Református főgimnázium, Nagykőrös, 1934
7 Mint tanárt kiváló szakismeret és buzgó odaadás jellemezték. Szerette tantárgyait. Lelkesedéssel és lelkesítőén palántába azokat növendékeinek leikébe. A szertárt rendezte és annak gyarapítását nagy hozzáértéssel eszközölte. De szerette növendékeit is. Nem a tekintély hideg merevségével biztosította magának azok félő tiszteletét, hanem széleskörű ismeretével és meleg közvetlenségével nyerte el azok őszinte ragaszkodását és szeretetét. Mindig elnéző volt és megbocsátó. Innen van az, hogy nem ismertem olyan tanítványát, aki ne a hálának legőszintébb hangján emlékezett volna meg róla. Mint ember egyike volt a legszeretetreméltóbbaknak, akiket valaha láttam. Nagyműveltségű embernek volt a gyermeke. Ifjú korában együtt nevelődött a gróf Teleki fiúkkal. Az apai örökség és a kiváló neveltetés meglátszott rajta egész életén keresztül. Ez a magyarázata annak, hogy Nagykőrösre érkezése után mindjárt kedves tagja lett a város intelligens társadalmának, amelybe még szervesebben belekapcsolódott, mikor 1888 október 10 én házasságra lépett Beretvás Klárával, Az embereket őszintén szerette. Akivel jót tehetett, jót tett. De került mindent, ami embertársaival csak a legtávolabbról is összeütközésbe hozta volna. Ezért tartózkodott minden nyilvános szerepléstől. Kezdő tanár korában titkára volt a Jótékony Nőegylet ovoda-ügyi választmányának és tagja a Zenekedvelők Egvesületének, de csakhamar visszavonult ezektől is. Hivatásán kívül független kívánt lenni minden köteléktől, magyar úr, aki szabadon adhat leikéből mindenkinek egy-egy értékes darabot. Ezért megbecsülésben és szeretetben állott mindenki előtt, akkor is, mikor betegeskedése miatt lassanként mindenünnen elmaradt és csupán a kaszinóig tette meg házától a rövid utat Ezt megtette napról napra. Szemében aranyos derű csillogott. Ez leginkább akkor homályosodott el, mikor a t. c. franciákról, s még inkább, mikor a t. c. oláhokról beszélt, akik most leigázva tartják Erdélyt, az ő aranyos Erdélyországát. De a derű aztán csakhamar visszatért, mint felhők közé a szivárvány. Bölcs volt, aki mosolyog mindenen. Mindenen, ami földi. Hiszen itt úgyis elmúlik minden ! Ideig való dolgokért miért fogja el az ember szívét szomorúság ? Itt a földön elmúlt ő is. 1934. november 28-án egy nemesen érző szív meg szűnt dobogni. . . . Elment. Épen olyan zajtalanul, mint ahogyan közöttünk járt. De mi, akik tanítványai és később barátai voltunk, most látjuk alakját, mikor már nem ballag a Rákóczi-utcán, most is halljuk hangját, mikor már nem magyaráz és nem beszélget többé. Rágondolunk sokáig, nagyon sokszor, S valahányszor rágondolunk, mindig önkéntelenül elmondjuk az írás szavait: „Az igaznak emlékezete áldott1'. Gödé Lajos az ig. tanács elnöke.
