Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Ö. Kovács József: Az erőszak történelmi tapasztalatai a politikai diktatúrában

hogy a politikai tiaiimatizálódás, a politikailag motivált erőszak az áldozatokat és a tetteseket egyaránt érinti.

52 Nyilvánvalóan az erőszakot azért alkalmazzák, hogy a politikai hatalmat megszerezzék és megtartsák, és az abból kiszorítottakat vagy alattvalókat minél inkább gyengítsék. A traumatizálódásnak az az egyik sajátossága, hogy a nemzedékekben pszichikai és mentális értelemben tovább él, sőt további konfliktusok forrását képezi.

53 Ezt a megfigyelést azért is emeljük ki, mert ennek alapján a pszichológiában rendszerint a tettest és az áldozatot összekötik egymással oly módon, hogy megkülönböztetik az áldozat pszichoszociális traumatizálását és a tettes morális traumatizálását. Azt is mondhatnánk, hogy az előbbit a terhes emlékezet, az utóbbit a terhes lelkiismeret sújtja. Ennek a kapcsolatnak nyilvánvalóak a politikai vonatkozásai, hiszen ezek a kollektív vonások és emlékképek később aktivizálhatók, ahogyan ezt nyomon követhetjük a diktatórikus rezsimek összeomlása utáni időszakban. A jelenkortörténészek különösen nehéz feladata az, hogy az utókor szemszögéből ők az egykori tettes-áldozat problematikát szükségszerűen az intézményes és strukturális erőszak sémájába ágyazzák be egy rendszerszemléletű megközelítés alapján. Ebből sok nézeteltérés, értetlenség származik, így például a generációs alapon szerveződő „sérült közösségek" és személyek marginalizálva érezhetik magukat. A tudományos, irodalmi és művészeti feldolgozásnak részben éppen azért kell ezekkel a kérdésekkel, tehát az áldozatok és tettesek politikai traumatizálódásával foglalkoznia, mert itt is elsősorban a társadalmi kapcsolatokról van szó, amelyek bizalmi tőkéjét a diktatúrák kiürítették.

54 A keletnémet, úgynevezett poszttraumatikus terhelési zavarokat kutatta egy drezdai pszichológuscsoport 1994-1995-ben, azaz az egyesítés után néhány évvel.

55 A vizsgálatuk egyik alapja az volt, hogy az NDK fennállása alatt körülbelül kétszázezer politikai letartóztatott személy volt, akik a legtöbbet a sztálinizmus éveiben szenvedtek. Az éheztetés és a rendkívül rossz munkakörülmények miatt a halandóság 1949 és 1953 között volt a legmagasabb. A poszttraumatikus szindrómákat öt kritérium szerint tagolták: a normális emberi tapasztalati területen kívüli esemény, ami a legtöbb esetben rémületet, iszonyatot és szenvedést okoz; intrúzió: akaratlan, terhes visszaemlékezés; a traumával összefüggő visszahúzódó magatartás; tartósan magas belső izgatottsági szint (például alvászavar); a szimptómák egy hónapon túli fennállása. Hatvanegy emberrel folytattak mélyreható vizsgálatokat. Ötödüknél 1995-ben 52 Ehhez hasonlóan az idegen- és önmeghatározások, vagy a közvélemény megosztásakor az „ellenségek" sajátosan összetartozva feltételezik egymást. KOSELLECK i. m. 14. p.; EDELMAN i. m. 93. p. 53 Lásd LOSONCZI i. m. 31-32., 294-305. p., valamint az interjúk. 54 Uo. 23-24. p. A problémakörre, így például a retraumatizálás kérdésére lásd GYÁNI Gábor: Trauma, emlékezet, kultusz. Élet és Irodalom, 2006. november 10. 55 Andreas MAERCKER: Psychische Folgen politischer Inhaftierung in der DDR. In: Aus Politik und Zeitgeschichte. Beilage zur Wochenzeitung Das Parlament, 1995/38., 30-38. p.