Református főgimnázium, Nagykőrös, 1902

19

Ezután Horváth József fogymn. tanár lépett az emelvényhez s szavalta el ez alkalomra készített magas szárnyaláséi ódáját, mely

a következő:

Szivembe szent áhitat lelke száll!

Ma nem halált susog az őszi szél;

A fuvalom ma újra támadó Dicsőségről, szép tavaszról beszél:

Hogy nem avult el a tiszta tudás A századok viharai között,

Hogy a Múzsa régi köntöséből Ragyogó, új mezébe öltözött!

Fényes múltat s biztató jövendőt Köt össze e magasztos pillanat,

Mig a válás bús határkövére Hálánk harmat-cseppjei hullanak.

Az „új“-ra lelkünk gyermeke: a hit Már a jövő hajnalpirját veti S a vén idő fia: a jóhir még Az „ó-hajlék“ nagyságát hirdeti.

Tűnő kornak tisztes emlékeként Állanak itt e megaggott falak,

Az elmúlás jegyeit rávéste A sok vész, mely felettük elhaladt;

De mint sirt a szerető utódok,

— Övezi zöld lombbal a kegyelet,

Hálás szivünk lobogó lánginál A holt kövek nyernek új életet.

... És meglebben szárnya az időnek . . . Mit feledés fátyola eltakart,

Ködképei egy hosszú századnak Lerázzák a pihentető avart!

És mind, a mit látott az ismeret Régi háza, álmából ébredez:

Emberöltők sorsa, története . . . Emlékezés hatalmas képe ez!

Újra hallom az igazság szavát,

A mely soká, bölcsen hangoza itt S a homályban szendergő hazára Szerte-szórta áldó sugarait;

Idegen kény zsarnoki hatalma Gátat neki bár ezerszer vetett,

Zengett a szó! elszántan hirdetve Szabad tudást, szabad, derült eget.

Hol hős apák vitéz karral védték A kalászos rónát s bérezi tetőt,

Magyar hazám beszédes vidéki Feltárulnak mind szemeim előtt . . .

Mit ezredév verítékén szerzett Féltett kincsül e kis nemzeti kör,

A magyar név dicsőségét látom Fényes lapodról: Hármas Kis Tükör!

Látom jönni hosszú, dicső sorát Az ige sok nagy apostolának,

Kik ez ódon házban ifjú tűzzel Honszerelmet, tudományt szálának.

. . . S mintha titkos, halk sóhaj hallanék, A falevél rezdülne, hajlongva ....

S nagy költőnknek merengő arczára Árnyban hullna „az eperfa lombja!“

Mikor véres árny szállott e népre,

A hazára borongó, mély álom,

Elnémult a szabadság szent dala,

Siri csend ült országon, határon:

Vesztett remény gyászos panaszában Felhangzott itt a biztató ének,

Hogy nem halt meg — örök irgalma él A magyarok erős Istenének!

Még cseng a dal — csodás varázsára Megindul im sírjából kilépve,

Diadalmi menetben az öreg Alma mater régi, ifjú népe!

Hazájáért élni-halni tudó,

Tettre szerény, küzdelemben bátor . . .

— Innen szállott hóditó útjára Ez a derék, ez a győztes tábor.

Óh jöjjetek! fenséges emléki Egy jobb kornak, mely enyészni készül, Óh hozzatok édes vigasztalást Az elmúlás távol peremérül!

Hogy itt lengő, áldó szellemetek Nem tűn el az alkonyati árnynyal,

Hanem átjön az új házba s ott is Sziveinkkel a magasba szárnyal!

2