Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Vörös - fehér - zöld - vörös. A megtorlások alakváltásai - Szakolczal Attila: Az 1956-os forradalmat követő megtorlás dimenziói

rálták, amiért alaptalanul és érdemtelenül kegyelmez meg olyanoknak, akiket halálbüntetésre tartottak érdemesnek, ezzel pedig csökkenti a bírák nehezen biztosított hajlandóságát elrettentésre alkalmas, szigorú ítéletek meghozatalára. Az ellentéteket 1957 folyamán nem sikerült feloldani. A rendőrség abban volt érdekelt, hogy minél több ügyet zárjon le vádemelési javaslattal, a mennyiségi szempont erőltetése pedig értelemszerűen a minőség rovására ment, az ügyek sok esetben valóban alkalmatlanok voltak vádemelésre. A rendőrség munkájának színvonalát tovább csökkentette a nyomozók értetlensége azon új módi iránt, hogy a törvényesség jegyében nemcsak a vádat alátámasztó, hanem a terheltté nyilvánított számára kedvező vallomásokat, sőt bizonyítékokat is vizsgálniuk és gyűjteniük kellett volna. Az ügyészség igyekezett az egyre nagyobb halomban tornyosuló aktakötegektől megszabadulni. A rendőrség megőrzött hatalmi túlsúlya következtében kevéssé volt tanácsos az ügyeket pótnyomozásra visszaküldeni (ebben a terheltek sem voltak érdekeltek), így a rendőrség végindítványai minimális átfésülés után rendre vádirattá formálódtak, és a terheltekkel együtt a bíróság elé kerültek. A bírák pedig ezekkel a logikai ellentmondásoktól hemzsegő, hiányos vizsgálati iratokkal igyekeztek rászorítani az egyre rutinosabban védekező vádlottakat a vádak elismerésére, hogy a pártvezetés által elvárt szigorú ítéleteket meghozhassák. A három szerv közötti ellentét azt eredményezte, hogy a Politikai Bizottság csak igen megkésve, a megtorlás első félévét követően tudta elfogadni a büntetéspolitikai irányelvekről hozott határozatot, ami a végrehajtáshoz szükséges utasítások további munkálatai miatt érdemben csak 1958 elejétől szabhatta meg a megtorlás menetét. A megtorlás kereteit meghatározni hivatott büntetéspolitikai irányelvek kidolgozásának, valamint a megtorlásban a navigációs pont szerepét játszani hivatott Nagy Imre-pernek az elhúzódása nem jelentette ugyanakkor azt, hogy ne lettek volna (részlegesen) kijelölve a megtorlás célcsoportjai már 1957 tavaszára. Igen hamar megtörtént az erőszakos bűncselekmények elkövetésével vádoltak leválasztása a majdan az ellenforradalomban elkövetett politikai bűncselekmények vádjával eljárás alá vont társaikról (amit az 1963-as amnesztia is megőriz). Ez azért is volt alkalmas módszer az ügyészség és bíróság megtorlásba való bevonására, mert jogi és lelkiismereti fenntartásaikon ezekben az esetekben tudtak az ügyészek és bírák a leginkább felülemelkedni, hiszen könnyebben tudták a gyilkosságot, rablást, fosztogatást bűncselekménynek tekinteni (a rendkívüli körülmények között is), mint valamely politikai szervezet létrehozását vagy irányítását. Ahol a bíróság illetékességi területén történtek erőszakos cselekmények (fegyveres harc, népítélet, funkcionárius bántalmazása, rombolás, iratok megsemmisítése stb.), ott 1957-ben elsősorban ezek elkövetőit vonták eljárás alá, és egyértelműen politikai ügyek tárgyalására csak akkor került sor, ha a vád tárgyává tett cselekmény bűncselekmény voltának bizonyítására szinte nem is volt szükség (például Mindszenty József bíboros kiszabadí-