Református főgimnázium, Nagykőrös, 1910
17 e kis gyülekezetét, áldja meg magyar honfitársainkat s teljes szívünkből, tiszta, őszinte hitben tőrt utat, az ég felé a „Te benned bíztunk“ méltóságos dallama és a Himnusz fájdalomteljes kérelme! így eleget téve minden kötelességeinknek, nagyobb sétára indultunk a városban s gyönyörködtünk a szép zöldelő hegyoldalakban, míg lassan eljött az est, a müezzinek ismét nagy hangon értesítették a hívőket, hogy Allah nagy és hatalmas; mi is nyugalomra tértünk. A következő s kirándulásunk utolsó napjának délelőttje Ilidzse megszemlélésére volt szánva. Helyi közlekedésű vasúton mentünk ki e szép fürdőhelyre korán reggel. Ilidzse előkelő fürdőhelye Sarajevónak, attól délkeletre épült; mi azonban magából a fürdőből nagyon keveset láttunk, inkább a gyönyörű, árnyas úton haladtunk a hegy lábánál lévő patak felé. Fent a hegyen van a forrás, ahonnan a Miljacska ered s ez az egész parkon keresztül folyik számtalan apró, kisebb ágra szakadva úgy, hogy minden percben egy-egy kis hídacskán kellett átmennünk, mely a patak számtalan ágán keresztülvisz. A víz teljesen átlátszó, gyors folyású, csekély és messziről nézve a park ösz- sze-vissza folyva ez átlátszó patakocskáktól igazán regényes és kedves látványt nyújt. A kisebb ágak később egy nagyobb tavacskává egyesülnek, melyek átlátszó, smaragdszínű vizében számtalan hal úszkál. Jó kedvvel sétáltunk, futkároztunk e gyönyörű, kies helyen, megmásztuk a meredek párkányokat, bámultuk, kóstoltuk az átlátszó, tiszta vizet s igen kellemes emlékekkel távoztunk Ilidzséből, és igazán sajnálhattuk, hogy annyi részlettel telj.es htunknak vége szakadt. Délután 6 óra felé szálltunk fel a Bosznabród felé induló vasútra, mely szeretett hazánk felé szállított bennünket. Isten veled, te, már rég’ elhagyott tenger, Isten veled te szép, regényes zöldelő vidék, Isten veletek ti égbe nyúló csúcsok, ti hatalmas városok, ti merészen kanyargó folyók; gyönyörködtünk bennetek, elragadtatással, gyönyörűséggel szemléltünk titeket, de mekkora örömmel üdvözöltük a mi szép, drága Alföldünket, a ringó, hullámzó, „aranykalásszal ékes rónaságunk“-at, mely mintegy integet, bólingat elébünk: „Isten hozott! Isten hozott!“ te igazán a mienk vagy sík, szép rónaságunk, itt érezzük jól magunkat, hol lábunk nem inog, fejünk nem szédül, hisz’ óh magyar, „a nagyvilágon e’ kívül nincsen számodra hely!“ Tóth Imre, vil. g. o. t. p=^rq
