Református főgimnázium, Nagykőrös, 1931
11 vájják körmeiket a haza szent iestébe, akikért, akiknek rettegő fogvacogásáért mi annyi nemes magyar vért áldoztunk? Akkor, amikor a magyar fegyvereket ellenség meg nem alázta soha, — akkor, amikor a magyar vitézség legendás hire bámulatba ej'ette a világot?! Vagy azért, hogy most, hosszú gyötrelmes évek után kinzó gazdasági világháborúban vergődünk, mert egy pöffeszkedő, felfuvalkodott náció ravasz fondorlattal maga alá gyiijtvén a világ aranyát, a kapitalizmus kinövéseinek rabigájába akarja kényszeríteni a szabad és független népeket? Ez a „Miért?!“ a fájdalmas, égő gyötrelmeket halmozó fekély. Nem volna vigasz, nem volna remény a tépelődés feneketlen mélységébe sülyedt magyar lélek számára, ha nem állana mellettünk a hősi halottak nagy serege. Mert ez a sereg a megcsufolt, sárba taposott igazság, a kinpadra feszített világtörténelmi elégtételadás, az örök lelkiismeretfurdalás hadserege, amely izzó betűkkel írja akaratát a magyar égre mindaddig, mig az igazság diadalszekéren nem gördül végig a régi történelmi magyar határokon. A szent meggyőződés erejével hitet teszek arról én véreim, hogy megdobban még egyszer hősi halottaink örök némaságra Ítélt szive és akkor izzó, sziporkázó lánggal lobognak fel ezen a táblán az aranyos betűk — akkor, ha majd a szabad Kárpátokról, a szabad Erdélyből, a magyar Adriáról s a szabad Nyugatországrészről csicsereg diadalmas éneket a hírnök magyar pacsirta. Adja Isten, hogy mielőbb így legyen!“ * * * * Szavai az örömnek, fájdalomnak, a szomorú magyar tragédiának a köny nyeit csalták mindnyájunk szemébe. A beszéd végeztével V. Szűcs Sándor szerkesztő, volt tanítványunk mély érzéssel elszavalta a költő lelkű jászberényi református papnak Domby Bélának, volt növendékünknek alábbi ünnepi ódáját. Daliák voltak. Innen mentek el s nem jöttek vissza. Zengő dalukat rég homok issza. Daliák voltak, erősek, szépek ... Tüzek oltárán hamuvá égtek. Vérrózsás napok, halált Iihegök, Bennetek naggyá nőttek a temetők Tengerek, hegyek, erdők és puszták, Utatok halál-lovai futják!... Én népem, dicsők, szent paripások, Utatok útját meglepik mások. Másoké a dal, másoké a kürt, A szivek mélyén itt hagytatok űrt!., .
