Szívvel és tettel. Tanulmányok Á. Varga László tiszteletére (Budapest–Salgótarján, 2008)

EGYÉN ÉS HATALOM - 20. SZÁZADI TÖRTÉNELMI KATAKLIZMÁK - Rácz Attila-Koltai Gábor: A kisemmizett forradalmár, avagy „semmi sem örök, csak a változás, mondta Hegel"

amelyik megindul, húzzon át a páncélos laktanyába a kúthoz, üssék le a lakatot, és tankolják fel a kocsit.

12 Felültek a tisztek. Hogy kik ültek fel, ez is lényeges. Nyolc ember volt, négy az egyik felin ült, négy a másikon, a kilencedik volt, aki mellettem ült. Voltak ezek az elhárító tisztek. Nálunk a páncélos ezredben kettő volt. Ezeknek nem számított Sz. százados, se P. laktanyaparancsnok, se senki az égvilágon. Ezeket mi zsiványok úgy hívtuk: szimatok. Mink is tartottunk tőlük. Ekkor tudtam meg, hogy vannak ezek felszerelve. Borzasztó nagy becsben tartottuk ezeket a szimatokat. Egyik egy hadnagy volt, a másik egy főhadnagy. Mindkét szimat felszállt a kocsimra, az Sz. százados, a P. százados, a mi századparancsnokunk, az ezredsporttiszt, annak a helyettese, úgyhogy kivolt a létszám. Azt tudni kell, hogy 23-án indultunk a laktanyából éjjel, lehetett úgy három óra fele. Hetven páncélos volt, ami üzemképes volt. Pestről meg már jöttek a menekülők, ezek a rafináltak, már hajlakoltak Bécs fele az országúton. Sokat megállítottak, hogy informálódjanak. Azt mondja, már harcok vannak, lövöldözések vannak Budapesten. Ja, ott volt a titkos irodának a tisztje, és a T. főhadnagy lett a kocsiparancsnokunk, nagyon fasza gyereket képzelj el. H., az írnok is ott volt vele, meg a hadműveleti iroda írnoka, ezek középen ültek. Kezdtek a tisztek cserélődni. A kisebbik szimat (mert volt a nagyobb, a durrfejű, husángfejű krapek) azt mondta, állj, és elővette a zsugákat. A következő igazolványokkal voltak ellátva. Ahogy a híreket kapták. A bőrtáskában volt civil ruha, félcipő benne. »Ha ilyen dolgok vannak, átöltözök civilbe.« A civil ruhához személyazonossági is volt. Két személyi igazolvány. Ahová kiküldték laktanyába, annak a laktanyának a tiszti igazolványa volt neki, volt az elhárítóknál lévő igazolvány mint elhárító tiszt. Amikor a legrosszabb hír jött, ő volt az első, aki meghajlakolt a kocsiról. Kukoricáshoz értünk. Azt mondta, ő bemegy, de vitte a táskát is magával, eldobta a többi igazolványt, azt mondta, hogy nagy hasmenés jött rá. Azért tudtam, hogy kukoricás, mert kerestük. Követte a másik elhárító tiszt is negyven kilométer után. Utána lelépett Sz., a politikai tiszt, a többinek is vécére kellett mennie, úgyhogy a T. főhadnagy maradt, a két írnok meg én. Elértünk Solymárra a nagy ködben. Amerre jöttünk, mindenhol üresek voltak a laktanyák. Solymárnál mi van? Tárva-nyitva a kapu. Se őrség, se semmi. Nem akartunk mindjárt Pestre bemenni. Megvárjuk, míg kivilágosodik, úgysem tudjuk, mi van, meg ők várták a parancsot a góréktól. Egyszer csak lett őrség, de nem a kapunál. Úgy voltam vele - beálltak a páncé12 A riadóztatásról és a felfegyverzésről ld. Váradi Gyula emlékezését: FORRADALOM 2006. 76-77. p.