s ami talán ennél is becsesebb, a művészet szereidében megnyilatkozó gyöngéd érzéke, hogy festőinknek műtermeket állít föl, úgy hisszük és reméljük, hogy az idegen forgalomnak nélkülözhetetlen élelföltételét, a szálloda ujjáteremtesét sem fogja elhanyagolni.

Tisztázzuk végre az eszméket. Mindnyájunk megnyugtatására, terjesszék be a munkálatuk sorrendjét, a melylyel az átalakításokat végrehajtani

óhajtják. És szóljanak e kérdéshez azok a szakértő urak is és adjanak ők is véleményt, akiket a képviselő-testüiet e czélból kebeléből kiküldött. Ne húzzák el a dolgot a végtelenségig és ne fulasszuk bele haladásunknak e rendkívüli horderővel biró tervét, a maradiság és nemtörődés posványába.

A legközelebb megtartandó városi közgyűlés pedig hozzon végleges döntést e tárgyban. Határozzanak végre, hogy nyugati várost, vagy keleti fészket óhajtanak Nagybányából.

Gábor József.

Vidékünkön ki no ismerné e nevet, mely nemcsak Felsőbánya társadalmi életében, nemcsak a szomszédos köz egekben, de sokkal távolabb is széles körben tiszteletet keltő figyelemnek örvendett.

E név emlilése immár fájdalmas érzettel tölti el a szerető nő, fiú és leány szivét s az őszinte tisztelők s ismerősök nagy seregét. A gyász nagy keretje azonban nemcsak egyesekre, de magára a szülőföldre, Felsőbányára is kiterjed, mert a város közügyeinek érdekében annyi fáradhatlan tevékenységet önzetlenül kifejtett díszpolgár, Gábor József ny. m. kir. vinczellér- képezdei igazgató-tanár, folyó hó 26-iki naplenyugtá- val az örök nyugalom honába költözött.

Nagyszegi Gábor József 1830-ban született Felsőbányán, itt nem igen lévén alkalma a népiskolán túl

tanulni mflglommliPrnpL- állni! hp. kozéhp ypjlqa prirölyt s megtanulta a kovács-mesterséget, később azonban belátva, hogy e foglalkozás testi szervezetének ártalmára van, az állatgyógyászati tanfolyamra ment Budapestre, majd Felsőbányán mint állatorvos 1861-től 1868-ig gyakorlatilag is működött. E mellett mellékesen a bányászattal is foglalkozott, de egész életében gyermekségétől kezdve mindig a legnagyobb előszeretettel a gyümölcsészet, kertészet és szőlőszet iránt viselkedett.

E téren sokoldalú gyakorlati ismeretekre tett szert; nagy hajlammal, szorgalommal, kísérletezésekkel tanulmányozott, dolgozott, megtekintő az 1867-iki párisi kiállítást, s az ott is szerzett észleletei nyomán előhaladva, ekként önmaga erejéből tanult s vitte annyira, hogy a szőlőszet terén magára vonta az illetékes körök figyelmét. S most már megtalálta lelkületének s tehetségeinek a legjobban megfelelő hivatást és munkakört, amelyben csakhamar országos szaktekintélylyé nőtt.

1859-ben a szőlőszeti tanfolyammal kapcsolatos felső-népiskolához Balalonfüredre választották meg,

A „NAGYBÁNYA ES VIDÉKE” tárczája.

Mint a harmat . . .

Mint a harmat rózsabimbón Függ az a szó ajkadon,

Annyi üdv egy piczi szóban,

H=gy j.l fel se foghatom.

Ne, ne mond ki, hadd ragyogjon,

Hadd rem-'gjín még az ott—

Csókjaimmal szívom fel, mint Napsugár a harmatot.

Inczédy László.

Rablótámadás a fővárosban.

Az én kis feleségem amióta Szél Kálmán ráthóli siemenlháli tenyésztéséről olvasott, hol oly nagyra fejlesztették a tenyésztés ördöngős tudományát, hogy szigorú esztétikai mérlegelés ulán elő vagvon Írva, hány centiméterre szabad kiszélesednie a homlokcsontnak, minő hosszúra szabad nyulniok a szarvaknak, minő formákat érjen meg a láb, a hátgerincz; mondom, hogy amióta az én kis feleségem mindezeket álmél- kodva olvasá, elhatározta, hogy csekély személyemet is külsőleg gyökeresen át fogja alakítani. Ezen ezé Íját pedig az okszerű táplálkozás által akarta megvalósítani. Önagvsága úgy találta, hogy életem napjai, amily

rohamosan fogynak, ezzel szemben egyenes arányban gyarapszik gömbölydedségem. Az okszerű táplálkozás alatt tehát azt tessék érteni, hogy a pecsenyefélék asztalunkról száműzettek s az én számomra a rózsásra sütött, ropogósbőrü kappan már csak a dajkamesék országában létezett.

Természeti igazság, hogy az akczió reakeziót szül. A reakezió nálam abban nyilvánult meg, hogy pártot ütve elhatároztam: juszt is. spenóton és a száraz lencsén még jobban hizni fogok. Nem én mondom, Arany János mondja, tehát elhiheti bátran kiki: Tudod mi az erő? Akarat, mely előbb vagy utóbb, de győzelmet arat. (Nem esküszöm meg, hogy éppen igy mondta, de valamelyesképp ilyenformán.) Nálam az erős akarat megvolt s igy nem is utóbb, de előbb győzelmet arattam. ügy hiztam, hogy Demeter bátyámuram, ki örökös szepegésben élt, mert vérbőség.“ folytán a guta már három éve kerülgette, látva az én gyarapodásomat, egészen megnyugodott. Ha van igazság a földön — gondola - akkor úgy is nekem kell először sorra kerülnöm. Addig meg az örökös aggódással mit epeszsze magát?

Az okszerű táplálkozás, mely egyúttal a konyhapénzből egy gyönyörű strucetollas kalapot juttatott az én kis feleségemnek, csúfos kudarcot vallott. De Széli Kálmán ráthóti titkos tudománya csak nem hagyta nyugodni. Csipőre tett kezekkel jelentette ki, hogy mindaddig nem nyugszik, mig úgy nem fogok kinézni, mint egy fess, karcsú huszárbadnagy. Szerencse, hogy magas homlokom van, külömben a hajamszála ég felé meredt volna.

— Utóvégre, ha az egyik oktalan barommal lehet boldogulni, mondá boszusan, miért ne lehetne a másik eszes lénynyel?

Ha primadonna természetem volna, talán némi ezélzást fedeztem volna fel e mondókában, de hát miért legyek én okos ember létemre rébuszfejtő? Házam úrnőjének ekkor (ámadt az az öUete, hogy biczik- lire ültet, sportsmannt nevel belőlem. A sporttal már ezelőtt is foglalkoztam : vadászkalapot és kutyakorbácsot viseltem vasárnap délutánonként, de feleségem szerint minden sportnak koronája a biczikli. (Ez az asszony alighanem biczikliügynöknek csapott fel!)

Ugyan kérem, ne mosolyogjanak, mit ne tenne meg egy jó nevelésű férj, ha angyalajkak parancsolják? Így vedlettem én át, az utcza népének nagy gaudiumára bécsi köszörűssé, de azzal a szilárd elhatározással hogy azért juszt se leszek olyan, mint egy fess, karcsú huszárhadnagy.

Az első napokban csak azt próbálgattam, hogy hogyan kellemesebb a hasravágódás; a második héten pedig ez ismereteimet hasznosítottam kitűnő sikerrel; a harmadik héten egyszerre csak elindultam egymagám minden vészfék, ak írom mondani, vészkötelék nélkül.

Én nem tudom, mit érezhetett a vasút feltalálója, midőn legelső vonala elrobogott; de hogy én mit éreztem, midőn a nyeregben legelőször szabadjára engedtek, azt még úgy sem tudom. Mintha a szédülésig vegyes érzelmek leptek volna meg; mintha ingó-bingó léghajón a fellegekig magasztosultam volna; mintha hegyszakadékok szélén imbolyognék arasznyira a mélységektől. És mintegy félálomban hallottam mesterem szavát:

— Brávó, brávó! ügy ül rajta, mint a walesi herczeg!

Mikor már egyfolytában negyed óráig is kibírtam a nyeregben, első gondom volt, hogy külön biczikli-