Rajeczky Benjámin: A pásztói apátság az újkorban 1526-1950 - Tanulmányok Pásztó történetéből 2. (Pásztó, 1991)

Bevezetés

Bevezetés A magyar ciszterciek középkori története a Szt. Benedek-szellemű szerzetesség utolsó nagy európai fellángolásának keleti peremén bizony már csak egy nagy gondolat fel-felparázslása volt, lángot vetni már nem tudott. Bőkezű alapítóik: királyok, püspökök, főurak éppen a legfontosabbról nem tudtak gondoskodni: kolostori életet próbáló ifjúságról. A magyar társadalom túl fiatal volt ahhoz, hogy gyökeresen keresztény értelmisége és városi polgársága legyen; hiányzott az a forrón mozgalmas szellemi élet, melyből a különleges igényűek a kolostori élet csendjébe és szellemi műhelyébe kívánkoztak volna. Az az igen vékony réteg pedig, mely a tatárjárás utáni kor zavaraiban mégis erről álmodott, inkább a magyar alapítású pálos rend soraiban találta meg az áhított szellemi szabadságot. Sem a bencés, sem a ciszterci kolostorok nem tudtak megszabadulni a földbirtok nyűgétől, illetve az arra éhes világi urak markától: miután a földek jövedelme a világi patrónus vagy kommendátor zsebébe került, onnan vajmi keveset szántak még a kolostor fenntartására is, nemhogy még az ottani szellem erősítésére és az ott lakók gyarapítására is jutott volna belőle. A középkori társadalom a kolostori magányt nem menekülésnek és az életből kiválásnak értelmezte, hanem mint egy más szinten való részvételt a nép sorsában. Ezt a szintet a napi liturgia, zsolozsma és mise keretében végzett testi és szellemi munka alakította ki, mégpedig a társadalmi háttér javára, mint azt az alapító oklevelek is kiemelik. A kolostorok szociális szolgálata így nemcsak a környező vidék vallási életének és művelődésének emelésében, hanem - és ez a ciszterci kolostorok munkája nyomán az európai földmívelés történetének egybehangzó megállapítása - az ésszerű gazdálkodás meghonosításáben és elterjesztésében is megnyilvánult. A szerzetesek élete a világtól való függetlensége ellenére is szoros érintkezésben maradt a környező társadalommal és annak igényeivel. Éppen az állandó kontaktus adott alkalmat már a középkor folyamán is arra, hogy az elvonuló és helyhez kötött életmód helyett a ferencesek és domonkosrendiek a városok kellős közepén, a néppel közvetlen érintkezésben igyekeztek a társadalmi egyenlőtlenség, a szegény és gazdag ellentétének kiegyenlítésére a maguk birtok és vagyon nélküli életmódjával, illetve a kis falvakra és szétszórt telepekre is kiterjedő prédikálásukkal. Az újkor történetének kezdetén a reformáció a középkori egyházi élet állandó kritikájával hívta életre a jezsuita típusú szerzetességet. Ennek munkája a világi értelmiség alapos nevelésére irányult, főleg iskolák alapítása útján. Mozgékony, népszerű, sokoldalú, vitázó, korszerű szerzetesek voltak: a barokk kor találmánya volt ez a típus, mely a magyar főnemesi réteg jelentős részét visszahódította a hitújítás oldaláról a hagyományos hitéletbe, ugyanakkor pedig a ferencrendiekkel versenyezve a falvakban is megszervezte lelkigyakorlatait. Az eredményes új módszer a jezsuiták 250 éves műkő-