Református főgimnázium, Nagykőrös, 1855

Tartalom

I.

A magyar nemzeti vers-idomról.

ARANY JÁNOS.

Mines egy-egy nehezebb feladat a magyar irodalom történet tanítójára nézve, mint a régi nyelvemlékek és költői maradványok iránt a tanulóban érdeket gerjeszteni, azt folyvást fen- tartani, hogy a példányok olvasása előtte fárasztóvá, lélekölővé ne fajuljon; hanem figyelmét, a helyen hogy lankasztaná, ébreszsze, a helyen hogy elszórná, a tárgyra feszítse, a helyen hogy kimerítné, önműködésre szoktassa. Gymnasiumi növendékről, 15 — 16 éves ifjúról szólok, ki előtt csak most nvilt meg a sztil virágos mezeje, honnan koszorúit, ha nem is választékosán, de bizonyára minél tarkábban fonja, ki egy pár novella, egy-két czifra költemény olvasása után az irálynak „fényét meg kezdte kívánni“ — s boldog alanyiságában épen nem habozna saját szóvirágait Pázmán avatag nyelvének, saját versgyakorlatit Zrínyi bukdácsolásinak elébe tenni. Nem emelkedvén még oda, hogy a nyelv erejét, a compositio hatalmát , a költészet egyszerű fónségét érezni tudná: rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsőhez köti; ha ez csinos, vonzó, képdús, — ifjú lelke dagályának megfelelő, szeretni, — fordítva únni, kicsínyleni fogja. Azon boldog kor ez, mely, midőn utánoz, magát teremtőnek hiszi; mely ön gyarló kísérleteit remekművekkel teszi párhuzamba; — első merész felszökellése, kétségkívül, amaz erőnek, mely, tehetséggel párosulva, majdan teremteni fog, — de épen ezért nem a múltra, hanem a jövőre függeszti pillanatát, melynek csiráit keblében hordozza. Hogyan is ragadnák a múlt ügyetlen törekvései bámulatra azt, ki ösztönszerűleg érzi, hogy hivatása, ha kitűnni akar, a jelent is lába alá szegni; ki legnagyobb mesterében, öntudatlanul, oly ellenét sejti, melyet egykor legyőznie, túlszárnyalnia kell. Az ilyen mosolyogva nézi le mind azt, mi, szerinte, saját fejlődése színvonalának alatta áll, — s nem nagy véleménynyel van az avult régiség iránt, habár az jeles mű, habár őmaga legkitűnőbb tehetség legyen is; sőt épen ez utóbbi, az ön erejét érező szellem az, mely legkevésbbé hajol meg a múlt tekintélye előtt, — a korlátolt ész egykedvű butasága, mely a mester szavára esküszik, itt is, mint mindenütt, fólszínen maradván.

Ha már a valódi műbecscsel biró, de elavult emlékekkel szembe is ily akadályt kell a tanítónak leküzdeni: mit tegyen ott, hol forma és tartalom, külső és benső egyaránt silánynak mutatkozik , hogy a tisztes maradvány a növendék előtt ne mint unalmas, de vonzó, ne mint nevetséges, de tanulságos, tűnjék fel. Mi magyarok nem vagyunk azon szerencsés helyzetben, hogy egy népileg naiv, de nemzetileg önálló irodalomnak a hajdankorból fen- maradt gyöngyeire büszkén mutathassunk. Mi őseinkhez számítjuk Etelét, de az Edda és

1