Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Körösi Zsuzsanna: „Életerőt adtak a küzdelemben." A feleség a börtönbüntetésre ítélt férfiak emlékezetében

elmondták, hogy a munkahelyen, a tanácsnál, a pártirodán, esetleg egy-egy privát jóakaró útján megpróbálták rábeszélni a feleséget, hogy váljon el az interjúalanytól. Ezek a történetek mindig a helytállás ellentételeként hangzottak el: vagyis annak ellenére, hogy különböző előnyöket ígérve (fizetésemelés, lakás) igyekeztek meggyőzni az asszonyt arról, hogy jobb lenne neki, ha elhagyná az „ellenforradalmárt", ő a nehézségeket is vállalva kitartott férje mellett. Ezek a történetek annak is bizonyítékai, hogy a hatalomnak nem sikerült megtörnie mindenkit, sokan bár direkt módon nem keresték a konfrontációt, nyíltan, emelt fővel kitartottak meggyőződésük és szerettük mellett. Egy rendőrtiszt erről a következőképpen mesélt: „Az államvédelmisek között volt egy illető, aki a tárgyalás után nem sokkal mondta a feleségemnek, hogy nagyon sürgősen adja be a válópert, mert »ezzel a fasisztával maga nem fog boldogulni«... És nyaggatta-nyaggatta egy jó ideig, hogy váljon el." Egy vidéki gyár munkástanácsának tagjától pedig ezt haUottuk: „Szegény feleségem hányszor lett a pártirodára rendelve, hogy váljon el, és akkor könnyebb lesz az élete! Akkor segítenek neki. De a feleségem ezt mindig megtagadta." Ismerünk azonban olyan eseteket is, amikor az elítélt saját maga ajánlotta fel a válást feleségének, abban a reményben, hogy így tudja a családot mentesíteni a várható diszkriminációtól, megaláztatástól. Egy katonatiszt a műszaki egyetemről erre így emlékezett: „Folyton azon törtem a fejem, hogyan figyelmeztessem, hogy váljon el tőlem, mert akkor már mindenre fel voltam készülve, hogy meghurcolják őt, a gyerekeimet elválasztják tőle." Egy vasutas emlékei erről: „És ő kibírta a börtönt is, annak ellenére, hogy az apámék el akarták választani tőlem. Nem személyes okokból akarták, hogy elváljunk, hanem azért, hogy a feleségemet végre valahova felvegyék munkába." Más viszont a válást nem a hátrányokkal, hanem sokkal személyesebb okokkal magyarázta. Ő, a rab, vissza akarta adni felesége szabadságát. Egy katonaorvos ezt így mesélte el: „Ajánlatot tettem a nejemnek, hogy váljon el tőlem. Ez az ítélet olyan sok idő, olyan fiatal, sokféle elképzelése van, amit megvalósíthatna. Én emberi kötelességemnek tartottam, hogy ilyen kaput nyissak neki, és ezzel kapcsolatban ne legyenek skrupulusai... Nem azzal a könnyű lélekkel, hogy én ezt a legcsekélyebb mértékben is óhajtottam volna. Ha élni akarsz ezzel a lehetőséggel, élj! - mondtam neki. Ettől persze mereven elzárkózott." Nyilván többen váltak el, többeket hagyott cserben a felesége, mint ahányról mi tudunk, illetve hallottunk. Erről egy vidéki lap munkatársa a következőket mondta: „Én a börtönéveim során kerültem olyan húszfős zárkába, ahol mind a húszan nős emberként vágtak neki a börtönéveknek, és - ez körülbelül tíz év után lehetett - egymagam voltam olyan, aki még házastársi kapcsolatban volt a feleségével. A többi tizenkilenctől a felesége elvált. Ez a tizenkilenc válás, ez sem volt teljesen egyértelmű. A többsége, igaz, olyan volt, hogy a felesége olyan