Református főgimnázium, Nagykőrös, 1915
7 TÓTH BENŐ 1874—1916. Az élet delén munka közben dőlt ki közülünk tiszta lelkének magasba szárnyaló eszményeivel, törékeny testében örökké nemesen dobogó beteg szivével . . . Megremegett a szivünk, fuldoklóit a lelkünk a felfakadó érzések árjában, midőn március utolsó napjának reggelén eljutott hozzánk a szomorú hir: Tóth Benő jósággal teli, beteg szive utolsót dobbant! . . . S nem volt közöttünk senki, akinek szemében ott nem ült egy-egy könnycsepp, melynek fényében az a néma vallomás ragyogott: meghalt egy igaz ember 1 Csak kevés ideig volt a mienk, de e kevés idő alatt azzá lett egészen, szív és lélek szerint. Alig két éve, hogy szülővárosának egyhangú hívására elhagyta a szivéhez hozzánőtt miskolczi ref. főgimnáziumot, amely tizennyolc évig volt tanúja lelke termékeny erői megizmosodásának s a szent élethivatás tiszta eszményével visszatért az alma mater ölelő karjai közé. Innen indult neki a kora árvaság súlyával terhelten az élet küzdelmeinek, mint komoly, ifjú, mint maga a kisarjadott életremény s ide tért vissza friss hajtású uj reményeivel, hogy a férfikor megtermékenyült erőit a szent célú élethivatás szolgálatában szülővárosa javára gyümölcsöztesse ... És hazajött, hogy friss hajtású édes reményeit titkon, egyenként te- metgesse s örök lakozást kérjen magának temetőkertünk árnyas csendjében ! . . . Óh nem Így gondoltuk ezt két évvel ezelőtt, azokban a boldog, békés napokban ! . . . Más sejtések tettek szent örömű, boldog asszonynyá egy özvegy édes anyát, akinek a hazatérő fiú nemcsak reménysége, hanem segítőtársa, támasza is volt a gondterhes időkben ! . . . Más érzések varázsoltak boldogságtól sugárzó derűt egy
