Református főgimnázium, Nagykőrös, 1931

15

nificusä és ünnepi szóval, ünneplő szívvel tett egy vallomást: A magyar és a schweizi nemzet fiait elválaszthatja egymástól a távolság, el a nyelv, el sok nemzeti jellemvonás, de az evangéliom szeretetében nem választhatja el semmisem. Elszakithatatlanul összeköti őket a mártirvér, amely soha el nem halványuló közös eszményekért 1531-ben hullott ki a kappeli síkon.

Ha ezt a nagy vallomást elmondhatta ott egy idegen ember, ezerszer inkább elmondhatjuk mi itt. Bennünket egymástól nem választhat el soha semmi sem. Testvérek vagyunk mindnyájan. Közös az eszményünk: a magyar haza. Közös a fájdalmunk: annak szenvedése. Közös az imádságunk: régi dicsőségének visszatérése. Közös a reménységünk: az uj honfoglalás. Ezekben a közös kincsekben még jobban összeforrasztja szivünket az a vér, amely ezekért szent áldozatként kihullott; a mi kedves alma méterünkkel kapcsolatban azoknak drága vére, akiknek áldott nevét fájón és büszkén őrzi ez a márványtábla.

Ennek az emlékműnek csak addig lesz hivatása, amig előtte megillető- dött szívvel tud megállni a tanuló ifjúság és megilletődött szívvel tudunk megállni mindnyájan. Addig, veszítse el bár ragyogó fényét, halványuljanak el rajta az arany betűk, állni fog dicsőségesen és vele együtt él a magyar reménység, fénylik a magyar jövendő. De ha valamikor — óh ne jöjjön el az az idő sohasem! — érzéketlenül megy el a magyar ez előtt a márványlap előtt, akkor legyen bár fénylő, világítsanak az aranynevek, mint megannyi csillagok, mégis olyan lesz, mint amely lehullott megszentelt helyéről és elveszhette önmagát. És akkor vele együtt elveszett Magyarország.

Egy nemzedék csak addig tud hős utódokat nevelni, míg meg-megremegő szívvel tud áldozni elhunyt hőseinek emléke előtt. Lelke csak addig tud jövőbe világítani, mig hősök emlékénél gyújt szent tüzet. Legyen ez az emlékmű szent hely, amely fölött egy folyton beszélő néma nyelv múltat idéz és jövőt igér 1 Legyen oltár, amelynél a lelkekben lobbot vet a Veszta-tűz és beragyogja a magyar feltámadás útját 1 És mi, ifjak és öregek, legyünk mindnyájan hordozói egy szent fogadásnak, amely ez előtt a tábla előtt lelkűnkben újra, meg újra megerősödik : Hőseinket nem felejtjük el sohasem. Példájuk vezet életben, halálban! Úgy imádkozunk és úgy dolgozunk, hogy áldozatos életünk nyomán feltámadjon a régi, boldog Magyarország 1

Ezzel az óhajtással és ezzel a reménységgel zárom be ünnepségünket“.

Még a Szózat hangjait visszhangozták az előcsarnok falai, miközben a jelenlévők Jalsoviczky Sándor elnök indítványára kivonultak a gimnázium előtti parkban felállított hősi emlékszoborhoz, hogy a város hősi halottai iránt is le- rójják a hála és kegyelet adóját. Itt Dr. Magyar Pál ügyvéd, volt tanítványunk, a Diákszövetség főtitkára emlékezett meg az 1011 nagykőrösi hősről s a kegyelet jeléül koszorút helyezett az oroszlán oldalán álló Hungária lábaihoz.