Soós Imre; Lénárt Andor: Képek a pásztói egyházközösség és művelődés történetéből 1848-ig; Pásztó mezőváros kézműves (céhes) iparosainak története 1872-ig - Tanulmányok Pásztó történetéből 1. (Salgótarján, 1991)

Lénárt Andor: PÁSZTÓ MEZŐVÁROS KÉZMŰVES (CÉHES) IPAROSAINAK TÖRTÉNETE 1872-IG

titokban ("alattomban") áruljanak. Tiltották azt is, hogy itt pénzért dolgozzanak, kontárkodjanak. Ha ilyet tapasztaltak, azt a céhmesternek jelentenie kellett az uraságnak, hogy az ilyen "érdeme szerinti móddal megbüntettessék, vagy a Mező Városból kiparancsoltassék". A nemeseknek azonban jogukban volt ("szabadságok vagyon"), hogy saját szükségükre bárkivel dolgoztathassanak, "minden sérelem nélkül". A céhet az istenfélelem és a felebaráti szeretet teszi kedvessé, s ezért a céhbeliek a jó erkölcs szerint éljenek, kedveljék, szeressék az egyetértést, az öregek pedig mutassanak jó példát az ifjaknak. Az ifjak az idősekkel szemben tisztelettel legyenek. A legények engedelmeskedjenek mestereiknek. A mesterek a céh belső dolgait minden ellenkezést, vitatkozást félre téve, józanul, békességben folytassák. Minden botránkozást távoztassanak el. Akik ezek ellenére is engedetlenek lesznek, egymást bántják, azok ellen a céh ítélhetett, azokat büntethette. De "a büntetés egy, két, három, négy forint legyen, négynél több ne". Aki a céh ítéletével nem volt elégedett, az büntetés nélkül a földesurak elé vihette az ügyét. Azt sem büntethették, aki ügyét nem a céh elé vitte, hanem mindjárt fölsőbb hatósághoz. Amikor a céhbelinek olyan nagy volt a vétke, a rossz cselekedete, hogy abban a céh nem ítélhetett, akkor azt a céhmesternek a földesúrhoz kellett minden késedelem nélkül jelenteni, s attól várni az ítéletet. Azonban mint minden "Czéhbeli taxák, úgy a pénzbeli büntetések is a Czéh Ládájukba adattassanak. " Előírás volt az is, hogy minden céhbeli csak a maga mesterségét űzze, máséba ne avatkozzék. Ha valakinek emiatt panasza volt, s a céhbeliek között emiatt vita támadt, a panaszkodó fél feljebbvalóinak kellett azt jelenteni és tőlük kellett kérni orvoslást. Ha a mesterek között a vitás kérdés nagyobb, úgy a földesuraságot kellett megkeresniük. Ha úgy történt, hogy sok csizmadia vagy varga munka adódott, egy mester nem vállalhatta mind fel, hanem el kellett osztania a céhnek egyenlően, hogy "kinek-kinek haszna legyen belőle". Minden esetre azonban, aki a munkát készíttette, annak szabad akaratában állt, kire bízza a munkát. Ha más városból vagy helységből vándorló csizmadia vagy varga legény jött Pásztó mezővárosba, a céhmester tudta (híre) nélkül senki nem fogadhatta be. Az ilyen jövevény legény bejelentette magát a céhmesternél, s aztán kereshetett az öregebb mesterektől elindulva a fiatalabbakig munkát. Amelyik mesternek nagyobb szüksége volt rá, a céhmester annak adta. A "szorgalmas mester" azonban, a neki rend szerint jutott legényen felül, másik legényt bárhonnan hozathatott saját költségén. Az ilyen legényt szabadon befogadhatta műhelyébe "a ezéhmesternek hírt adván felőle". A jó egyezségben élő céhbeliek között az volt a legfelháborítóbb dolog, amikor egyik mester a másiknak a művét a vásárok alkalmával, vagy máskor is, mások előtt gyalázza, "vagy mesterségében gátollya". Ami még veszedelmesebb, ha cselédjét (legényét) is nagyobb pénz ígéretével elcsalta. Ha ilyen kitudódott, a mestert két, a legényt egy forintra büntette a céh. Az ország törvénye szerint a mesteremberek munkájának árát, a munkabért a vármegye szabályozta, s a céhbelieknek is ehhez a limitációhoz kellett tartaniok magokat.