Nagybánya és Vidéke, 1899 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1899-11-26 / 48. szám
Nagybánya, 1899. November 26. — 48. szám. XXV. évr< TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE megjelentik: loustidelt ^7-^Ls^LEsisr^LE3. Előfizetési Ál 2 C: Egész évreífrt. Fél évre 2 írt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Előfizetései jklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvnyomdájába intézendők. Közlemények a szerkesztő lakására — Felsőbányai-utcza 2£ö-ik szám alá — küldendők. Nyilttér soronként ÍO kr. Ligetünk érdekében. Mondanunk sem kell, hogy városunk egyik büszkeségét képezi a mi kies ligetünk, melyet a fővárosiak is méltán irigyelnek tőlünk. A városnak minden évben tetemes kiadásába kerül az igaz, de azt senki sem sajnálja, mert a lakosságnak üdülő helyre szüksége van s mert a város egyik legszebb feladatának tartjuk, hogy természeti szépségekkel megáldott vidékünk kultiválása által az idegen forgalmat emelje. Bár tennék ezt még hatékonyabb módon uj utak létesítése, azok fentarlása, útjelzők felállítása, padok elhelyezése s egyes messzelálók építése stb. által, mint azt a szomszéd Felsőbánya, minket alaposan megszégyenítve, már több év óla cselekszi is. Ettől azonban még messze vagyunk. Egyelőre a liget képezi gondoskodásunk tárgyát. Úgy tudjuk, hogy erre nézve létezett egy külön bizottság, .melynek határozata nélkül, sem fákat kivágatni, sem újabb ültetvényeket eszközölni senkinek sem szabad. Mindenesetre helyes dolog ez, vannak világlátott embereink elegen, kiknek nemes Ízlését az ily dolognál ki nem aknázni valóságos bűn volna Ez a bizottság évek óta nem működik, vagy fel is oszlott már talán. Akár mint álljon a dolog, az végeredményében mindegy. Ha nincs bizottság, meg kell választani, ha van össze kell hívni, de stagnálni a liget tekintetében nem szabad, mert a fásítás lassú munka, ennek eredményei sokszor csak évek, esetleg évtizedek múlva mutatkoznak, a terv nélküli munkát és kezelést pedig esetleg nagyon megbánhatjuk még. Arra kérjük tehát városunk polgármesterét, hogy jelen sorainkat becses figyelmére méltatni s a fennebb megnevezett bizottságot összehívni, illetőleg megalakítani szíveskedjék. Attila kardja. Pár év óta Nagybánya igazi művész teleppé lett s mi azon szerencsés helyzetben élünk, hogy gyakran és sok jó, eredeti művészi képben gyönyörködhetünk, mely körülmény aesthetikai ízlésünkre kétség kívül nemesitő hatást gyakorol. Ilyen jó kép és pedig a nagy alkotások közül való Grünwald Béla »Attila kardja«, melyet a közönségnek e hó 19-től 21-ig volt alkalma megszemlélnie a Nagyszálló dísztermében s a melyet e három napon tényleg sokan látogattak is. Grünwald az ős magyar mondák egyik legszeb- bikét ez Isten kardját választotta thémájául s ezt oly sikerült művészi felfogásban vetette vászonra, hogy a kép haiása valósággal lebilincselő. Priszkosz rétor és Jornandesz régi tőrlénetirók megemlékeznek róla, hogy Attila a hadistennek kardjával harczolt, melyhez az a hit volt fűződve, hogy a ki azt a kardot bírja, az az egész világ urává lesz. A kardot egy pásztor találta meg, ki észrevette, hogy egyik tehene sántikál s a vér nyoma után menve, egy a földből kiálló kardra akadt, melyet kiásott és Attilának vitt el. Aschafíenburgi Lambert azt mondja, hogy az a kard később a magyar királyok birtokába került. A szkitháknál, a szarmatáknál, alánoknál meg volt a kard tisztelete, kik meztelen kardot szúrtak a földbe s azt tisztelték. Egy ilyen karira akadhatott a pásztor. Ilyen kardokat a XIII. XIV. században a székelyföldön is találtak. Grünwald azt a jelenetet festette meg, mikor a pásztor átszellemülten, csodás áhítattal tér vissza az Isten kardjával az ő pásztor társaihoz és barmaihoz. Épp ezért helyesebbnek tartanók, ha a festménynek az »Isten kardja« esnem »Attila kardja» czimetadná. Mikor a pásztor emeli azt, akkor még nem volt Attiláé, s ha Attila kardjáról van szó, laikus ember mindjárt Attilát magát is szeretné látni és csalódik a képben, ha e vágyát ki nem elégítik. A táj hegyvidék, a nap már nyugvóra szál, viharos felhők ülnek a környéken, csak egy sugárkévét küld még a nap búcsúzóul, mely megaranyozza a felhők egy részét, a pásztort és a kardot. Ez a miszthikus, csodás időpont pompásan van megválasztva magához a mythoszhoz. A pásztor klasszikus alak, fiatal, erőteljes, izmos legény, a ki azonban mégis két kézzel emeli a kardot, hát még milyen lehetett Attila, ki egy kézzel forgatta azt! Sokan szeretnék, ha ez a főalak olyan magyar betyárforma volna, erre azonban nincs szükség, sőt. az ősiséget magát csakis ily klasszikus vonásokkal lehetett kifejezni. Remekül kidolgozott a bőgő bivaly, mely a pásztor hátteréül szolgál, s a mely mintegy a maga módja szerint szintén üdvözli a nagyszerű eseményt. A háttérben levő pásztorok, a kövér levegőben dúskáló bivalyok, tehenek mellékalakok. Az egész festményen bizonyos csodás, idealizált hangulat vonul végig, a mely mesteri kézre vall. Kíváncsian várjuk, hogy a budapesti és párizsi kritika fogja-e kellőleg méltányolni e nagyszabású művészi alkotást, s nem lesz-e kifogása ellene, hogy véletlenül ez az ős történelmi kép is — nagybányai. A nagybányai gazdasági egyesület 1896—1898. évi működéséről szóló titkári jelentés. ii. A múlt évekről szerkesztett jelentésekben jeleztük, hogy egyesületünk az ezredéves kiállításnak már megnyitása alkalmával dió, aszalványok stb. kiállításával részt fog venni, ez azonban a termelők részvétlensége miatt meg nem történhetett. — De a gyümölcskiállitásban részt vettünk, szép gyümölcsért kiállítási bronzérmet és közhasznú működésűnkért külön elismerő oklevelet nyert, az egyesület. 1897. évben tartott hamburgi kertészeti kiállításon szintén részt vettünk. Egyesületünk kizárólag a telepen termett szép gyümölcsért, kis ezüstéremmel t üti tettetett ki. 1898. évben tervbe volt véve az országos kertészeti egyesület által tervezett gyümölcskiállitásban való részvétel is. Azonban ezen kiállítás a felséges asszony Erzsébet királyné iáratlan elhunyta alkalmából elrendelt országos gyász miatt elhalasztatott. Gondoskodás történt a Párisban 1900. évben tartandó világkiállításon való részvétel tárgyában is A termelő közönséghez előkészületre való fölhívást már intéztünk. 1896. évben az egyesület telepén szőlőfásojtási tanfolyamot tartottunk, melyen 36 egyén, részint gazdák, részint vinczellérek vettek részt. Az egyesület titkára ugyancsak azon évben az ezredéves kiállítást megtekintette, a midőn különösen a szőlészet ismereteinek gyarapítása végett a Bécs mellett levő klosterneuburgi gazdasági tanintézet szőlőtelepét tanulmányozta. 1897. évben a gazdasági egyesület a helybeli, misztólfalusi és sikárlói ojtvány-szőlőkbe tanulmányutat rendezeti, melyben több érdeklődő gazda vett részt. Ez alkalommal is gyarapítottuk ismereteinket. A gyümölcstermelés egységessé tétele végett ajánlottuk a Nagybánya körül fekvő, gyümölcstermelésre alkalmas talaj és fekvéssel biró községeket érdekünkbe vonni azáltal, hogy ottan az általunk nagyban termelt 1 -2 gyümölcsfaj szaporítását ingyen ojtványok adományozása által mozdítsuk elő. Sajnos ez nem sikerült. Remélhető azonban, hogy a vármegye által a mezőrendőri törvényre hozott szabályrendelet folytán minden község faiskolát létesít. Ezen iskolákban előállított gyümölcsfaojtványokkal azután az ültetésre alkalmas területek befásittathatnak. A méhes fölállítása az egyesület jelenlegi anyagi helyzete miatt halasztást szenvedett. A selyemhernyó tenyésztés meghonositáss végett a szederfák már rendelkezésre állanak, s ezek igen olcsón, esetleg ingyen a jövő év tavaszán a város lakosai között szétosztatnak. A „NAGYBANYA ES VIDÉKÉ" tárczája. Erzsébet királyné emléke. — Szokol Margit ünnepi beszéde november 20-án. — Emlékezzünk egy legendaszerü, dicső női alakról, a mi örökre felejthetetlen Erzsébet királynénkról. Jertek, emlékezzünk kevés szóval, de melegen, igaz, odaadó szeretettel arról, kinek névnapja évtizedek óla örömünnepe volt a magyarnak, ezentúl pedig már csak bús emlékezet marad s legnagyobb fájdalmunk felújítása lesz mindenkoron ez a nap, melyet eddig is mindig neki szenteltünk! 1898. szeptember 10-ke gyászos, rémes napja volt a magyarnak. »Egy szó nyilallott a hazán keresztül. Egy röpke szóban annyi fájdalom.« Villámcsapás fellegtelen égből nem oly lesújtó, mint volt annak hire, hogy királyasszonyunk meghalt. »Az első rémület kétségbe vonta, van-e még a magyarnak Istene ?« Csillag hullott le az égről, mely soha többé vissza nem tér! Magyarország csillaga volt az; a földi királyné a felhők távol honába költözött, hogy az ég Ura előtt az ő földön hagyott árva magyar népéért könyörögjön. E napon lettünk árvák csakugyan, mert hazánk és nemzetünk valóságos jó szellemét, igazi őrangyalunkat veszítettük el benne! A gyász első napjain, mint egy anyának gyermekei, úgy sirattuk őt s ma is, amikor országszerte leng a fekete zászló a nemzeti gyász külső jeléül, árvaságunk érzetében ő utána kesergünk ! Nem múló fájdalom ez, mert veszteségünk nagysága az idők teltével csak fokozódik, hisz minél jobban feleszmélünk elhunyta fölött, annál inkább tudjuk s tapasztaljuk, ki volt a magyarnak Erzsébet királyné! Ha végig tekintünk rövid, egyszerű, nemes életén szinte elfog bennünket a vágy, melynél fogva igyekeznénk mi is mindazon nemes tulajdonokat elsajátítani, melyek gyöngéden érző szivét s egész lényét ékesítették. Gyermekkorát a fényes kir. udvartól távol, bajor ország vadregényes vidékein élte. Már ekkor kitűnt szivjósága nemes ielküsége; még csaknem gyermek volt midőn a parasztleányt kimentette a vízből és az öreg asszonynak segített a galygyüjtésben. Fejlődésével mindjobban s jobban érvényre jutottak e nemes tulajdonok, melyekkel még az egyszerűség, könyö- rületesség is párosult. Igen fiatalon, 17 éves korában ment nőül felséges uralkodónkhoz. Ez időben nemzetünk a nehéz elnyomatás napjait élte, a mikor is százak s ezrek a sötét börtön fenekén, nehéz lánczra verve várták megszabaditójukat. S ime csakugyan nem csalódtak, mert királynénk akaratára, az ő esküvőjének emlékezetére egyszere 336 fogolynak adták vissza legdrágább kincséi: szabadságát. Ettől az időtől kezdve soha sem szűnt meg véghetetlen szivjóságának számtalan bizonyságát adni hü magyar népével szemben. Különösen pedig azóta, mióta körutazásai alkalmával mélyebben megismerte népét, magyar nemzetét, személyesen meggyőződhetett arról a rajongó, igaz sze- retetről, mely minden magyar keblében lángolt, valahányszor csak nevét is hallotta emlegetni. Jóságáról hires volt ő nemcsak hazánkban, hanem más idegen országokban is. Örvendett a szive, ha más baján, nyomorúságán segíthetett; igy Ischlben maga indult el könyöradományokat gyűjteni a szerencsétlenek javára; a harcztéren megsebesült, czigány ágyához ment, gyógyította, vigasztalta s gondoskodott róla, valamint családja ellátásáról, felséges királyné létére. Mind oly példák ezek, melyek a történelemben igen ritkák. Legszebb, legnemesebb jellemvonása volt az a határtalan igaz szeretet, melyet a magyar nemzet iránt érzett. Minduntalan, majdnem minden lépésénél találkozunk bizonyító esetekkel s tettekkel, melyekből tisztán kiolvashatjuk azt, hogy ő igazi «magyar« királynénk volt nekünk. E rajongó szeretet által a magyar nemzet mintegy magához lánczolta őt úgy, hogy mindnyájan védő angyalunknak tekintettük. Megszerette nemcsak a nemzetet, hanem annak nyelvét, élet módját, szokásait; úgy hogy mikor megkoronázták, már mint igazi magyar királyné állott szemeink előtt. Legifjabb gyermekét, ki Budán, a magyar fővárosban született, sohasem nevezte máskép, mint »az én kis magyar leányom.« S mint leánya magyarul imádkozott épen úgy ő is. Gyönyörű szép fehér ima-
