Református főgimnázium, Nagykőrös, 1930
12 nyékban s mellette a gémes kút az eget kémleli. Ott a szénaboglyák közt egy csikó legel, béklyó a lábán. Amott a gulya legelészik csendesen. Messze a halovány bokrok kékje között áll egy szélmalom, régi, jó időknek itt felejtett emléke. Mig nézem, nézem a tájat, azon gondolkodom, hogy milyen jó volna gyalogosan járni a természet nyitott könyvének eme legszebb lapjain. Lelkesen érzem a költővel: „Börtönéből szabadult sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom.“ A gépek egyhangú berregése elhalkult. A három autóbusz megállt. Innen már nincs messze a Kutyakaparó. Vidáman ugráltunk ki és a homokos utón elindultunk a csendes csárda felé, mely magában áll a homoktenger közepén. Körülötte a fák sárguló lombját fujdogálta a puszták kósza szele. Mellette egy kút horhadó gémje meredt az égnek. Előtte talán a régi kőszent helyén kopott, rozsdás feszület. Távolabb innen egy rozoga fahíd nyújtózkodik álmosan az árok felett. Ebbe a szomorú, romantikus tájba, könnyű visszaképzelni a régi Kutyakaparót, azt a „kivül-belül szomorú csárdát,“ melynek vén falai látták Petőfi Sándort s melyről a „Kutyakaparó“ c. csodás leiró költeményét irta. Sajnos ezt a régi csárdát megemésztette az idő vas foga. 1926. március 16-án leégett a teteje s a tulajdonos Kocsér község „rendbehozatta“. A teteje most már cserép s az épület beosztása is kissé más, igy az uj csárda csak jelképe a réginek. Falán emléktábla hirdeti, hogy itt járt Petőfi Sándor. Az azonban téves, hogy itt irta volna „Kutyakaparó ját, mert az a költemény aláírása szerint Pesten kelt, természetesen az emlékek eleven hatása alatt, mint a csárda ajtajából mondott méltató beszédében Dr. Törös László tanár ur kifejtette, kitérve a hely egész történetére, Petőfi-ve\ való kapcsolatára. Majd Ébner László VIII. o. t. elszavalta a „Kutyakaparót“. Azután beírtuk nevünket az emlékkönyvbe és miután elteltünk a múlt emlékeivel s a múltnak adtuk a hazulról hozott jóizü tízórait, búcsút intve a csárdának, folytattuk tovább utunkat. Még valamennyien a Kutyakaparó romantikájának hatása alatt voltunk, midőn két nevezetes látnivaló kötötte te figyelmünket. Az egyik a nyársapátivá elején lévő uj tanyai iskola. Valóságos kis oázis ez a puszta futóhomokjának ölén. A szél fuj szakadatlanul, mintha el akarna seperni mindent, de az Unghváry-család szorgalmas kertész keze legyőzte: a futni akaró fövenyt gyönyörű faültetvényekkel kötötte meg. Benn az iskola padjaiban egyszerű tanyai kis fiuk és leányok ültek s kerekrenyilt szemekkel nézték a nem várt látogatókat. A futóhomokon nemcsak a növény, hanem az emberi művelődés is gyökeret vert már. Odábbhaladva a törteti szélmalom parancsolt megállást. Képzelhető mekkora volt az öröm, midőn végre természetben is láthattam szélmalmot,
