Református főgimnázium, Nagykőrös, 1940
16 fokon sok minden korrigálható, de ha egyszer az utolsó szót kimondtuk, „a pecsétek többé fel nem törhetők.“ S mindebben maga járt elől jó példával s barátaitól hallom, hogy hasonló lépések előtt mennyit töprengett, milyen hosszasan mérlegelte a dolgokat, jobbról is balról is, amíg megnyugodott. De viszont, ha egyszer a helyes utat felismerte, kitartott mellette minden magánérdek, esetleg felsőbb nyomás ellenére, meggyőződéssel vallván Pál apostollal, hogy „a törvény betöltése — az igazi szeretet!“ Volt, volt benne valami a régi tekintélyvilág embereiből is abban, hogy amint a kinek-kinek kijáró tiszteletet készséggel megadta, ugyanakkor, ugyanazt a maga részére is megkövetelte. Különben a szíve tele volt jósággal, megértéssel, különösen a föld népe iránt, amelyet — saját vallomása szerint — mindig a legközelebb érzett magához. S abban az időben, amikor Kőrös évtizedeken át ellenzéki politikusokat küldött a parlamentbe, a képviselők szokásos támogatását igen sokan nem „a közbizalommal megválasztott honatyánál,“ hanem Jalsoviczky Sándornál keresték a minisztériumokban. És ez így ment évről-évre még a nyári pihenőjén is, amikor rendszerint hosszabb időt töltött városunkban, s alig tudott szabadulni a kérők és kérvényezők hatalmas tömegétől. Mert tudták, hogy a rászoruló nem zörget hiába ajtaján, hogy pártul fog és támogat — ha egyszer megígérte — minden becsületes ügyet. Ezért nevezték széltében-hosszában „a jó embernek.“ Pedig Jalsoviczky soha sem demokratáskodott, de a népnek alig volt jobb barátja, mint ő az övéinek, akikkel együtt érzett, együtt gondolkozott s tudta jól, hogy ez a „halhatatlan rokonság“ egyik legmélyebb táplálója nemcsak földhöz húzó magyarságának, hanem mély, hitbeli buzgóságának is egyszersmind. És mégis nekem e pillanatokban nem annyira a közélet terén küzdő férfiú, (hiszen akkor még kevésbbé ismertem,) mint a már nyugalomba vonult agg bölcs jelenik meg úgy, amint budai Iskola utcai lakásán láttam és válthattam vele szót több alkalommal, — őseinek arcképcsarnoka előtt, tudomá nyos és szépirodalmi művekkel tele könyvtárának polcai megett. Mert szerelmese volt a könyvnek1 még hajlott korában is. Bár apáitól is jelentékeny anyagot örökölt, de maga is folyton gyűjtögetett, rendszeresen, válogatva és nagy szakértelemmel. Mondhatnám minden érdekelte, de elsősorban mégis a genealógiai és heraldikai munkák, a hazai történelem és kulturhistória s a magyar protestantizmus múltját tárgyaló müvek foglalkoztatták legszívesebben. Bennük bizonyára azok a familiáris kapcsolatok, melyek a református egyház régi jeleseihez, püspökeihez és főgondnokaihoz (Komáromi Csipkés György, Piskárosi Szilágyi Sámuel, a Patayak és Kenesseyek stb. családjához) fűzték vérbeliieg. Róluk társalogva, ha a múlt verőfényén kissé felmelegedett, személyes élményeiből is szívesen idézgetett komoly és tréfás dolgokat, jelentős eseményeket és férfiakat kifogyhatatlanul, mintegy élő energiaforrás. Milyen boldognak és boldogítónak tűnt fel ilyenkor előttünk. Háta megett egy nemesen
