Református főgimnázium, Nagykőrös, 1935

Dr. Joó Imre emlékezete.

Ez év január 12-én, a korareggeli órákban ismét gyászlobogó röppent fel a nagykőrösi Arany János-gimnázium homlokára*, szomorún hirdetve mindenfelé, hogy elhunyt az intézet egyik nyugalmazott tanára, a város köz és társadalmi életének régi dísze, a legjobb és legnemesebb emberek közül való, akik valaha köztünk jártak: munkácsi dr. Joó Imre. A fájdalom első perceiben beh sokunknak jutott eszébe az a kép, ahogy utoljára láttuk őt odafönt az aulában, Arany szobra előtt ünnepelni. Amint sugárzó arccal, a szeretet és elismerés tapsai között veszi át egy egyetem arany-doktori diplomáját s túláradó szívvel hirdeti, hogy „élete egyik legboldogabb napját most élte meg, hogy még ezután is dolgozni vágyik abban a hitben, hogy talán mégse élt hiába.“ És ma már mindennek vége: az ünnepeltnek is, a koszorúinak is, amelyek gyászfátyol alól intenek felénk, — ime az emberi boldogság 1 Valóban, mintha a görög tragődiák komor végzete újult volna meg a mi szegény, öreg tanárunk szomorú sorsában, hogy rá, aki életében talán sohasem volt beteg, aki egy szép, hosszú és harmonikus élet csúcsán a boldogságot emlegette, kaján hirtelenséggel csapjon le reá egy iszonyú kór, és elhervasszon körötte minden örömet... De milyen jótétemény hinni, hogy az ilyen kiváló lelkek nem némul- nak el végkép a halálban, hanem beszélnek hozzánk a síron túl is; szivünkbe költöznek s mentői megrázóbban példázza bennünk a sors emberi voltunk bizonytalanságát, annál tisztábban ragyog fel a gyászból emlékezetük. Amint ragyogni fog a Joó Imréé! Ihletni és tanítani még akkor is, amikor már mi magunk is régen „emlékké“ váltunk, mert tele van sugalmas erőkkel nemcsak a tanítói pályája, hanem fordulatokban gazdag életútja is.

Alig tizenöt éves serdülő ifjú, amikor szüleit egymásután elvesztve öt kisebb testvérével együtt árván marad. Árván és minden anyagi támasz nélkül, pusztán a jó emberek könyörületére utalva. És talán el kellett volna kallód- niok, ha a szatmári református presbitérium atyjuk iránti hálából, (az egyház orgonistakántora volt), idejekorán nem siet a segedelmükre. Valamennyiőjüket elhelyezi, Imrét pedig, amint pár év múlva érettségit tesz, nehány forint utra- valóval a zsebében a kolozsvári egyetemre Íratja be. Ettől fogva az Úr kegyelme, melyet a szatmári öreg templom boltívei alatt szép énekszóban annyit magasztalt, mintha kézenfogva vezetné tovább, — „szinte minden reményét-álmát beteljesíti.“ Már az első hónapokban sikerül megnyernijjeles tanárainak: egy Imre Sándornak és Szabó Károlynak, Szamosinak, Felmérynek és Hóman Ottónak

*A Boldogult utolsó kartársai közüljBenkó Imre elhunyt 1932. decemberében, Mentovich Ferenc 1934. novemberében, Sánta Béla 1935. februárjában, Kovács Ferenc 1935. októberében.