Szívvel és tettel. Tanulmányok Á. Varga László tiszteletére (Budapest–Salgótarján, 2008)

EGYÉN ÉS HATALOM - 20. SZÁZADI TÖRTÉNELMI KATAKLIZMÁK - Gyarmati György: A hivatásos áldozat és a hivatásos hóhér a Rákosikorszakban, az 1950-es évek elején

különböző feljelentések, illetve előzetes rendőrségi vizsgálatok nyomán összesen több mint egymillió büntetőeljárás megindítását kezdeményezték az ügyészségeknél. A bíróságokhoz végül is kereken 650 ezer vádirat érkezett, s ezen perek hatvan százalékában, 390 ezer esetben született elmarasztaló ítélet. Ez nemcsak akkor tűnik soknak, ha - némi intuícióval - az egyénenként különböző munkás- vagy parasztsorsot próbáljuk mögé képzelni. Azt tekintetbe véve is tömeges, ha a szükséges hivatali (rendőri, ügyészi, bírói) munkarend időkoordinátáiba próbáljuk beilleszteni. Ehhez a sztahanovista igazságszolgáltatáshoz a hazai bíróságok büntetőtanácsai - a jelzett évkör minden munkanapján - átlagosan napi hétszáz ügyet kellett tárgyaljanak úgy, hogy abból naponta háromszáz felmentő, négyszáz pedig elmarasztaló ítélettel kellett végződjön. Ez is megvalósítható volt oly módon, ha egy 13 vádlottas per teljes tárgyalási ideje nem tartott tovább egy óránál, s zárásként az együttesen 95 év fegyházbüntetésről szóló ítélet is kimondatott. Ehhez igazodott a börtöndrill is. A börtönőrök úgy voltak eligazítva, hogy az őrizetesekkel - sorsukat illetően - „senkinek nem kell elszámolni". De akadt olyan börtönorvos is, aki a hozzá forduló elítéltet felvilágosította: „én nem azért vagyok itt, hogy meggyógyítsam, hanem azért, hogy a büntetés kitöltését lehetővé tegyem."

8 Azután itt, a börtönök környékén is akadozni kezdett a gépezet. A futószalagon gyártott elmarasztaló ítéletek kárvallottaival sorra érkeztek a rabomobilok a börtönök beléptető zsilipjéhez, de ott egyre kevésbé örültek az újabb transzportnak. Azon településeken, ahol büntetés-végrehajtó intézetek voltak - no meg a környező falvakban - 1952 tavaszán közérdekű hirdetményt tettek közzé. Eszerint „azok a 38. évet meg nem haladott, katonakönyvvel rendelkező egyéneket, akik letartóztató intézet kötelékébe való felvételüket szeretnék kérni, a legrövidebb időn belül jelentkezzenek a Tanácsházán". A nyÜvánosan meghirdetett smasszer-toborzás nem csupán azt jelezte, hogy kevés az őrszemélyzet a zsúfolásig töltött börtönök felügyeletére, üzemeltetésére. A legkülönbözőbb pedigréjű ellenséges elemek - egy korabeli minősítés szerint „grófok, bárók, katonatisztek, papok és egyéb fasiszták" lakat alatt őrzése akkoriban nyilvánvaló módon a bizalmi állások közé számított. Ha ezt dobra kellett verni, az közvetett beismerését jelentette annak, hogy előzetesen már kudarcot vallott az e területre irányítható „megbízható népi káderek" felkutatása. E területen is üzemzavart jelzett a rendszer: nem csupán a - mondjuk - tanácselnöknek, vagy tanácstitkárnak való munkás „humánerőforrás" apadt el; már smasszernek való „káderanyag" sem volt. A sokadik rendszerzavar zaját is elnyomta ezekben a hetekben egy nagyszabású tavaszi örömünnep zsivaja. Azt is ugyanezekben a napokban, 1952. 8 PFITZNER 1995.143-147. p.; KELETY 1997.