Református főgimnázium, Nagykőrös, 1930
iá telni e földben az Istent, becsülni a múltat és szeretni e hazát. Ebéd után megtekintettük a jól felszerelt mintagazdaságot. Az idő múlt s minket hívogatott a szomszédos Abony. Abony-ba érve Bereívás János felsőházi tag, korm. főtanácsos ur kieszközlésére megtekinthettük a hatalmas gróf Vigyázó-iAe. parkot, mely most az Akadémia birtokában van és igy teljesen az irodalom érdekeit szolgálja. Gyönyörű képek tárultak elénk. A kert közepén áll százados fáktól körülvéve az öreg főúri kastély. Nem győztünk eleget csodálkozni egy-egy különös növényen, faritkaságon és megcsavarodott törzsű faóriásokon. Állítólag a világ minden fájából van itt legalább egy példány. Kellemes körséta keretében megismertük a csodaszép angol parkot, mely smaragdzöld gyepével szinte mosolygott és hívogatott minket. De nem volt több időnk. Bementünk a városba, hogy lerójjuk hálánk és tiszteletünk az abonyi hősök előtt. Tisztelettel álltunk meg a hősök szobra előtt, melynek márvány tábláján a többi hős neve között egyik szeretett tanárunk Dr. Győré János tanár ur öccsének, a hősi halált halt Dr. Győré Pálnak, iskolánk egykori kiváló tanítványának a neve is ott van. Patonay Dezső nagytiszteletű ur szép beszéd kíséretében koszorút helyezett az emlékre. Innen az izig-vérig magyar iró Abonyi Lajos szobra elé mentünk, hogy kifejezzük tiszteletünk és hálánk jelét. Itt Dr. Törös László tartott beszédet miközben megkoszorúzta a szobrot és azután felhangzott a hires nóta: „Nagyabonyban csak két torony látszik, De Majlandban harminckettő látszik, Inkább nézném az abonyi kettőt, Mint Majlandban azt a harminckettőt!“ Megrakodva gazdagon az emlékekkel hazafelé indultunk. Visszafelé jövet betértünk Bereívás János ur másik birtokára is, hol a bolgárkertészettel ismerkedtünk meg. A kertészethez szükséges vizet egy bővizű ártézi kút szolgáltatja. Kiválóan alkalmas terep a rizstermelés megvalósítására, mely szegény hazánk egyik újabb pénzforrása lehet. Itt a háziasszony és kedves családja uzsonnát varázsolt elő a hatalmas fürtökkel telt kosarakból, ismét bizonyítékát adva a soha ki nem fogyó szeretetnek. A nap már letűnt a végtelen róna peremén. Sötét árnyék borult mindenre. A csendes országúton újra három autóbusz rohant, de most már hazafelé. Bennük vidám diákok, kik egy nap a természetből tanultak. Átadom itt újra a szót Labancz Árpád poétának, ki e hangulatos sorokkal zárta be leírását : „Elalszik lassan az öntudatunk mécse, Minket pedig vár az álom ország népe... Künn a szellő borzolja végig az ut porát, S letörli onnan a kirándulás nyomát. Letörli onnan, de a szivünk mélyében Még sokáig ott lesz e napnak emléke.“
