Református főgimnázium, Nagykőrös, 1939
6 Hosszú évtizedek ködfátyolán keresztül egy szép, komoly férfiarc merül föl előttem, erős, de szelíd kéz simit végig kis diákfejemen, és simogató a hang is, amelyet hallok: „Látlak, ismerlek. . .“ Az első földrajzórán megtörtént a bemutatkozás, és én ettől fogva mindig úgy éreztem, hogy doktor Kovács tanár ur szerető, meleg pillantása mindenütt kiséri ingadozó lépéseimet, egész kezdődő, fiatal életemet. Az a melegsímitású férfikéz a gyámolító apai kezet pótolta számomra, és én a fiú tiszteletével, szeretetével, sőt rajongásával tekintettem kedves tanáromra. A földrajzot szerettem és tanultam legjobban. Valami titkos szövetség jött létre köztünk. Ha valaki rosszul felelt, vagy ostobaságot mondott, összenéztünk és mosolyogtunk: mi tudtuk, hogy mi a helyes! De az egész osztály, az egész iskola hasonló tisztelettel és szeretettel nézett dr. Kovács Lajosra. Minden diák igy emlegette: doktor Kovács. Nemcsak azért, hogy megkülönböztesse a másik Kovács nevű tanártól, Kovács Ferenctől, hanem azért is, hogy megadja neki az egyik legnagyobb kitüntetést, amelyet a diák a tanárnak adhat: tudásának a doktori címben is megnyilvánuló elismerését. Sohasem hallottam gúnynéven emlegetni, sohasem hallottam, hogy valaki tiszteletlenül beszélt volna róla. Ösztönszerűen meg- éreztük benne, hogy igazi pedagógus, a mi szemünkben ő volt a jó tanár típusa. Pedig nem tartozott azok közé a tanárok közé, akik annak köszönhetik népszerűségüket, hogy túlságos engedékenységet mutatnak tanítványaik iránt. Sohasem láttam nála jobban fegyelmező, a föladott anyagot komolyabban számonkérő tanárt. Az elbírálásban szigorú mértéket alkalmazott, de talán soha senki sem volt elégedetlen az osztályzataival. Az ő órái alatt a légy- dongást is meg lehetett hallani az osztályban. Nála szó sem lehetett fegyel - metlenségröl: mindenki figyelt, nemcsak kötelességből, hanem azért is, mert dr. Kovács óráin érdemes volt figyelni. Modern pedagógus volt egészen a szó mai értelmében ; mindig az egész osztályt foglalkoztatta akkor is, ha egy- egy tanulót huzamosabb ideig feleltetett. Testi fenyítésre nem volt szüksége: egy pillantásával hatásosabban fegyelmezett, mint más tanár hosszú erkölcsi prédikációval. Történetórái élményt jelentettek számunkra. Lelkesedett és lelkesített. Ámuló szemmel, fogékony lélekkel hallgattuk magyarázatait. Együtt lelkesedtünk vele, amikor Napoleon száznapos uralmának történetét adta elő, és ifjú lelkünk minden gyűlöletével fordultunk az elnyomó felé, amikor legkedvesebb alakjának, II. Rákóczi Ferencnek sorsában az önzetlen szabadsághős eszményképét állította elénk. Tanítványai megtanulták tőle az igazi hazaszeretetet, amely nem hivalkodik és nem harsogtat nagyhangú szólamokat. Magyarázatai tartalmi és alaki szempontból kifogástalan, szép, kerek előadások voltak. Mindig vártuk, reméltük a kis diák naiv hitével, hogy mikor nevezik már ki egyetemi tanárnak. Úgy éreztük, hogy ez a legkevesebb, amit megérdemelne. A kinevezés elmaradt, de a mi szeretetünk örökké kisérte dr. Kovács Lajost. *
