Református főgimnázium, Nagykőrös, 1938

ä6

józsef, Nemesik Pál, Németh Sándor, Réti Ferenc, Sasi Ambrus, Süveges Sándor, Szűcs József, Takács Lajos, Tancsa Gyula, Varga István és Kiss Ernő, Összesen: 36. Ünnepélyes konfirmációjuk áldozócsütörtökön, úrvacsorájuk pünkösdkor volt. Velük együtt intézetünkben az úrvacsorázók száma: 133 volt.

A ref. szellemű nevelő munkát volt hívatva erősíteni az a teve. enysé- günk is, melyet az S. D. G. kollégiumokban végeztünk, melyről az egyesületek körében külön emlékeztünk meg.

Végül tavalyi eljárásunkhoz hasonlóan most is közlünk két imádságot azok közül, melyeket vallásóráink kezdetén és végén ifjúságunk más más tagja mondott el. Az egyiket egy az iskolából kilépő VIII. osztályos leány mondotta az utolsó összefoglaló órán, a másikat intézetünknek tőlünk elváló VI. osztályos fiú növendéke irta és mondotta ez év ápr 26-án. Mindkét kedves növendékünktől itt is, igy is veszünk, fájdalmasan is, büszke búcsút.

Kegyelmes mennyei Édesalyánk! Nyolc esztendő halk lépéssel vonul most vissza a múltba, vele megy minden könnyes, vagy mosolygós emlék, de rajtunk, bennünk megmarad a szép, a jó; a dolgok uj értelme, amit az iskolán keresztül, tanárainkon keresztül Te adtál nekünk, Istenünk. Kitárul előttünk a nagy vásár, az élet. . . Koppan a Sátán, a világ súlyos aranykalapácsa, a lelkünkre árverez. . . ki ad többet érte? Úristen csak egyre kérünk, mélyről fölszakadó bizó nagy-nagy imádsággal, hogy most mutasd meg nekünk, hogy Te adsz többet érte, Te, aki önmagunk istenfiui arcát mosod könnyel fényesre bennünk egyetlen és legnagyobb jutalmul. Uram, ird a szivünkbe nekünk, a világ felé futóknak döbbenetes igédet: mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, leikében pedig kárt vall ? írd be édes jó Istenünk s legyen ez az ige a kibocsátó Alma Mater utolsó sóhaja, a diákkor legszebb emléke, intő, óvó jel és két kitárt, végtelen jóságu karod tavaszt osztó áldása rajtunk, a mi szószólónk a Jézus nevében. Ámen.

Mindenható Isten, Kegyelmes Mennyei Atyánk! Leborulunk előtted ez óra végén, hogy köszönetét mondjunk védtelen jóságodért, melyet, ha minden időnket imádkozásra szentelnénk, akkor sem köszönhetnénk meg kellőképen. Bár érdemtelenek vagyunk arra, megengeded nekünk, hogy, református keresztyének legyünk. Mi lehetünk a legcsucsán annak az útnak, melyet az emberiség feléd tett. Kezünkbe a Szentirással fegyvert adtál, mellyel minden csatát megnyerhetünk, de a vele ütött sebből nem halál, hanem élet támad. Adtál nagy reformátorokat, hogy szellemük tüzoszlopként örökké előttünk világítson. És adtál türelmes nevelőket, akiknek a munkája nélkül nem tud nánk használni ezt a fegyvert és látni ezt a tüzoszlopot. Mi mindezekért az ajándékokért soha nem adhatunk semmit, sőt még most is kérünk tőled. Engedd meg, hogy méltók legyünk mindahhoz, amit adtál, méltók lehessünk arra, hogy fiaidnak neveztessünk. Tudjunk emellett egész életünk eredményével tanúbizonyságot tenni. Munkálkodjunk és harcoljunk a világ megszente-